Az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatos hamisítások védtelenné teszik a nyugati, benne a magyar közvéleményt.

Azt olvasom az Euronews, az állítólag az európai értékek iránt elkötelezett médium – jelentsen ez bármit! – oldalán, hogy

„Kapóra jött a Kremlnek a celebbotrány, van kire hárítani a háborúba belefáradt oroszok dühét.”

Nem a showműsorokban csak amerikai mértékkel mérhető gázsikért fellépő orosz celebek, popénekesek influenszerek, bloggerek, televíziós műsorvezetők meztelenkedő partijának botránya váltotta ki az érdeklődésemet. Még csak nem is az, hogyan került minden magyarázat nélkül a cikk élére Putyin egyik kihívója a 2018-as elnökválasztáson, a szavazatok 1,66 százalékát begyűjtött ellenzéki Kszenyija Szobcsak, tévés és rádiós műsorvezető, újságíró és színésznő, Szentpétervár 1991–1996 közötti polgármestere lányának fotója. A botrányok ugyanis a köreikben rendszeresek.

Én a „háborúba belefáradt oroszok dühe” fordulatra kaptam fel a fejem. Merthogy ugyan a múlt századból jöttem, ráadásul az átkosból, de még ott is azt tanultam újságíró-gyakornokként, a rendszerváltozás után pedig tanítottam, hogy az efféle megállapításokat bizonyítani kell. Márpedig az Oroszországban külföldi ügynöknek minősített, nyugati pénzügyi forrásokra támaszkodó Levada közvélemény-kutató adatai sem támasztják alá az Euronews állítását, amit a szintén külföldi ügynökként megbélyegzett, ma már csak online újságként működő The Moscow Times közelebbről nem azonosított forrásaira alapozott.

A Levada igazgatója, Gyenisz Volkov „Gyorsított alkalmazkodás, miként értékelik az oroszok 2023-at és mit várnak 2024-től” című, év végi cikkében foglalta össze a témába vágó kutatásaik eredményeit. Ebben mindjárt az első mondatok így hangzanak: »A közvélemény-kutatások alapján 2023 észrevehetően jobbnak bizonyult az oroszok számára, mint az előző év. Ebben szerepet játszott a fizetéseknek és a nyugdíjaknak az inflációhoz igazítása, valamint a „speciális műveletben” résztvevők kifizetése. Még Jevgenyij Prigozsin lázadása sem tudta megzavarni a polgároknak a hatalom köré rendeződését.«

Természetesen bőven voltak olyan ügyek is, amelyek miatt sokan elégedetlenek, de ezek nem feltétlenül a háborúhoz kapcsolódtak. A többség álláspontját a kutató így összegezte:

Ennyi talán elég is annak érzékeltetésére, hogy a nyugati médiumok, benne a magyar nyelvűek félrevezetik a közönségüket a látszólag odavetett, valójában az oroszországi állapotokkal kapcsolatban célzatosan kimunkált, bombasztikusnak szánt megállapításaikkal. És ez nem az oroszok, s nem a putyini vezetés miatt fontos. Ahogy tapasztalom, Moszkvában olykor morognak ezek miatt, de nem kavarja fel őket túlságosan, miként vélekednek róluk Nyugaton. Amikor újból és újból szóba hozom a szabadnak és függetlennek nevezett, valójában a propagandának alárendelt sajtónk csúsztatásait, torzításait, hamisításait, azt rovom fel, hogy lehetetlenné teszik a nyugati társadalmakban élők számára a hiteles kép kialakítását arról az országról, amihez az uralkodó körök szerint ellenségként kellene viszonyulniuk.

Ehhez képest, ha barát, ha ellenség, ha együttműködésre törekszik, ha küzdelemre vállalkozik, a bölcs ember mindenképpen szeretné tudni, milyen indítékai, szándékai vannak a másiknak, s miként látja az a saját helyzetét, s hogyan értékeli az övét. Ezt a tételt hagyja figyelmen kívül a politikai–gazdasági hatalmat birtoklók pillanatnyi érdekeihez igazodó nyugati, s benne a magyar elemzők többsége az Ukrajna területén folyó proxy-háborúval kapcsolatban. A rájuk hallgatók még inkább. Így alakultak, s alakulnak ki

a társadalom különféle véleménybuborékjaiban dagonyázó csoportok, melyek tagjait a fóbiák, a vágyak, az indulatok uralják.

E véleménybuborékokban sajátos tér–idő szerkezetek jönnek létre. Ezekben a dimenziókban az Ukrajna területén folyó háború időszámításának kezdetét 2022. február 24-ével jelölik. Azzal a nappal, amikor az orosz hadsereg Ukrajnára támadt. Hogy miért nem a Krím 2014-es annektálását jelölik meg origóként, arra egyszerű a magyarázat. Ebben az esetben utalni kellene a Washington által szervezett, 2014. február 22-ei, 106 halottat és 1372 sebesült áldozatot követelt, véres kijevi államcsínyre, s az ezt követően a Donyec-medence több milliós orosz etnikumú lakosságának nyolc éven át zajlott pusztítására, Ukrajna kijevi bábkormány által uralt részének a NATO-ba tagolására, katonai hídfőállássá tételére az amerikai érdekeltségű tőke nem is nagyon titkolt oroszországi behatolási szándéka érdekében. No és arra a józanésszel is belátható folyamatra, amelynek az egyik következménye a Németország által uralt Európai Unió eurázsiai együttműködésre alapozott világgazdasági versenyképességének aláásása, aminek nyertesei már ma is az amerikai tőkeérdekeltségek.

Ebben a téridő-kontinuumban csak az orosz hadsereg rombolásaira vetül figyelem. Az ukrán fél által a NATO által tömegesen odaszállított fegyverzetekből, a 2023-ban a világ leggazdagabb emberévé lett és tett Elon Musk kémműholdjait is felhasználó NATO-felderítés alapján megadott célpontokra milliószámra kilőtt, nyugati eredetű lövedékek becsapódásainak következményeiről eddig alig szólt a fáma. Arról szinte egyáltalán nem, hogy ezek egy részével napról napra civil célpontokat, lakóházakat, iskolákat, közművezetékeket semmisítenek meg, tudatosan. Immár nem csak a Donyec-medencében és a Krímben, amit ugyebár a Nyugat támogatásával fel akar szabadítani a kijevi hatalom, hanem egyre gyakrabban Oroszország nemzetközileg elismert határain belül, sőt a fővárosban és környezetében is károkat okoznak. Minthogy az ezekkel kapcsolatos hírek közül csak a kiemelkedően súlyos támadásokkal foglalkozók – mint a december 30-ai Belgorod elleni csapásokról tudósítók – juthatnak el a nyugati közönséghez, még az érdeklődők sem mérlegelhetik igazán a Kreml indítékait. Ezek közé az is hozzátartozik, hogy

a lenini–sztálini–hruscsovi érában, a bolsevik célok jegyében úgy hozták létre az Ukrajna elnevezésű államalakulatot, hogy ahhoz elsősorban hatalmas kiterjedésű oroszországi területeket csatoltak az ott élő lakossággal együtt.

Ebben a dimenzióban fel sem vetődik, hogyan reagálna Washington, ha mondjuk Moszkva vagy Peking művelné ugyanazt az amerikai határok közelében, amit utóbbi tesz. Többek között azzal, hogy Oroszország köré katonai bázisokból, ellenséggé tett államokból fon gyűrűt, a cikk utáni grafikon szerint a sokszorosát fordítva fegyverkezésre annak, amit a fejlett országok együttesen költenek.

Most mintha azzal kísérletezne a NATO, hogy az ukrajnai helyettesítővel a nemzetközileg elismert orosz területek ellen intézett bombázásokkal olyan helyzetbe hozza a moszkvai vezetést, hogy az egyre brutálisabb válaszcsapásokat legyen kénytelen mérni immár nem csak a fegyverzet- és lőszerraktárak, a repülőterek, harckocsik, ágyúk, sorozatvetők, drónok fedezékeként használt épületek, kiürített áruházak ellen, hanem Ukrajna egész mélységében, lényegében válogatás nélkül. Ez kapóra jönne azoknak, akik az oroszok kegyetlenségére építik immár több száz éve a Moszkva ellen nyugatról indított hadjáratok propagandáját – a lengyelek élén fellépő Báthory Istvántól Napóleonon át Hitlerig.

Ezekben a tisztátalan játszmákban most azt a nótát fújják, amit az Euronews is hangszerelt, miszerint az oroszok már dühösek a háború miatt, amibe mostanra belefáradtak. Mint láttuk, a Levada ennek ellenkezőjét mérte 2023-ban. A hamis sugalmazás oka egyrészt az lehet, hogy az angolszász hatalmak, amelyek a nyugati szálak mozgatói, elfogadtassák az adófizetőkkel a katonai-ipari komplexumok óriáscégei számára juttatott csillagászati összegű megrendeléseket, másrészt feledtessék az eddigi kudarcokat.

Ugyanis az Oroszországgal kapcsolatos korábbi szándékok szétporladni látszanak. Erre immár nyugati szakértők is egyre gyakrabban utalnak, s nézeteik átszivárognak a nagy médiumokba. Ennek ellenére óvnék attól, hogy bárki a Nyugat kifulladását vizionálja, s azt, hogy a Washington által irányított koalíció hátat fordít Ukrajnának. Ez nem érdeke sem a tőkés hadiiparnak, sem a megrendelések szakmai részét kidolgozó vezérkaroknak. Hiszen épp csak megkezdődtek azok a fejlesztések, amelyek során figyelembe vehetők az elmúlt két év harci tapasztalatai, s amelyeknek a jövőbeni háborúkban, nem utolsó sorban a fegyverüzletben lesz szerepük. De nem változtak a nyugati – elsősorban az amerikai befolyás alatt álló – tőke stratégiai céljai sem.

Következésképp, elhúzódó háborúra kell számítani. Itt és most csupán az szögezhető le, hogy – 2022 elejének súlyos hibáit követően – az orosz fél 2023-ban sikeresen ellenállt a térdre kényszerítésnek. A Világbank szerint az orosz gazdaság a GDP-vel mért 5510 milliárd dolláros teljesítményével már 2022-ben a világranglista 5. helyére került, megelőzve Németországot, s ezzel az európai országok között az első helyet foglalta el. Talán nem árt, ha az okokat nem az oroszul sem beszélő, botcsinálta szakértők fabulálása, hanem egy befolyásos orosz közvélemény-formáló alapján, moszkvai nézőpontból mutatom be.

Szergej Mihejev politológus, akinek két, egyenként kétórás, napi elemző műsora is fut az orosz állam rádióban, s emellett a televízió legnézettebb közéleti műsorában folyó viták résztvevője, december 29-én, a Zseleznaja logika (Vaslogika) című adásban (a megadott linken elérhető változatban 13:00-25:00 között) pontokba szedve adta elő érveit. Ezeket nagyrészt szó szerinti fordításban, csupán az élő beszédet jellemző töltelékmondatokat kihagyva adom itt közre.

A politológus hozzáfűzte: a Nyugat, az információs háború részeként, többek között az ország felosztására vonatkozó térképek, s valótlan információk tömegének terjesztésével rémületet akart kiváltani a lakosságban. Az agymosás azonban nem ért célba. Ráadásul, mint egy másik megnyilatkozásában rámutatott: mostanság épp Ukrajna lehetséges felosztásáról rajzolják a térképeket a nyugati szerkesztőségekben.

Nyilvánvaló, hogy bármennyire igyekeztem megindokolni ebben a cikkben is, miért érdekünk a mienkétől eltérő megközelítések ismerete, most is lesznek, akik nyomdafestéket nem tűrő szidalmazások kíséretében utasítják ezt vissza. Előre is hadd idézzem ezeknek a gyakran névtelenségbe burkolózó vagy álnevet használó vitézeknek az egyik minapi, „Ukrajna, gyalázat, ÉS, Váncsa” címmel közreadott cikkem záró gondolatát azokról az írástudókról, akik nem törekszenek legalább az alternatívák felvázolására, az ellenérdekek bemutatására.

E magatartás következményeiről Bibó István nevezetes, 1945-ös, „A magyar demokrácia válsága” című tanulmányát ajánlottam olvasóim figyelmébe arról, mi történt, amikor egy teljesen félrevezetett, tudatilag-érzelmileg felkészítetlen lakosság került a II. világháború poklába. Bibó a korabeli Magyarországról írt, de attól tartok, a tömegek ma is ugyanolyan értetlenül fogadnák a megszálló csapatokat, érkezzenek bárhonnan, aminek egyik következménye lenne az elkerülhetetlenhez képest jóval több emberi tragédia, miként ez 1944 nyarától 1945 tavaszáig történt hazánkban.#

CÍMKÉP: Nemcsak az EU szankciós listáján szereplő Szergej Mihejev, de a nyugati Levada közvélemény-kutató sem igazolja az Euronews állítását – Valójában az Oroszország megsemmisítésére irányuló próbálkozások teljes kudarcot vallottak, s 2023 az orosz társadalom önszerveződésének éve is volt (Képernyőkép a cikkben hivatkozott rádióműsor internetes közvetítéséből)

ZÁRÓKÉP: A világ fegyverkezései kiadásai 2021-ben az USA-val való összevetésben, ami érzékletesen jelzi, hogy mely állam érvényesíti az újból és újból aktualizált Monroe-elv alapján a világ egészével szemben katonai erővel is a pénzügyi-gazdasági érdekeit  — A grafikont a minap Böröcz József tette közzé a Facebook-oldalán, köszönet érte.