A béke irányába történő elmozdulás az Európai Unió centrumországainak és Kínának is érdeke lesz.

Egyfajta vazallusi/alárendeltségi viszonyba kezdett/került/lépett Oroszország Kínával szemben – adták hírül a különböző médiumok Emmanuel Macron május 14-én adott nyilatkozatát. Az itt részben szinonimákkal jelzett bizonytalanságom oka, hogy

ahány forrást megnéztem, mind másként adta vissza az elhangzottakat, egyesek az eredeti közléssel kifejezetten ellentétesen.

A Párizsban megjelenő L’Opinion, amely először közölte a három újságíró által készített és szerkesztett, exkluzív interjút, azt adta címnek, hogy „Európának el kell kerülnie a konfrontáció növekedését, amely felgyorsítaná vazallussá válását”. A bevezető pedig az eredeti szöveget követő, tehát stilizálatlan fordításban így hangzik: „Az európai biztonsági architektúrának teljesen biztosítania kell a holnap Ukrajnájának biztonságát. De egy Oroszországgal nem konfrontálódó koncepciónak kell megfelelnie, és újjá kell építenie a fenntartható egyensúlyt”. Hát ez azért nem ugyanaz, mint akár a szintén francia Le Monde International angol nyelvű összefoglalója: »Emmanuel Macron francia elnök egy vasárnapi interjúban kijelentette, hogy Oroszország „egyfajta alárendeltségi viszonyba lépett Kínával szemben«”.

A magyar médiumokat már nem is idézem, minthogy nem arról akarok írni, hogyan torzulnak, sőt fordulnak önmaguk ellentétébe az eredeti szövegek, amelyekre aztán világszerte magasröptű elemzéseket építenek – főleg, ha tekintélyesnek tartott nyugati újságok, tévécsatornák közvetítésével jutnak el boldoghoz, boldogtalanhoz. Jelen esetben talán az okozta az úgymond félrehallásokat, hogy Macronnak az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatos értelmezése eltért a mi világunkat uraló washingtoni megközelítéstől. Többek között attól a narratívától, miszerint Pekinggel szemben is lábon lőtte magát Moszkva, mikor megtámadta Ukrajnát. Eddig ugyanis még a higgadt nyugati elemző műhelyekben is az volt az álláspont, hogy az USA által uralt szövetség  összefogásra késztette Oroszországot és Kínát.

Macron szövegének átértelmezése mögött mintha az sejlene fel, hogy éppen akkor, amikor az ukrajnai újfasiszta – sőt több oroszországi, erről hangsúlyozottan zsidóként megnyilatkozó elemző szerint egy náci – hatalom arca Volodimir Zelenszkij újabb, „béketeremtő” fegyverekért házalt Nyugat-Európa több vezetőjénél,

a közvélemény előtt tompítani kellett a francia elnök Moszkva szempontjaira önös érdekekből is tekintettel lévő, bizonyos mértékű aggodalmat tükröző üzenetét.

Abban ugyanis, még ha közvetve is, de felvetődött a Nyugat felelőssége, és Oroszország megkerülhetetlensége. Nem utolsó sorban annak felvetése, hogy vazallussá épphogy nem Oroszország, hanem Európa válik, sőt vált mára. Az az Európa, amit az Amerikai Egyesült Államok megfosztott az oroszországi nyersanyagoktól és piacoktól. Méghozzá több lépésben.

Mindenekelőtt a Németország és Franciaország által az ukrajnai pártokkal összehangolt megállapodás egyik éjszakáról a másikra való félretolásával, a Washington által szervezett, 2014 februárjában végrehajtott kijevi puccs révén. Aztán az ugyanezen európai hatalmak és a kijevi vezetés, továbbá a Moszkva által is elfogadott, a Donyec-medencei, zömmel orosz nemzetiségű lakosság Ukrajnán belüli autonómiájának megadását célzó béketervek, azaz a minszki megállapodások zátonyra futtatásával. Meg kell említeni, hogy mindegyik ügyletben benne voltak a lengyel vezetők is…

S akkor még ott van az orosz-német gázvezetékek felrobbantása a Balti-tenger NATO-országok által ellenőrzött részén, Nem lehet mindezt elégszer ismételni, mert nagy erők dolgoznak azért, hogy a felelősséget egyedül Moszkvára tolják. Arra az orosz vezetőre, történetesen Vlagyimir Putyinra, aki – saját elmondása szerint – Bill Clintonnak még azt is felvetette, hogy országát vegyék be a NATO-ba, ám az amerikai elnök erre csak a fejét ingatta, sejtelmesen mosolyogva. Hogyne ingatta volna, amikor tudta, hogy az amerikai tőkéscsoportok 130 éves álma az orosz erőforrások fölötti ellenőrzés megszerzése.

Ezt több amerikai kormányzati doktrína tartalmazta, illetve az ezeknek megfelelő gyakorlatban is tükröződött az évtizedek során. Szintén ezek jegyében kezdődött meg az 1990-es rendszerváltozások után a NATO-nak az orosz határokra tolása. A szerzésvágytól vezérelt mohóságot látva, Henry Kissinger már 2014 februárjában, a CNN-ben is hiába figyelmeztette a washingtoni érdekköröket:

„Amerikának nem érdeke, hogy a ’megszállt erőd’ helyzetébe sodorja az oroszokat, hogy kénytelenek legyenek megmutatni, mire képesek.”

Az orruknál tovább nem látó amerikai, kanadai és nyugat-európai politikusok újabb nemzedéke legyintett és legyint a veterán diplomata figyelmeztetésére. A tőkés érdekeltségek mellett egyrészt, a II. világháború után a tengerentúlon az USA-ba és Kanadába emigrált banderisták jelentékeny kormányzati befolyást szerzett utódai orientálták és orientálják őket. Másrészt, Németországban a nácikat legyőző szovjet hadsereg miatti revánsvágytól fűtött mai leszármazottak szítják a ruszofóbiát.

Egyúttal diadalittasan konstatálják, hogy a háború eddigi menete miatt „Oroszország a történelmi szövetségeseiben is kétséget ébresztett”, s hogy „elvesztette hozzáférését a Balti-tengerhez azzal, hogy felgyorsította a svéd és finn döntést a NATO-csatlakozásról”. Eközben nem veszik figyelembe az érem másik oldalát. Eszerint a fegyverzetkorlátozási- és ellenőrzési együttműködési megállapodások okafogyottá válásával immár semmi nem akadályozza a moszkvai vezetést abban, hogy olyan és annyi fegyvert gyártasson és szerezzen be, amilyenre és amennyire szüksége van, és ott létesítsen katonai bázist, ahol fontosnak ítéli. Minden jel szerint, 

szankciók ide, szankciók oda, ehhez megvan az orosz pénzügyi háttér, a tudományos és gazdasági bázis; nagy erővel folynak a fejlesztések, a hadiipar régi és új üzemei pedig három műszakban ontják a fegyvereket, a lőszereket.

Szó, ami szó, Oroszországban is sok bírálat éri Putyint és környezetét az úgynevezett különleges katonai művelettel kapcsolatos hezitálás miatt? Ha már belefogtak, miért nem érvényesítették akaratukat az ország kétségtelenül meglévő katonai erejének hatékony bevetésével az első néhány hónapban? Az ilyen kérdéseket nem csak az ellenzéki–félellenzéki médiumokban teszik fel, hanem az állami rádió és televízió műsoraiban is. És a legtapasztaltabb, legfelkészültebb elemzők is csak találgatnak.

Nemzetközi összefüggésekre utalnak, az új fegyverek harctéri körülmények közötti kipróbálásának szempontjaira. És arra, hogy váratlanul érte az oroszországi vezetést annak az agymosásnak a hatása, amivel az ukrajnai lakosság jelentékeny részét a nyugati médiumok, a Soros-alapítványok emberei Moszkva ellen hangolták. Sőt, azt állítják, az oroszországi nagyvárosi fiatalság, főként annak a tehetős és a gazdag családokból kikerülő része szintén „áldozata” a főleg az interneten keresztül zajló, nyugati fellazítási törekvéseknek.  

A napokban azonban hallottam egy történelmi távlatokba és néplélektani összefüggésekbe helyezett magyarázatot is arra, miért alakult ki állóháború Kelet-Ukrajnában – moszkvai megközelítésben: a visszatért területeken. Miért hagyja a Kreml vezetése, hogy Ukrajnát mind több és mind hatékonyabb fegyverekkel lássa el a Nyugat, amelyekkel a 2014–2022 közötti időszaknál is nagyobb intenzitással pusztítja a lényegében amerikai és brit irányítás alatt álló ukrán hadsereg a Donyec-medence településeit, s azok zömmel orosz lakosságát?

A Vecser sz Vlagyimirom Szolovjovim című, május 15-i vitaműsorban – amelynek névadó moderátora EU-tiltólistán szerepel – Dmitrij Drobnyickij politológus párhuzamot vont – s ezzel magyarázatot kínált – a mai háború és Nagy Péter svédek elleni északi hadjárata között. Mint mondta: miközben folyt a háború, a Néva folyó torkolatánál elterülő mocsaras vidéken felépült a kor minden építészeti vívmányát megtestesített Szentpétervár. Továbbá reformok tömegével alakították át az orosz világ szerkezetét, szokásrendjét, teremtették meg a tudomány, az oktatás, az újjászervezett ipar és kereskedelem, a korszerű hadsereg alapjait. Vagyis

a háború és az ország modernizálása az orosz történelemben egyáltalán nem zárják ki egymást.

Tegyük hozzá: Nyugaton sem. Ami az oroszországi folyamatokat e tekintetben szinte egyedivé teszi, a halogató magatartás. Érvényesült ez a mongol-tatárok és a lengyelek támadásai esetén egyaránt. Nagy Katalin is akkor intézkedett először a Pugacsov-féle felkelés leverésére, amikor Moszkvának vette az irányt a fellázadt tömeg, s az a veszély fenyegetett, hogy meg sem állnak Szentpétervárig, a császárvárosig. Ugyanez a halogatás jellemezte az Oszmán Birodalom oldalán harcolt krími tatárok, majd a Napóleon, vagy a Hitler seregei elleni háborúkat. Erről a mentalitásról mondta állítólag Bismarck: „az oroszok lassan nyergelnek, de gyorsan vágtatnak”.

Akárhogy is, eléggé nyilvánvaló, hogy a megpróbáltatásokból a birodalmi Oroszország összességében megerősödve került ki. Hatásukra néhány évized alatt, rendkívüli erőfeszítések, sőt szenvedések révén, civilizációs ugrást hajtott végre. Persze, ebben a mostani háborúban, és ennek következtében, még minden és annak ellenkezője is megtörténhet. Ráadásul, ahogy a jegenyefák nem nőnek az égig, úgy a birodalmak sem örök életűek. Még a kínai birodalomnak is voltak hanyatló korszakai. Viszont a mai Oroszországban számos jel mutat arra, hogy a korábbiakhoz hasonló folyamatok zajlanak.

A magyarországi közönség nem értesül erről, de nem a háború uralja a moszkvai vezetők intézkedéseivel kapcsolatos oroszországi médiatartalmakat. Hogy a reklámokról már ne is beszéljünk...  

A függetlennek, sőt ellenségesnek tekintett Levada közvélemény-kutató rendre azt méri, hogy miközben az orosz tömegek támogatják Putyint és a hadsereget – utóbbit a nagy többség válasza szerint még akkor is, ha a katonai  szolgálat saját érdekeit keresztezné – magának az ukrajnai háborúnak a mindennapjai csupán mérsékelt érdeklődést váltanak ki.

Ez nem jelenti azt, hogy főleg az utóbbi hónapokban a katonáik hősiessége nem kapna elég nagy teret. Ám a közfigyelmet az államfőnek és a kormánynak a tudomány előmozdítására, a tudománynak a fiatalok körében való népszerűsítésére, az oktatás hatékonyabbá tételére, a felsőfokú képzési idők meghosszabbítására, az ehhez adott anyagi támogatások, ösztöndíjak rendszerére, a tömegek, a nagycsaládosok szociális helyzetének javítására, továbbá az infrastruktúra nagyléptékű fejlesztésére, az ipar, benne a hadiipar, és az élelmiszergazdaság modernizálására, a turizmus fejlesztésére, a természetvédelemre s a hasonlókra irányítják.

Egyelőre nincs jele annak, hogy ezeket a célokat annulálni kellene a brutális nyugati szankciók hatására, jóllehet nem tudható, hogy azoknak – a háború terheivel együtt – milyen hosszabb távú következményük lesz. Az viszont kézenfekvő, hogy a Macron-interjú eredeti szövege szerint felvetett, a béke irányába történő elmozdulás előbb-utóbb az Európai Unió centrumországainak és Kínának egyaránt érdeke lesz. Kinek előbb, kinek utóbb.

Előbbiek enyhíthetnek az amerikai tőkés érdekeltségek egyre fojtogatóbb szorításán, ha Pekinggel szorosabbra fűzhetik a gazdasági-kereskedelmi kapcsolataikat, ugyanakkor a háború befejezésével a kínai áruk előtt ismét megnyílnának az Oroszországon, Belorusszián, Ukrajnán át vezető, viszonylag olcsó szárazföldi útvonalak.

Ez a kínai gazdaság fejlődésének, a tömegek további szociális felemelésének mással aligha pótolható feltétele. Más kérdés, hogy a pekingi vezetés azt sem tévesztheti szem elől, hogy a Washington által képviselt transznacionális tőkéscsoportokkal való, akár katonai összecsapássá is válható erőpróba szemszögéből előnye is van az Ukrajna területén folyó háborúnak. Túl azon, amit a nyugati elemzők elsősorban kiemelnek, hogy emiatt is nő Oroszország Kínától való függése, a Kijevnek leszállított nagy mennyiségű fegyverrel a nyugati országok is elfecsérelik erejüket, ami előnyös Kína számára.

Ráadásul, a romló szociális feltételek miatt egyre elégedetlenebbé teszik saját lakosságukat, amit főleg Franciaországban jeleznek a sorozatos megmozdulások. De az USA-ban növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, a következő nemzedékek tömegei számára előre jelzett, megélhetési nehézségek is könnyen összekapcsolhatók az „egy távoli országba számolatlanul öntött fegyverek szállításának tetemes költségeivel”, miként azt Donald Trump hangoztatja, pedig hivatalosan még el sem kezdődött a következő elnökválasztási kampány.

Minthogy sokféle érdek alakítja a helyzetet, távol álljon tőlem, hogy jóslásokba bocsátkozzam a valójában a világ egészét érintő háború kimenetelével, következményeivel kapcsolatban. Ebből a szempontból az egyik fronton, az USA által vezetett Nyugat, illetve a Kínával hangsúlyozottan partnerként együttműködő Oroszország közötti, az Ukrajna területén folyó összecsapás kimenetelének nyilvánvalóan hatása lesz a lassan kibontakozó másik frontra. Ha Moszkva képes lesz érdekei érvényesítésére az első fronton, azzal nem csak saját státuszát stabilizálja, de az Amerika és Kína közötti, mindinkább a Csendes-óceáni térséget érintő vetélkedést is előnyösen befolyásolhatja Peking javára.

Ezen túlmenően, a többpólusú világ létrejöttének, a regionális hatalmak felemelkedésének prófétái azt állítják: az érdekek és nem az ideológiák által vezérelt világrendszernek alapozhat meg a jelenlegi húzd meg, ereszd meg. Az átrendeződés akár az eddigieknél is több pusztítást hozhat, bár végül – miként mindig ez az ígéret – az általános jólét és a nagyobb igazságosság lehetőségét kínálja majd. A folyamat akár egy fél vagy egész emberöltőn át is tarthat. Pekingi szemszögből viszont – Lin Yutang regénynek címével – az az időszak csak „Egy múló pillanat” lesz, ami alighanem a Kínához való igazodást hozza el. Mindenesetre addig még reménykedhetünk abban, hogy kevesebb brutalitással zajlanak majd a változások a nyugatiak gyarmatosításához, illetve ahhoz képest, miként  az USA által egyedül uralt világ elmúlt évtizedeiben történtek.#

CÍMKÉP: Emmanuel Macron a L’Opinion egyik kiadványának beharangozóján – Ez esetben talán az okozta az úgymond félrehallásokat, hogy a francia államfőnek az Ukrajna területén folyó háborúval kapcsolatos értelmezése eltért a mi világunkat uraló washingtoni megközelítéstől (Kép forrása: L’Opionion francia napilap)