A hibridháborúban az egyházi konfliktus előidézése is eszközzé vált Kijev Moszkva ellen fordításához.

Az európai értékrendhez való igazodás – jelentsen ez bármit! – újabb lépéseként ünnepelte az idén a hivatalos Ukrajna a karácsonyt. Az elnök által még júliusban aláírt törvény szerint már nem a Krisztus előtt 45-ben bevezetett Julián, hanem a Gergely naptár szerint emlékeztek meg Jézus születéséről. Ám a kérdés megosztja még az ukrán pravoszláv egyház képviselőit is, hiába állították hamisan egyes médiumok, hogy a szovjet szokásokkal való szakításról van szó. Az РБК-Україна hírportál szerint legfeljebb a papok egyharmada (volt) hajlandó a váltásra. A többiek továbbra is a január 6-áról 7-ére virradó éjszakán celebrálják szertartást. Nyilván, sosem tudjuk meg, hányan követték a váltást, hiszen

a döntést az Oroszországtól való totális elfordulás motiválta, aminek előzményei éveken át tartó ellenállást váltottak ki a hívekből, akiket gyakran erőszakkal, karhatalommal szorítottak ki a templomokból, kolostorokból, köztük az államosított Pecserszka Lavra kijevi kolostor-együttesből, múzeumi relikviákká nyilvánítva a kegytárgyakat, a legértékesebb ikonokat Nyugatra szállítva, hogy úgymond, biztonságban legyenek.

Ukrajna Moszkvával való szembeállításának előkészítése már az 1960-as években megkezdődött a tengeren túlról. 2014 után ennek egyik része lett a vallásháború kirobbantása. Miközben a nyugati sajtó által befolyásolt világ a 2014-es, illetve a 2022-es eseményeknek, vagyis az orosz lépéseknek – a Krím elszakításának/visszavételének, illetve a Kijev által a megelőző nyolc évben hadsereggel támadott donyeci civilek védelmének/Moszkva agressziójának tudja be az egyházszakadást is, a szakítást bejelentő egyházi dokumentum 5. pontja egy 2011. július 8-i, előkészítő gyűlés határozatára hivatkozik. Miként egy korábbi cikkemben írtam:

„akkor a horizonton sem jelent meg a háború árnya, de a 2014 februári államcsíny sem, s még az amerikai pénzből finanszírozott médiumokon keresztül kibontakozott, később elképesztő hangvételű, orosz ellenes uszításnak is csak az előszele volt érzékelhető”.

Az állam működését, a gazdaságot, a nemzetbiztonság és –védelem, a társadalmi–kulturális–oktatási tevékenység minden elemét magában foglaló átalakítás nem hagyhatta érintetlenül az egyházak működését sem. Utóbbi részeként a legfőbb cél az volt, hogy elszakítsák a Moszkva központú Orosz Pravoszláv Egyháztól az ukrajnai közösséget. Ez 2022. május 27-én következett be hivatalosan, amikor az Ukrajnai Pravoszláv Egyház Gyűlése kinyilvánította teljes függetlenségét, és önigazgató, széles körű autonómiával rendelkező egyháznak minősítette önmagát. Tette ezt a Törökországban székelő I. Bertalan – görögül: Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka – nem egészen önzetlen támogatásával, akár Ankarának a keresztény felekezetek közötti megosztására irányuló, Kijevvel együttműködő magatartása mellett, illetve amerikai egyházi közreműködéssel.

Minderről először 2018 októberében írtam az Egymást szorongatják a patriarchák című cikkemben. Az Ukrajna területén folyó háború kérdésében a médiában, a közösségi internetesen felületeken, részinformációk alapján ma oly vehemensen véleményt nyilvánítók többségének akkor még fogalma sem volt

azokról a rémtettekről, kivizsgálatlan gyilkosságokról, a kultúrraszista–banderista-fasiszta eszmék által hajtott, a náci időket idéző tömegmegmozdulásokról, az Odesszában, s a másutt zajlott pogromokról, egyes templomok felgyújtásáról, a Donyec-medence civil lakossága elleni, tízezernyi áldozattal járt büntető hadműveletekről, s az ezeknek ellenállókról.

Noha az interneten megannyi korabeli dokumentum, vagy dokumentum értékű tény lelhető fel ezekről, a kettős mércét követő hangoskodók mindezt rendre a Kreml propagandájának minősítik. Nyilvánvaló, hogy a tényeket negligálók döntő részét ez sem fogja befolyásolni, de talán mégsem árt, ha – korábbi ígéretemnek megfelelően – ezúttal ezt az összefoglalót közlöm a több mint félezer írás közül, amelyekkel 2014 legelejétől, hétről hétre, nem egyszer napról napra, követtem a Bekiáltás blogon (is) Ukrajnának az Oroszország elleni katonai felvonulási tereppé változtatásának eseményeit.

2018. október 15-én, hétfőn az Orosz Pravoszláv Egyház szinódusa megszakította az eucharisztikus kapcsolatokat a Konstantinápolyi Patriarchátussal. A döntés a belorussziai Minszkben született. Ennek értelmében (a moszkvai) Kirill patriarcha által irányított klerikális közösség tagjai nem áldozhatnak, nem keresztelkedhetnek, köthetnek házasságot a Konstantinápolyban (Isztambulban, az egykori Bizáncban) székelő I. Bartholomeos fennhatósága alá tartozó templomokban. Beleértve az észak-görögországiakat, a sok itteni szigeten lévőket, köztük a krétaiakat, a makedóniai Athosz-hegyi kolostort, továbbá a nyugati görög, orosz és ukrán diaszpóra templomait. A minszki döntés azokat az ukrajnai parókiákat is érintheti, amelyek a jövőben a Moszkvai Patriarchátust elhagyva a konstantinápolyihoz csatlakozhatnak. Ez utóbbi, végső esetben, ötmillió hívet érinthet, s adományaik új csatornákba való terelését jelentheti.

Többen hangsúlyozzák ezt az anyagi összefüggést. De mi ne elégedjünk meg ennyivel! Végtére is a hrivnyák és a kopijkák viszonylag elhanyagolható összege önmagában aligha hozná lázba az Ukrajnától Oroszországon, Belorusszián, Törökországon, Görögországon, az Egyesült Államokon át Kanadáig és részben a többi nyugati diaszpóráig terjedő pravoszláv egyházi közösségeket, illetve a különösen érintett országok kormányait és médiumait. Olyannyira, hogy néhányan az egyházszakadás kifejezést használják az eseményekkel összefüggésben. Ám nem biztos, hogy ez a fogalom – ami bennünk talán a katolicizmus és a protestantizmus egykori ádáz szembenállását hívja elő – helytálló a helyzet leírására. Már csak azért sem, mert a keleti ortodox egyház soha nem egyetlen szervezetet jelentett. Mostanság mintegy húsz önálló helyi egyházat tömörít. Egységesek a szentségekről, a tantételekről, a liturgiáról és az egyházvezetésről vallott nézeteik, de egyházjogilag mindegyik autokefál, azaz autonóm módon kormányozza önmagát. (*Lásd a cikk végén a megjegyzést!)

Okkal tartottak a kiátkozástól

Aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy az események mögött Ukrajna Oroszországtól való elfordulása, illetve elfordítása áll. Ukrajna Szovjetunióból kiválását követően már felvetődött, hogy a lépést az egyházi szervezetnek is követnie kellene. De akkor még sokakat visszarettenthetett ettől, hogy az állam és az egyház ilyesfajta összekapcsolása az egyetemességet valló római és görög katolikusok, illetve a magukat az államoktól függetlenként tételező protestáns, a zsidó és más közösségek ellenérzését válthatta volna ki Ukrajnában.

Magukban a pravoszláv hívekben az egyházszakadás rémképét idézhette volna fel egy ilyen váltás. Noha nem erről van szó, sokan az 1653 és 1971 (!) közötti helyzetre gondolhattak volna, amelyben az úgynevezett óhitűeket, az úgymond régi rítusokhoz ragaszkodó raszkolnyikokat kiátkozottnak tekintették. S lám, ezekben a hetekben az ellenérdekeltek rá is játszanak az e miatti érzésekre. Hozzá az ukrán állam és az egyház közös akciója miatt sokakban felidéződhetett volna és most fel is idéződik, hogy az egykori uralkodók gyakran manifesztumokban nyilvánították ki: önmagukat tekintik a pravoszláv egyház fejének. Ez eléggé bizarr opciónak tűnik fel a mai Ukrajnában ahhoz, hogy ellenállás ébredjen számos orosz kötődésű hívőben.

Szóval, a moszkvai egyházi kötelékek oldása sokáig csak elszigetelt próbálkozás maradt Ukrajnában. Már csak azért is, mert a 90-es években a Moszkvai Patriarchátus megfosztotta egyházi tisztségüktől azokat a püspököket és követőiket, akik az ukrajnai pravoszlávok autonómiájáért álltak ki. Vagyis ez egyfajta kiátkozással ért fel. Ám új helyzet keletkezett 2014. február 21-én. Ekkor, több éves előkészítés után, Moszkva ellenes, amerikai bábkormány került hatalomra Kijevben. Az új hatalom első dolga volt az autonóm országrészek jogainak további szűkítése, az orosz anyanyelvűek elleni hátrányos intézkedések kilátásba helyezése. Mi több, az orosz érzelmű, délkelet-ukrajnai Donyeck és Luganszk megyék elleni, szabadcsapatok által végrehajtott büntető akciók vették kezdetüket, amelyek azóta is tartó, egyfajta álló, több mint tízezer halálos áldozattal, lakóházak, iskolák, kórházak, vízművek, lakossági gázvezetékek rombolásával járó polgárháborúba torkolltak, amelyben jó ideje az ukrán hadsereg is részt vesz amerikai tanácsadók, kiképzők közreműködésével. Az ellenállókat Moszkva feltehetően hadianyaggal, szakértőkkel, a lakosságot pedig rendszeres segélyszállítmányokkal támogatja.

Miután egyértelművé vált, hogy a fegyveres puccsot végrehajtók – a részben amerikai állampolgár kormánytagok közreműködésével – az USA-nak akarják átjátszani az orosz Fekete-tengeri flotta Ukrajnától bérelt bázisát, Moszkva is lépett. A Krími Autonóm Köztársaság és Szevasztopol területi jogú város lakóinak 2014. március 16-ai népszavazásával elsöprő többséggel megerősítve Oroszországhoz csatolták ezeket a helyeket. Ukrajna bosszúból kiszikkasztotta a Krím vízellátását lehetővé tevő egyetlen csatornát, beszüntette a villamos-energiaszolgáltatást, visszatartotta a nyugdíjak kifizetését, a lakosság okmányokkal való ellátását, a végzett diákoknak a bizonyítványok kiadását. A sok erőszakos támadás között 2014. május 2-án, az odesszai vérengzésben élve égettek el embereket.

Azóta is pénzügyi, gázszállítási és más viták terhelik Moszkva és Kijev kapcsolatát. Ukrajnában orosz nyelv- és médiakorlátozási, az utazásokat megnehezítő intézkedések sorát léptették életbe. Mindennek betetőzéseként az idén (értsd: 2018-ban) szeptember 19-én az ukrán fél felmondta az 1997-ben Oroszországgal kötött barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést. Ezzel párhuzamosan zajlott az a próbálkozás, hogy az ukrajnai pravoszláv gyülekezeteket kivegyék a moszkvai patriarchátus fennhatósága alól, s az ukrajnai állam mellé ukrajnai egyházat hozzanak létre. A folyamatot helyenként véres templomfoglalások, gyújtogatások is kísérték.

Washington felől fúj a szél

Ez aztán olyan magyarázatot is szült, mint amivel Petro Porosenko elnök hozakodott elő 2018. április 24-én: „Amennyiben a Konstantinápolyi Egyház az ukrajnai egyház anyja, akkor az ukrajnai az oroszországi szülője”. Naná, hogy csúsztatás! Az ukrán államfő visszájára fordította a „Kijev az orosz városok anyja” jelzős szerkezetet, ami eredetileg arra utalt, hogy Kijev központtal jött létre az első keleti szláv állam, a Kijevi Rusz – nem kijevi Ukrajna – amely név csupán azt jelenti, hogy olyan térség, amely a szélen, azaz az orosz földek szélén található –, hanem Rusz! A Kijevi Rusz nagyfejedelme, Vlagyimir parancsára történt az itt élők bizánci rítus szerinti megkeresztelése.

Porosenko azonban úgy tett, mintha Ukrajna, mint olyan, már 988-ban, a kereszténység felvételekor is létezett volna. (Ugyanezt sugalmazta Volodimir Zelenszkij a 2023. december 25-én a Pecserszka Lavra előtt elmondott, ennek az összeállításnak a legelső linkjével három nyelven elérhető beszédében.) Bár nyilván közölték velük, hogy 1686-ban a konstantinápolyi IV. Dionysius és a Konstantinápolyi Egyház Szent Szinódusának pátense úgy rendelkezett: a kijevi püspöki székhely (mitropolia) a Moszkvai Patriarchátus kánonjogába helyeztetik. Következésképp, több mint háromszáz éves döntés felülírását célozta meg a mai ukrán vezetés annak érdekében, hogy az ukrán államnak az orosztól való elszakadását ezzel is hangsúlyozza.

És meg is kapták, amiért annyit lobbiztak a Boszporusz partján. Egy szeptember 23-ai liturgia keretében a konstantinápolyi I. Bartholomeos nyilvánosságra hozta, hogy az Ukrajnában lévő pravoszláv közösségek hozzájutnak az autokefália, tehát az önkormányzás jogához. Október 11-én a Konstantinápolyi Szinódus elévültnek mondta ki az 1686-os határozatot, továbbá semmisnek nyilvánították az ukrajnai autokefália mellett fellépett egyházi vezetőknek a kiközösítésére a 90-es években a Moszkvai Patriarchátus által hozott döntést, és visszaállították püspöki és papi jogaikat.

A szél persze nem annyira Konstantinápoly, inkább Washington felől fúj. A határozatok előtt ugyanis Filaret kijevi patriarcha az USA-ban járt a külügyminisztérium meghívására. Egyeztetéseket folytatott többek között Wess Mitchellel, a kormányzat európai és eurázsiai diplomáciai kapcsolatok felelősével, de találkozott Joe Bidennel is. Korábban, Kijevben Porosenko elnök tárgyalt az USA kijevi nagykövetével úgymond a nemzetközi vallásszabadság kérdéseiről. De biztos, ami biztos az Egyesült Államokból, illetve Kanadából is átirányítottak egy-egy ukrán származású pravoszláv püspököt Ukrajnába, miként ez a cikk végén a címképhez kapcsolódó magyarázatban olvasható. S nyilván Moszkvának is lesz még a történtekhez egy-két szava. Ennek első jele volt a fent említett, október 15-ei minszki nyilatkozat. És jogi csatározások is várhatók. Ami pedig a legfőbb: minden eddiginél erőteljesebb harc indul a lelkekért a templomokban és a médiában. A küzdelemnek már eddig is voltak elszenvedői a köznép köréből. De nyilván lesznek újabbak is. S bizonyára úgy hiszik majd, hogy az igaz hitért, Jézusért hoznak áldozatot, nem pedig a politikai játszmák oltárán. #

CÍMKÉP: 2018. augusztus 31-én még Isztambulban is találkozott I. Bartholomeos konstantinápolyi, illetve Kirill moszkvai patriarcha, október közepére már gyakorlatilag megszakadtak a kapcsolatok – Az ukrajnai ügyekről folyó egyeztetés annyira nem volt eredményes, hogy szeptember 7-én Bartholomeos a Moszkvával való egyeztetés nélkül megnevezte azt a két püspököt – Daniil Pamilovszkijt (USA) és Ilariont (Kanada) –, akik Ukrajnában képviselik őt az autokefália előkészítésében. Ezt a Moszkvai Patriarchátus sajtófőnöke „a kánoni terület példa nélküli durva megsértésének” nevezte.