A Kremlben az 1941-es helyzet kattoghatott a fejekben – aki nem gondolt erre, s nem gondol, minimum felelőtlen.

Igazán nem én tehetek róla, hogy a Bekiáltás cikkajánlók elé, illetve közé helyezett, békés ünnepeket és nyugalmasabb új évet kívánó posztom közzététele óta egyik borús jegyzetet írom a másik után. Ezúttal Váncsa Istvánnak az Élet és Irodalom (ÉS) ünnepi számában Áldott, békés címmel írt szövegébe botlottam. Többek között ezt írja:

Nem az áldozatoknak a francia hadsereg értékelői szerinti ennél jóval nagyobb számáról, a szerintük az ukrán–orosz 10:1-es arányról akarok értekezni, aminek szögesen ellentmondanak az amerikai és a brit jelentések. Arról sem, hogy a harci tapasztalatokat nem csak az orosz, hanem minden hadsereg vezérkarában lázasan elemzik, s nem csak az oroszországi, de a nyugati fegyvergyártók is a helyszínen vizsgálják gyártmányaik tökéletesítésének lehetőségeit. Arról azért szólnék, hogy Váncsa írásának internetes beharangozójához az állítólagos bucsai vérengzésről készült fotót illesztettek az ÉS szerkesztői.

Az esettel kapcsolatban azonban az ukrán hadsereget segítő, épp a helyszínen járt, volt francia katona arról számolt be rádió- és tévéműsorokban is, hogy a hullazsákokban élő emberek voltak. A SUD+ rádió adásában André Bercoff műsorvezető kérdéseire azt állította Adrien Bocquet: füle hallatára mondták nekik, hogy a felvétel alatt ne mozogjanak. (2022. 05. 12. Ukrajna az újságírásunk temetője is)

Hozzáteszem, országos kommunikációs műveletekben meglehetős gyakorlatot szerzett szakemberként eleve gyanús, ha egy olyan település nevét dobják be a köztudatba, ami az angolul tudóban a „mészáros”, a „mészárolni” kifejezéseket hívja elő.  Az igazán szokatlan azonban mégiscsak az, hogy Kijev egyetlen áldozatot sem nevezett meg az ottaniak közül, egyetlen fényképet sem publikált róluk, holott ez eléggé elterjedt gyakorlat volt, főleg az orosz támadás utáni első időszakban. Emellett, elég sok olyan videó került fel az internetre az ukrán hadsereg által laktanyának, lőszerraktárnak használt, kiürített iskolákban és kórházi épületekben hasonlóan megrendezett forgatási előkészületekről, ahol

statisztákat maszkíroztak át sebesültekké.

Persze, ezzel nem azt állítottam, hogy besokallt vagy elvetemült orosz katonák ne követhettek volna el kegyetlenségeket. A háborúknak mindig részei voltak, s lesznek a legképtelenebb, legszörnyűbb jelenetek. Elég arra utalni, a napokban – talán öngyilkos merénylőktől való félelmükben – miként ölték meg izraeli katonák a magukat megadó, fehér zászlót lengető saját honfitársaikat. Nehéz tisztán látni az egymásnak ellentmondó hírek miatt. Vannak azonban vitathatatlan tények, amelyeket Váncsa is figyelmen kívül hagy, mint annyian a hozzá hasonló sztár publicisták és az úgynevezett szakértők közül.

Az ÉS szerzője többek között az orosz lakosság érthetetlen magatartásáról elmélkedik a cikkben. Merthogy az emelkedő árak ellenére, még mindig Putyint támogatják. Hozzáteszem, a Nyugaton is elismert Levada közvélemény-kutató rendszeres felmérései szerint, stabilan, és igen nagy arányban. Márpedig ez hallatlan! Ha azonban a szerző utána nézett volna, akkor tudná, hogy például a jövedelmek az infláció fölött alakulnak Oroszországban, ami egyfajta magyarázat a tömegek viselkedésére. Az orosz statisztikai hivatal – melyről persze a ruszofóbok eleve tudják, hogy hamisít – adatai szerint az Orosz Föderációban, 2023 január–augusztusában az inflációs hatás különbözetével számított reálbérek 7,5 százalékkal nőttek. Novemberben a gazdaságfejlesztési minisztérium a 2023-as reálbér-növekedést 6,2, a 2024-est 2,5 százalékra prognosztizálta.

Emellett nagy léptékű, az oktatástól az egészségügyön át az infrastruktúráig minden területet érintő fejlesztések zajlanak. A gyár-, az autósztráda-, a lakóház-, a gázvezeték-építés, a járműgyártás, az élelmiszertermelés stb. olyan ütemben nő – és akkor nem is említettem a hadiipar felfokozott termelését –, hogy

a munkaerőgondokat Közép-Ázsiából, a távol-keleti országokból kell pótolni, olyan szabályozás mellett, ami nem teszi lehetővé a szerződöttek időn túli ott-maradását, a családegyesítést, nehogy a nyugat-európaihoz hasonló helyzet álljon elő. 

Ráadásként a nemzeti érzés, amit a Donyec-medence orosz lakosságának az ukrajnai hadsereg által nyolc esztendőn, plusz az utóbbi két éven át történő ágyúzása erősített, továbbá a történelmileg Oroszországhoz tartozott területek visszaszerzésének gondolata. Minthogy minderről nem tud, vagy nem akar tudni a neves publicista, Putyin népszerűségének magyarázatát az oroszországi lakosság (a száznál több etnikumot, beleértve a lakosság legalább tíz százalékát kitevő, különféle nemzetiségű, absztinens muszlim vallásúakat egy kalap alá véve: az oroszok) mértéktelen vodkaivásában találja meg.

Merthogy arról sincs fogalma, hogy a vodkázás jelentősen visszaesett az utóbbi két évtizedben. Részben a sör-, sőt a borivás váltja fel, jóllehet az alkoholizmus továbbra is probléma. Bár a világstatisztikák eléggé megbízhatatlanok, a WHO szerint a magyarok ebben az oroszok előtt járnak. Az orosz Wikipedia a fogyasztás tiszta szeszre átszámított értéke tekintetében a 26-ik helyre sorolja Oroszországot. Megelőzi őt az Európai Unió szinte összes állama. Egy harmadik forrás szerint az oroszok 27 százaléka egyáltalán nem iszik szeszesitalt, 58 százalékuk évente egyszer-kétszer.

Szóval, Oroszországgal kapcsolatban nem feltétlenül érvényesek a régi sztereotípiák. Ám, miért, miért nem, a nyugati újságírói magatartást tömegesen jellemezték az utóbbi időszakban a Váncsa hozzáállásában is tapasztalható, felületességnek csak nagy jóindulattal nevezhető jelenségek. Ugyanígy, az ellenoldali helyzetbe  beilleszkedésre képtelenség is, ami előfeltétele lenne a tárgyszerűségnek. Mert Moszkvát elmarasztalva moralizálhatunk az Ukrajna elleni agresszióról – kettős mércét követve mélyen hallgatva a nyugati hatalmaknak csak az utóbbi három évtizedben gátlástalanul elkövetett, milliók halálával járt hasonló lépéseiről –, de tényszerűségre törekvő elemzőként gondolni kellene arra, hogy

a Kremlből nézve óhatatlanul 1941 eseményei kattoghattak a fejekben.

Ugyebár ez volt a náci Németország által létrehozott Berlin–Róma–Tokió tengely köré egyesített, eleinte „csak” a kisebb kelet-európai államokat, később – Nagy-Britannia kivételével – az összes európai erőforrást a Szovjetunió ellen felhasználó támadás első éve. S ennek nyomán az ott bekövetkezett totális pusztítás, rablás és a milliókat érintő, túlélésre esélyt alig adó helybeli és németországi kényszermunkáltatás kezdete. Utóbbiban felhajtóként nagyon is közreműködtek azok a nyugat-ukrajnai banderista-fasiszták, akiknek eszméire alapul az Európai Unióba készülő mai ukrán állam. Márpedig, ami 2014 és 2022 februárja között Ukrajnához kapcsolódva zajlott, ezeket az emlékeket hívta elő Oroszországban!

Washington irányításával az ukrán–orosz határ karéját követve ezer kilométernyi hosszban épült ki egy erődrendszer. Először a 2014. március 26-ai cikkemben írtam arról, hogy Ukrán tankok araszolnak az orosz határ felé. 2015. november 27-ei jegyzetem címe az volt: Orosz–NATO konfliktus alakulhat ki. Miközben minderről mélyen hallgatott a nyugati, s benne a magyar média, fokozatosan 130 ezres ukrán hadsereg sorakozott fel. Az internetre került civil videók tanúsága szerint is, 2021 végétől valósággal ömlött a haditechnika keletre.

Anélkül hogy százával idézném a korabeli híradásaimat, hadd utaljak a 2021. április 5-ei, tehát az orosz támadás előtt csaknem egy évvel korábbi, Csörgő lánctalpak Oroszország körül című bejegyzésemre. Eközben a 2014-től számított nyolc év alatt három olyan megállapodást söpört le az asztalról a Kijev mögött álló Washington, melyek alapján békét lehetett volna teremteni a Donyec-medencében. Mi több a 2014. februári, kijevi államcsíny előtt Ukrajnán belül rendezni a Krím helyzetét.

Ám Váncsa, s a hozzá hasonlók úgy írtak és írnak a NATO, mindenekelőtt az USA-nak az Ukrajna területén zajló, az orosz erőforrások és piac megszerzésére irányuló, 1903-ban megalapozott, később újból és újból frissített doktrína jegyében folytatott háborújáról, hogy nem vettek, vesznek tudomást ezekről. Többek között arról, hogy a 2014-es februári véres puccs után a kijevi kormányzat nyolc éven át tartó öldöklést indított a korábbi alkotmány és az államcsíny előtt német–francia közreműködéssel minden akkori ukrajnai parlamenti párt által aláírt megállapodás alapján autonómiát követelő donyeci oroszok ellen. Legyőzésükre Porosenko államfő nyilvánosan,

szó szerint háborút hirdetett 2014 októberében, aminek 2022-ig, a Moszkva által indított támadásig több mint tízezer civil áldozata volt, köztük több száz gyerek.

A fegyverek, a harcjárművek egy részét már akkor az USA biztosította, többek között az Irakból, az Afganisztánból kivont, számára részben már értéktelen páncélozott szállítójárművek Ukrajnába küldésével. A hadsereg irányítását fokozatosan a NATO-éhoz igazították, nyugatiak vették át a kiképzést, integrálták a tábornoki kart, a titkosszolgálatokat. Történt mindez akkor, amikor Oroszország épp csak feltápászkodott abból a letaglózott állapotból, ami a nyugati tőkével szövetkezett oligarchiái részéről az 1991 és 2000 közötti katasztrofális helyzetbe hozta.

Nem fogadom el, de kénytelen vagyok konstatálni, hogy 2022. február 24., az orosz támadás előtt vezető publicistáinknak nem volt tudomásuk minderről. Azóta viszont eltelt csaknem két év. Hellyel-közzel, immár a hozzájuk közel álló nyugati médiumokban is olvashatnak a tényleges történésekről. Nem fér a fejembe, hogy ennek ellenére miért vállalják a tollnoki szerepet? Egyesek, mint Váncsa is, miért ássák alá az elhallgatásokkal, a csúsztatásokkal az évtizedek alatt megszerzett tekintélyüket. Miért verik át a közönségüket?

Tévútra vezetnek a világ új folyamatait, a geopolitikai és a kapitalista világ összefüggéseit figyelmen kívül hagyó publicisták és elemzők. Többségük csupán az érzelmek felkorbácsolásában jeleskedik, ahelyett, hogy a helyzet minden érintett álláspontjára alapozó megértését tűzné ki célként. Talán nem merik felvállalni, hogy éveken át hamisan tájékoztatták a bennük hívőket. Ezért kell újból és újból hangot adnom mindannak, amiről 2014 óta félezernél több cikkben írtam:

a pavlovi reflexek alapján történő, a tényeket mellőző kinyilatkoztatások legföljebb arra valók, hogy az egymásnak ellentmondó források, köztük a nagyhatalmak — legyen az Oroszország vagy az USA — által gőzerővel termelt hírtöredékek, saját érdekeket tükröző értelmezések, sőt hamisítások önálló feldolgozására akárcsak időhiány miatt is képtelen tömegeket félrevezessék.

Lelke rajta annak az írástudónak, aki nem törekszik legalább az alternatívák felvázolására, az ellenérdekek bemutatatására! Hogy mi minden lehet ennek a felelőtlenségnek a következménye, annak végig gondolásához Bibó István nevezetes, 1945-ös tanulmányát ajánlom arról, mi történik, amikor egy teljesen félrevezetett, tudatilag-érzelmileg felkészítetlen lakosság kerül a II. világháború poklába. Bibó a korabeli Magyarországról írt, de attól tartok, a tömegek ma is ugyanolyan értetlenül fogadnák a megszálló csapatokat, ahogyan akkor, s a jogtudós szerint ennek volt egyik következménye az elkerülhetetlenhez képest jóval több emberi tragédia...#

CÍMKÉP: Az odesszai kikötőben 2015. március 25-én harmincöt amerikai, eredetileg sivatagi használatra szánt, homokszínűre mázolt katonai járművet rakodtak ki – Az USA a Közel-Keleten használt hadianyagtól szabadulhat meg, a lengyelek, a baltikumiak, a csehek a szovjet időkből megmaradt lőszerektől, fegyverektől – írtam a 2022. január 5-ei cikkemben, mit sem sejtve a másfél hónap múlva bekövetkező orosz támadásról (Kép forrása: / Facebook Embassy of Ukraine in the USA)

ZÁRÓKÉP: Az olvasók 2021. április 5-én fényképeket küldözgettek az ukrajnai szerkesztőségekbe arról, hogy nehéz katonai technikával megrakott vasúti szerelvények haladnak a Donyec-medence irányába. A kocsikon tankok is vannak. A képen a dnyepropetrovszki pályaudvar az egyik szerelvénnyel