A félperiféria államainak viszonyait a geopolitikai függőségek és a politikusi hatalmi ambíciók alakítják.

„A lengyelekkel is átvernek” című cikkemben a Lengyelországban gyökeres változásokat előrevetítő kormányalakítással összefüggő, elhallgatásokra épülő hazai médiatevékenységet vettem górcső alá. Ennek szinte folytatása volt kis társaságunk havi rendszerességgel a világ dolgairól folytatott januári eszmecseréje, mert a házigazda-vitavezetőnk azt a kérdést tette fel:

Vajon mi történne Magyarországon, ha a Fidesz helyzete a lengyelországi, jobboldali Jog és Igazságosság pártéhoz (PiS) hasonlóan alakulna, vagyis egy megnyert parlamenti választást követően, koalíciós partnerek hiányában nem tudna kormányt alakítani?

Néhány a válaszok közül:

A megszólalások azért is figyelemre méltók voltak, mert a társaságban hárman-négyen bizonyosan a Fideszre szavaztak és szavaznának. Egyikük szóvá is tette: az egészben az a furcsa, hogy közülünk azok is az orbáni túlhatalom ellen érveltek, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzékre adják a voksukat. Talán ugyanő, azon is dilemmázott, ami a mostani lengyelországi, enyhén szólva, a jogszerűséget mellőző intézkedésekkel kapcsolatban felvetődik, hogy

Le lehet-e bontani demokratikus úton egy gyakorlatilag egyszemélyi, túlhatalomra épülő, szinte pártállami rezsimet?

Itt és most hadd tekintsem szónokinak a kérdést! Viszont az egyik, igencsak velős megjegyzésnél azért időzöm el, mert a többfordulós kérdezz-felelek egyik pontján ahhoz hasonló volt a kiindulópontom. Az illető mindössze azt válaszolta a vitavezető felvetésére, hogy „Semmi. Semmi nem történne Magyarországon”.

Később, amikor egy újabb körben ismét rákerült a sor, ilyesmivel egészítette ki az előzőleg pillanatnyi csenddel kísért kijelentését: „Az egész színjáték. Ez Lengyelországban ugyanúgy nem a lényegről szól, miként a magyarországi párt-performanszok sem. Ezekkel csupán teletömik a médiumokat, és rajtuk keresztül az emberek fejét, hogy eltereljék a figyelmet a háttérben, a pénzről szóló, az irdatlan vagyonokért folyó küzdelemről, s arról, miként veszik rá a tömeget ennek tűrésére, az ebben való közreműködésre”.

Bólintottam. Miközben a választások kapcsán elmerülünk annak taglalásába, hogy valami rettenetesen fontos, a sorsunkat alapvetően meghatározó témát feszegetünk, amikor bevonnak bennünket a megélhetési politikusok gyakran csupán látszatcsatározásaiba, legalább két tényezővel nem nézünk szembe. Az egyik: a politikusok azt mondják, hogy az ország, az egész társadalom, a nemzet minden tagja, a nép javáért küzdenek – az utóbbi kettőt összemosva, holott azok tartalma igen eltérő –, valójában, legföljebb egy jól meghatározható kör érdekeit képviselik úgy, hogy ők maguk az átlagnál messze jobban éljenek, esetleg számottevő vagyonhoz jussanak.

A kapitalizmusban óhatatlanul a tőkésosztály javát kell szem előtt tartaniuk. Egyrészt azért, mert a meghatározó pénzemberek támogatása nélkül – Orbán Viktort és körét is beleértve – esélyük sem lett volna, lenne arra, hogy magas polcra kerüljenek. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelölt lehessen, gyakran irdatlan összegeket kell megmozgatni, amit csak a pénzvilág képes előteremteni, amit szolgálatokkal kell megtéríteni, például nekik kedvező törvények elfogadtatásával, jelentős állami támogatásokkal.

Az orbáni, a putyini, kiteljesedett politikai kapitalizmussal, amelyben nem annyira a tőkések mozgatják a politikusokat, hanem a csúcsra került politikusoknak van jelentős befolyásuk a források elosztására, árnyaltabb a helyzet. Viszont, a nyugati és magyarországi ellenpropagandával szemben, félrevezet, aki például az itt említett két formáció közé egyenlőségjelet tesz, minthogy lényegesek a köztük lévő különbségek, ám ennek taglalása szétfeszítené ennek az írásnak a  kereteit. Akárhogy is, a hatalomra juttatott, sőt annak közelébe került politikusok rétegének a tőkés viszonyok fenntartása érdekében az is feladata, hogy az írástudók szolgálatra kész és/vagy kiszolgáltatott rétegére támaszkodva azzal ámítsák a tömeget, hogy

ha a gazdagok tollasodnak, akkor a náluk felhalmozódó javak leszivárognak az alsóbb osztályokhoz, s a végén – hogy a „Csengetett, Mylord?” egyik kiszólását idézzem – „mindnyájan egy nagy boldog családot alkotunk”.

Megengedem, a politikusok egy része ezt az ostobaságot maga is elhiszi, egyébként meg kellene bolondulniuk saját farizeusságuktól. Ám, ha harminchárom év kapitalizmus után – jóléti társadalom ide, jóléti társadalom oda – a nagy családba tömörülő ország / társadalom / nemzet / nép képtelenségét még magyaráznom kell valakinek, az ne olvassa tovább ezt a cikket! Mert az igazi feketeleves hátravan.

A centrumországoknak alárendelt, kiszolgáltatott félperifériák, perifériák államainak helyzete döntő módon a nemzetközi-geopolitikai függőségi viszonyoktól függ. Ha ezt nem ismeri föl valaki, akkor javaslom, hogy kezdjen hozzá ismét a magyar történelem tanulmányozásához I. Istvántól egészen a rendszerváltásnak nevezett időszakban a nyugati tőkéscsoportok által a komprádorok közreműködésével véghez vitt einstandig. Ebben az összefüggésben az a fő kérdés mind Lengyelország, mind Magyarország számára, hogy melyik nagyhatalom érdekszférájába tartozik, s ahhoz hogyan viszonyul.

Ami a varsói politikusokat illeti, ők történelmi okokból, pártállástól függetlenül Washingtonhoz, illetve Londonhoz kötik az országuk szekerét. Minthogy a ma már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia mellett, elsősorban Berlinnel és Moszkvával hadakoztak, utóbbival nemcsak úgy, hogy az oroszok támadták őket, hanem úgy is, hogy ők vették be a Kremlt, illetve jóval később a német területekből is jókora részt hasíthattak ki maguknak,

a lengyelek csak az angolszászokban reménykedhetnek, bármi is következzék ebből.

Varsónak a 16–17. századi lengyel–litván államszövetségig, a Rzeczpospolita Polska nemesi köztársaságig visszanyúló középhatalmi ambíciói, az Oroszországgal és a Szovjetunióval zajlott véres hadakozásai miatt Hitlerrel is kész volt kvaterkázni az akkori tekintélyuralmi rendszer vezetője, Józef Pilsudski. Ennek következtében kisebb cseh területeket is megszállhattak. Az említett, máig továbbélő ambíciók és a Moszkvával való, történelmileg meghatározott szembenállás következtében ma az Amerikai Egyesült Államok uralkodó köreinek Európát gazdasági okokból meggyengítő törekvéseit támogatják oly módon, hogy ezzel igencsak jól járjanak.

Minthogy az alapkérdés a globális küzdelmekhez való igazodás, esetükben, pillanatnyilag, jól megfér egymással a nemzeti mámor és a nyugati transznacionális tőke érdekei szerinti politizálás. Amíg a térségünket uraló USA érdekeit szolgálják, még ha nem is mindent, de sokat elnéznek a kormányaiknak, bármilyen ideológiai-politikai irányzat jegyében alakítják a belpolitikájukat. Például a (neo)liberális Joe Biden amerikai elnök háromszor is találkozott azzal az Andrzej Duda államfővel, aki jobboldali konzervatív ideológiai felfogást, s az ennek megfelelő belpolitikai gyakorlatot képviselt, s egyelőre úgy látszik, hogy a felemás hatalomváltás után is, tűzzel-vassal képviselni akar.

A magyarországi kormányfő által hangoztatott alapelvek és magatartás, lényegesen eltérnek a lengyelekétől. Nálunk a nemzeti szuverenitás lózungja abból a régi keletű orbáni felismerésből fakad, hogy

az angolszász világ mai globális törekvéseit igazoló, neoliberális felfogással átitatott közegben már azelőtt leosztották a lapokat, mielőtt ő és társai a politikai színpadra léptek volna.

A narancspárt néhány vezetője még az 1989-es évek végén, az 1990-esek legelején rájött, hogy a liberális Szabaddemokraták Szövetségének (SZDSZ) kvázi ifjúsági tagozataként nem juthatnak jelentős hatalmi pozíciókhoz, s hogy a liberális internacionalista pártcsaládba tömörülők nyugati kapcsolatrendszerével nem vehetik fel a versenyt. Ezért nyergeltek át a másik oldalra, s kezdték kialakítani azt a képet magukról, hogy ők képviselik a nemzeti érdeket annak minden külsőségével. Idehaza így tettek szert akkora támogatottságra, amivel, a kisgazdák jelentős segítségével, már 1998-ban kormányzó hatalomhoz jutottak.

Ám ennek óhatatlanul is nemzetközi következményei lettek. Külföldön a hasonszőrűekkel kellett kapcsolatra lépniük. Időzített akna ez, mert ha a nemzeti érdekek mindenekfölött, akkor ez előbb-utóbb törvényszerűen vezet nacionalista gyökerű érdekellentétekhez. Ezt egyelőre megúszták, megúsztuk, de abban a világban, amelyben újraszerveződik a szuperhatalmi, a nagyhatalmi, illetve a regionális hatalmi szembenállás és/vagy együttműködés, egyre nehezebb, s ma már szinte lehetetlennek látszik az újrapozícionálás. Egyszerűen azért nem, mert

a lakosság jelentékeny részében hosszú évek alatt kialakított, valamiféle összetákolt ideológiára, a történelmi meghatározottságokra építő értékrendet, nem utolsósorban a hatalomgyakorlás anyagi feltételeinek megteremtését szolgáló oligarcha-klientúrát, s a mindehhez létrehozott, szinte pártállami kormányzási gyakorlat intézményi-személyi feltételeit nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.

Főleg nem azoknak, akik ebbe három évtizedet öltek bele. Ezért van kényszerpályán idehaza a Fidesz. A fent említett körülmények mellett a hatalomhoz való mérhetetlen ragaszkodásuk alakította ki azt a kormányzási gyakorlatot, erősen központosított intézményi szerkezetet, módszereket, amelyek miatt a magyarországi viszonyok a tekintélyuralmi rezsimekkel mutatnak hasonlóságot. Csakhogy a nyugatiak által uralt geopolitikai terünkben, saját erőforrások hiányában nem ab ovo nem lehetnek képesek a félig vagy egészen tekintélyelvű rendszerek legeredményesebbjeinek állam- és gazdaságszervezési teljesítményére. Hogy egyértelművé tegyem:

– Egyrészt ellentmondás feszül a magyar kormány által képviselt nemzeti-szuverenista értékrenddel palástolt önző szándékok, a hazai tőkeérdeket érvényre juttatni akaró manőverek, illetve a hovatartozásunkat kijelölő globalista-internacionalista tőkés konglomerátumokat képviselő szövetségi rendszerek – a NATO-val egyre inkább szimbiózisban cselekvő EU – által támasztott elvárások között.

– Másrészt, az orbánisták paradox helyzetbe lavírozták az országot azzal, hogy miközben a nemzetközi pénzügyi, gazdasági és katonai szálakkal egyaránt a globalista érdekeket – Henry Kissinger: Diplomácia című kötete szerint is – mindeddig kizárólagosságra törekvő módon képviselő amerikai szuperhatalomhoz kötődünk, kormányunk az ezzel az erővel szemben álló, az érdekeinek érvényesítését a többpólusú világ kialakításában vélő orosz–kínai vezetés felé (is) fordult. Egyúttal a feltörekvő regionális hatalmakkal keresi a kapcsolatot egyszerűen azért, mert ezek révén vélnek közvetett és közvetlen támogatást találni ahhoz, hogy Orbán és klientúrája megtarthassa hatalmát. Igazolódik-e feltevésük vagy sem, egyelőre a jövő zenéje. Viszont 

mindezek figyelembe vételével lehet csak megkísérelni a választ arra a kérdésre, hogy mi történne Magyarországon a lengyelországihoz hasonló kormányváltást követően? 

(1) Átmeneti bizonytalanságra, szélsőséges esetben rövid ideig tartó káoszra bizonyára számítani kell. Ezt akár utcai randalírozások is kísérhetnék, főleg, ha ezt hazai politikai erők – amire ebben a pillanatban csupán a jelenleg kormányzók képesek – szerveznék.

(2) A fejlemények a geopolitikai helyzettől függenének. Attól, hogy melyik szuper- vagy nagyhatalmi erőcsoport uralná térségünket. Ha az USA időközben kivonulna, amire Donald Trump tett és tesz célzásokat, mert saját gazdasági-társadalmi nehézségei miatt erre már középtávon is rákényszerülhet, s a helyét átvenné az orosz–kínai tandem – nem feltétlenül a korábban megszokott katonai megszállás révén (!) –, akkor a mai ellenzék a jelenleginél erőteljesebben összeborulna a kormányzókkal, amennyiben azok beáldoznák a vezérkarukat és generalissimusukat, hiszen a kormányzási–intézményi struktúra, még inkább a hatalomgyakorlási felfogás, összhangban lenne a térség régi-új uraiéval.

(3) Ha az USA hegemóniája fennmaradna, ellentétben azokkal, akik szerint, a jelenlegi ellenzék az orbáni érában kialakított intézményi rendszerhez való hozzáférhetetlensége és személyi okok miatt is kormányzóképtelen, nem látok áthidalhatatlan nehézségeket.

     ♦ Egy ilyen kis ország működőképességének finanszírozása a globális tőke számára nem gond, ha ez érdekében áll.
     ♦ Az állami forrásokból fenntartott, a holdudvarhoz tartozó oligarchabirodalom cégcsoportjait kiszikkasztják, már amennyiben azokban nincs jelen már ma is jelentős mértékben a külföldi tőke, akár az állami megrendelések teljesítésében közreműködő alvállalkozóként. Egyébként pedig az, hogy a vezető-, illetve tulajdonosváltások milyen könnyedén végrehajthatók, arra épp elég példát szolgáltatott az elmúlt három évtized, ezen belül az Orbán-rezsim. Épp Lengyelországban látjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt machiavellista felfogása jegyében a jogszerűségen milyen könnyedén lépnek át a nyugati irányban elkötelezettek is, ha másként nem boldogulnak.
     ♦ A hazai, úgynevezett civil szervezetekben, a média egy részében ugrásra készen állnak a főleg Amerikában kiképzett fiatalok. S feltehetően Nyugatról is haza lehetne vezényelni sokakat, miként ez Ukrajnában történt. 
     ♦ Az intézmények többségében pedig már csak megélhetési okokból is, a többség tudomásul venné a változásokat, s felesküdne az új hatalomra. A fegyveres testületek tagjait szintén beleértve, hiszen ezzel még egy valóban gyökeres átalakulást hozott rendszerváltással, az államszocializmusból az oligarchikus kapitalizmusba való átmenetkor sem volt gond Magyarországon.

Természetesen, mindezzel nem azt akartam állítani, hogy bármelyik feltételezés jutna érvényre, az a kisember számára fáklyás menet lenne...#

CÍMKÉP: Rég volt, de akkor igaznak tűnt fel: lengyelek március 15-én Budapesten, 2012-ben – Amíg a lengyelországi kormányok az Európai Unió térségében pillanatnyilag uralkodó nagyhatalmi befolyáshoz feltétel nélkül igazodtak, addig az orbánisták ellentmondásos helyzetbe lavíroztak bennünket. Emiatt a lengyel–magyar jó kapcsolat egy ideje kérdésessé vált. De az igazi nagy talány, hogy bejön-e Orbán vas banque-ja? (Fotó forrása: Népszava)