Demokratizálás helyett az államszocialista elit újra bevezette a munka által termelt érték elrablását – írja Böröcz József.

Van abban valami sorsszerű, hogy Tamás Gáspár Miklós filozófus halálhírére készült el Böröcz József, az amerikai Rutgers Egyetem professzora kiáltványának végső változata. A hét elején angolul futottam bele az interneten. Mindjárt üzentem is neki: „Ha nem fordítod magyarra a hétvégéig, megteszem magam!” A fordítás – miként várható volt – a szerzőt kisebb módosításokra ösztönözte, amelynek magyar változatát már maga korrigálta. Amikor közzétette, elegánsan megemlítette együtt munkálkodásunkat. Ez azonban önmagában nem indokolná a szó szerinti után közlést, ami nem gyakorlata a Bekiáltás blognak. Azért teszek kivételt, hogy

Elsősorban az itthon tehertétellé vált nincsteleneket küldték ki a határainktól több ezer kilométerre.

Az államfő „hősi halált halt katonákról” ír Facebook-oldalán a nyolcvan évvel ezelőtti, a Don-kanyarban feláldozott 2. magyar hadseregre emlékező pár sorában. Én viszont azt gondolom:

Geraszimov tábornok kinevezése utolsó kísérlet a kérlelhetetlenül Nyugat ellenes héják térnyerésének megakadályozására.

Új fejezet kezdődött Oroszország ukrajnai inváziójában, de lehetséges, hogy az államfői utódlásban is. Január 11-én az oroszországi védelmi minisztérium bejelentette, hogy

Az a cél, hogy minden interneten szörfölő megtalálja a saját fóbiáit igazoló állításokat.

A kattintásra vadászó internetes újságszerkesztés valóságos „gyöngyszemére” leltem január 8-án este az Indexen szörfölve. A főoldalon, ám egymástól tisztes távolságban két, kétféle felfogású olvasó kegyét kereső cím ötlött a szemembe:

Úgy értelmezi az ukrajnai eseményeket, hogy orosztudás híján eleve képtelen eredeti forrásokból tájékozódni.

Kínosan melléfogott Bolgár György, amikor január 6-án, pénteken, 16 óra előtt úgy konferálta fel a hírek utáni műsorát, hogy azt hitte, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök azért nem fogadja el Vlagyimir Putyin orosz államfő másfél napos tűzszüneti ajánlatát, mert az ukránok velünk egy időben ünnepelték a karácsonyt. Szó szerint az hangzott el, hogy

Az ukrajnai médiumokra nehezedő korábbi nyomás része volt egyes médiaszereplők meggyilkolása is.

Az Ukrán Újságírók Nemzeti Szövetsége azt állította még a nyáron született közleményében, hogy „Senki nem tudta eddig megtörni a szólásszabadságot Ukrajnában, most sem fogják tudni…” A szöveg ahhoz a törvénytervezethez kapcsolódott, amit nemrégiben lényeges változtatás nélkül fogadott el a parlament, és Zelenszkij államfő 2022. december 30-ai ellenjegyezésével hatályossá vált. De már az újságíró szervezet kiáltványából idézett mondat is csúsztatás volt. Valójában a 2014-es februári államcsíny óta

Putyin Gorbacsov-szindrómájaként érzékelem azt a helyzetet, amiben az orosz vezető vergődik.

Azt kérdezte egyik olvasóm, bizonyos M. úr, hogy a nyugati országok ukrajnai fegyverszállításai miért legitimek, miután ő úgy tudja, hogy háborús övezetbe tilos fegyvert szállítani? Egyébként pedig az oroszok miért nem vehetnek fegyvert akárkitől is? Mit válaszolhattam volna?

Nem látom azt a médiát, amely újságírói szakmai alapon működne, és nem csak az ukrajnai háború kapcsán.

Váratlanul keretezték be a hétfőmet, vagyis 2023. január 2-át, Allen Ginsberg sorai azt követően, hogy az előző napon, s a mai nap reggelén hol elismerő, hol értetlenkedő, hol kifejezetten ellenséges hozzászólásokat váltottam ki az internet különféle zugaiban „A háború civil áldozatai” című összefoglalómmal. Természetesen – bár ha meggondolom, hogy vagy ötven háború folyik most is a világban, akkor ez a „természetesen” maga a cinizmus –, az ukrajnai háborúról írtam. A cikkben arra próbáltam ráébreszteni a nyugati sajtó kiegyensúlyozott, tényszerű tájékoztatási gyakorlatáról még mindig áradozókat, hogy

„A mi gyerekeink iskolákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni” – mondta 2014-ben Porosenko ukrán államfő.

Az ukrajnai háború propagandafrontjának szelektált híreivel a nyugati, benne a magyar sajtó azt a látszatot kelti, mintha a 2014 áprilisában kezdődött polgárháborúban – ami mára nemzetközivé terebélyesedett – csak a kijevi hatalom oldalán álló civilek szenvednének. A jövőben időről-időre jelentkező összeállításomban a mindkét fél lakosságát közvetlenül sújtó esetekből adok közre néhányat, korántsem a teljesség igényével. Továbbra is tartózkodom a kifejezetten katonai műveletek közreadásától, minthogy azok kívülről végképp ellenőrizhetetlenek. Célom mindössze az, hogy

Az új világrendszerben a neoliberális modell mintaadó jellege feltehetően vissza fog szorulni.

Nemrégiben, egy interjúban a belarusz elnököt, Aljakszandr Lukasenkát magát hallottam némi derűvel beszélni arról, hogy a nyugati sajtó „Európa utolsó diktátora”-ként emlegeti őt. Mint mondta: ő csupán azt akadályozza meg, hogy a politikai-gazdasági hatalomra törő helyi erők a külföldi tőkés érdekeknek szolgáltassák ki a belarusz tömegeket, káoszt teremtve az országban az emberi jogok hangoztatása ürügyén. Amíg rajta múlik,