Ezek után próbáld majd elmondani az utódoknak mekkora volt itt az osztrák rombolás!

A visegrádi fellegvárról készült festői fotó alá ezt a kommentet írta egy hazafi:

A kapitalizmus nem válhat minden világok legjobbikává, mert ha ez megtörténne, az már nem lenne kapitalizmus.

A legalább kétharmad részben kis- és középvállalkozókból álló, a világ dolgairól havonta elmélkedő társaság úgy döntött, hogy ha már egyszer április 11-én, József Attila születésnapján ülünk össze, beszélgessünk a költőről. Mert

Középosztálybeli jussukat követelik csupán, egyébként utánuk a vízözön.

Pénztáros Lőrinc álnév alatt terjed ez a rajz az interneten. A talán csak Freud alapján magyarázható komplexus miatt, a harciaskodó ellenzék által is kolostornak nevezett, a Budai Várnegyedbe telepített miniszterelnöki hivatal elé szervezett diáktüntetéseken történtekhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy a fiatalok és a rohamrendőrök közötti dulakodás során a karhatalom könnygázt is bevetett. Ezt illette a felháborodott nyárspolgár-értelmiség ilyen és hasonló szövegekkel:

Az ország további erkölcsi lecsúszása nem Ferenc felelőssége, hanem a miénk lesz.

Számítottam rá, mégis meglepett a Ferenc pápa háromnapos magyarországi, bár ha jól meggondolom, inkább budapesti látogatását kommentelők bejegyzéseinek sokfélesége. Sokan adtak hangot lelkesedésüknek. Mások szerint viszont fel van fújva ez az ügy. Sőt, az egyik ismert publicista levezette, hogy szerinte miért ateista a pápa. Sajnos, igaza lett annak, aki így hűtötte az első napi beszédével foglalkozó elemzésem egyik hozzászólójának kedélyét:

Mintha óvatos váltás történne az Ukrajna területén folyó háború nyugati kommunikációjában.

Nekem meglepetést okozott tegnap az Euronews. Mielőtt azonban részletezném, hadd bocsássam előre:

Európában egy olyan jövőt kell teremteni, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz.

Április 28-án ismét abba az országba érkezett Ferenc pápa, ahol a kormányfő egyik legbefolyásosabb, egyébként médiaceleb párttársa éveken át gúnyolta a katolikus egyházfőt. De ezen aligha múlhat egy apostoli, tehát térítő út, amelynek során nem ilyen kicsinyességekkel kell foglalkozni, hanem például az európai kereszténység válságával. Jóllehet, a háromnapos programsorozat első napján elhamarkodottnak tűnhet fel bármilyen értékelés, az egyik-másik ismerősömmel a Szentatya első nagy beszédéről folytatott, olykor ádáz viták arról győztek meg:

Ha az orosz erők győznek Ukrajnában, már másnap összeomolhat a New York-i tőzsde, Kína viszont triumfálhat.

Hányszor kell még leírni szinte ugyanazt? Újból megszaporodtak a beszólások a világunkat jó ideje átszövő, a bő egy éve Ukrajna területén forróvá változtatott háborúhoz kapcsolódó cikkeimhez. Talán azért, mert mind többen szembesülnek azzal, hogy egyre kevésbé találnak fogódzókat a helyzet megértéséhez a jó ideje átverésekkel operáló, önellentmondásokba keveredő nyugati politikusok megszólalásaiban és a szócsövükké tett médiában. Freud ír arról valahol – egyébként tudom, hol, csak nem szeretném, ha félresiklana a felvetésem –, hogy

Egyelőre hagynám, hogy a nevéhez kötődjék a térdepeltetéses mondat.

Ünneprontó leszek a pápalátogatás előtt. De most került elém a Médianaplóban Zöldi Lászlónak az a jegyzete, amit

Egyes részek a legfelemelőbb egyházzene élményében részesítették az előadás közönségét.

Miközben a sajtó egy része azt találgatja, ki lesz az Operaház főigazgatója, s ennek nyomán feltehetően van némi feszültség a társulaton belül is, az utóbbi időben két emlékezetes előadást élvezhettem a dalszínházban. Prokofjev „Háború és béké”-jének színpadra állításáról többek között azt írtam:

A jelmondat ’56 felkelőitől való elorozása az ukrán banderista-fasiszták törekvéseit szolgálja.

Az amerikai megbízásból Magyarországon kihelyezett óriásplakátok csúsztatásokra épülnek. Mindenekelőtt azt a látszatot keltik, mintha