A kapitalizmus nem válhat minden világok legjobbikává, mert ha ez megtörténne, az már nem lenne kapitalizmus.

A legalább kétharmad részben kis- és középvállalkozókból álló, a világ dolgairól havonta elmélkedő társaság úgy döntött, hogy ha már egyszer április 11-én, József Attila születésnapján ülünk össze, beszélgessünk a költőről. Mert

a versei kulcsot jelentenek a kapitalizmushoz, márpedig végre arról is kellene mondani valamit ebben a körben.

Értő társunk kalauzolásával úgy belemerültünk a proletár költő három verséről – Külvárosi éj, Hazám, Ős patkány terjeszt kórt –, illetve egy tanulmányáról – A szocializmus bölcselete – való elmélkedésbe, hogy a kapitalizmust magát, és annak mai állapotát épp csak érintettük. Így aztán, azzal a felkiáltással, hogy addig talán nem omlik össze a rendszer, májusra halasztottuk a témát. 

Mit is mondhatnék néhány nap múlva, amikor ismét terítékre kerül a kérdés? Mindenekelőtt abból kell kiindulnom, hogy a kapitalizmus kifejezés eleve magában hordozza a társadalmi-gazdasági formáció lényegét. Azt, hogy minden a tőke – a befektethető anyagi és szellemi tőke körül forog. Működésének egyik sajátossága, hogy az addig a teljes munkafolyamatot átlátó, a tevékenységet minden elemében szakértelemmel végző parasztok, farmerek, iparosok és a szellem emberei elszakadnak a munka szerves, természetes formájától és egy olyan termelési folyamatba kényszerülnek, amelyben

csupán fogaskerekei egy hatalmas, számukra gyakran átláthatatlan tervezési–finanszírozási–termelési–értékesítési gépezetnek.

Ezt jelenti a dolgozóknak a munkától való elidegenítése-elidegenedése, ami ma már nem csupán az üzemekben, hanem a szellemi tevékenység során, a pénzügyi szektorban, az informatikában, az egészségügy, sőt az oktatás területén is tapasztalható. Tapasztalható, de nem magától értetődő.

A társaságban több vállalkozó van. Persze, a szóhasználat eleve elfedi a lényeget: valójában kis- és közepes tőkések az ismerőseim. Még vissza is kérdeztem, de a kapitalizmust nem igazán a tőkével, hanem elsősorban a vállalkozási szabadsággal azonosították. Egyrészt, mintha nem tudatosult volna bennük annak jelentősége, hogy a személyi szükségleteiken felüli pénzüket, esetleg kölcsönöket, szaktudásukat, szerszámaikat, járművüket, a család által nélkülözhető ingatlanukat fektették be a cégbe, ami akár fel is emészthette volna mindezt.

Másrészt, mintha nem érzékelnék, hogy az állam, az államhoz közel álló nagytőkések, oligarchák, továbbá a nemzetközi nagytőkét képviselő szervezetek milyen mértékben korlátozzák a lehetőségeiket, mennyire a befolyásos csoportok érdekében alakítja a kormányzat – minden kormányzat, s többek között az Európai Unió szervezetei – a jogi feltételeket, s alakították már a kapitalizmus hajnalán, illetve kiteljesedésekor is.

Momentán jól megy az üzlet, ezért ismerőseim lelkesek. Szerintük mindig lesz egy olyan piaci rés, amibe beléphetnek, ha elég ügyesek és kemények. Úgy gondolják, ha körültekintőek, marad elég idejük a termék- vagy tevékenységváltásra, így elkerülhetik a csődöt. Ezért nem is igazán foglalkoztatja őket, hogy

a piacon, hosszú távon a nagyobb tőkeerőt képviselők diktálnak, tehát a másokkal való versengésben a tőkekoncentráció szüntelen növelésének kényszere óhatatlanul szűkíti a kisebbek, a kevésbé tőkeerősek lehetőségeit.

Néhányan a tőke alatt csak a rendelkezésre álló pénzt értik. Nem igazán tudatosul bennük, hogy a kapitalizmus a szellemi és természeti értékeket, a termeléshez, a szolgáltatáshoz felhasznált eszközöket is tőkeként kezeli, a tőkés számára hasznosítja, a kizsákmányolás eszközévé teszi.

Kimondva-kimondatlanul úgy gondolják, hogy alkalmazottaik hálásak lehetnek nekik, hiszen ők, a vállalkozók hozták létre a munkahelyeket, ők vállalják a kockázatot. Kifejezetten jótevőként gondolnak magukra. De megértem őket, mert jártam hasonló cipőben. Tudom, hogy az ember ilyenkor meghasonlik. Egyrészt emberséges ember akar maradni, másrészt jótékonykodásra nem lehet tőkés vállalkozást építeni, legyen az bármilyen kicsi. Ebben a belső őrlődésben nem sok helye van a lelkizésnek. Az azon való töprengésnek sem, hogy az alkalmazottak többségének ilyen-olyan okokból esélyük sem volt arra, hogy céget alapítsanak. 

Tulajdonosként mindenekelőtt arra kényszerít a verseny, hogy a legproduktívabb módon foglalkoztasd a munkavállalókat, mert a befektetett tőkéhez képest jóval több értéket kell termelni, hogy fedezhetők legyenek a költségek, köztük a munkabérek, s profitot is hozzon a tevékenység, ami miatt állandó a növekedési kényszer. Mondanom sem kell, a tulajdonos érdeke gyakran keresztezi a dolgozókét. De még ehhez képest is meglepett, hogy

az idő hiányában hevenyészett, előzetes beszélgetés résztvevőinek egy része kifejezetten a kapitalizmus javára írta az egyéni érdekeknek a társadalmi-közösségi elé helyezését.

Eszerint a lelkiismeretvizsgálat fázisán rég átestek, már ha egyáltalán odáig jutottak, hiszen nyíltan elvetették a szolidaritás gondolatát. A társaságban azonban senki nem vette észre, legalábbis nem adott hangot annak, hogy ebben a felfogásban a tőkés tőkés volta miatti önző mentalitása jelent meg.

Nem tudom, hogy változtatnak-e ezen a hozzáálláson József Attila megtárgyalt sorai. Például a Külvárosi éjből az, hogy „Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész”. Vagy a Hazámból az, hogy „itt töpreng az éj nagy odva / mélyén: a nemzeti nyomor”. A legvalószínűbb, hogy többen azzal tudják le: az 1932-es, 1937-es állapotokról festett ilyen képet a költő. Ám ki kell ábrándítanom kispolgártársamat. Miként egyik minapi cikkemben írtam:

„a magyar társadalmat jó négy évtizede uraló szegregáció miatt a lecsúszás már a lakosság harmadának-felének sorsa. (…) A pusztuló falvakban, a városok peremén, sőt a belvárosokba ékelődve, a panelrengetegek mélyén ma ugyanekkora tömeg retteg a hónap utolsó hetétől, sokan a mindennapi másnaptól.”

Tehetős ismerőseim többsége még nem érti: egyre aktuálisabbak a költői szavai arról, hogy „Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény. / Nem adna jogot a parasztnak, / ki rág a paraszt kenyerén / s a summás sárgul, mint az asztag, / de követelni nem serény. / Ezer esztendő távolából, / hátán kis batyuval, kilábol /a népségből a nép fia”. A kilábalás alatt azt értette József Attila, hogy a kétkezi munkáslét helyett valamiféle biztos állami állásban látta a jövőjét a szegény, ahelyett, hogy fellázadt volna őse, vagy ő maga a fennálló rend ellen. De vajon a kivándorlások meg-megújuló hullámai nem ugyanezt a társadalmi feszültséget jelzik-e most is?

Beszélgető társaim nem látták be – vagy nem merték maguk előtt sem bevallani? –, hogy egy nagyobb hal a cégüket elnyeléssel fenyegetheti. Azzal pedig végképp nem számolnak, hogy a másutt lévő olcsóbb erőforrásokért, illetve a piacokért folyó küzdelem mind nagyobb kiterjedésű, újabb háborúkhoz vezet. Miként ezt József Attila leírta Munkások című versében: ,,Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak / s mint fészket ütik le a kis falut…”

E sorok a mai valóságot is tükrözik. Hiszen ha csak az utóbbi harminc évben, bárhol a világon, egy ország úgy gondolta, hogy függetleníteni szeretné magát a mindenekelőtt az USA által képviselt tőkés körök által kialakított pénzügyi-kereskedelmi intézményi és szabályrendszertől, kegyetlen megtorlásban volt része. Gondoljunk bele, hogy

milyen módon bánt el a centrumországokhoz kapcsolódó üzleti csoportok törekvéseit fegyveresen támogató NATO Jugoszláviával, Líbiával Szíriával, Irakkal és másokkal, s Washington hogyan szervezett államcsínyt Ukrajnában, ami azonnal, még 2014-ben kiindulópontja lett az ott már akkor elkezdődött háborúnak, még ha a tőkeérdekeknek alárendelt média ezt gyakorlatilag elhallgatta a nyugati közönség elől!

A szuverenitásról álmodott Kelet-Európa pillanatokon belül a nyugati tőke zsákmányává vált 1990 után. Ennek része volt az itteni termelő kapacitások elsorvasztása, sőt lerombolása, külföldi ellenőrzés alá vétele, az agyelszívás, a számukra megnyílt piac megszerzése. Vagyis a főleg kelet–nyugati irányú tőke-, áru- és munkaerő-áramlást szolgáló viszonyok kialakítása, ezek érdekében a pénzügyi-gazdasági, továbbá katonai szervezetbe való integrálás, alávetés. Hogy ennek itteni haszonélvezői is voltak és vannak? Természetesen.

Méghozzá első körben a kollaboráló partállami nómenklatúra és leszármazottaik, illetve a feudálkapitalizmus örökségét feltámasztó újtőkések, (felső) középosztálybeliek, a médiamunkások, az értelmiség felső rétegei, továbbá a vállalkozó kedvű, az önállóságra vágyó kisegzisztenciák. Nagyjából-egészében a társadalom húsz-huszonöt százaléka, amely számarányához képest messze nagyobb teret nyert a közéletben, a médiában, ezért saját érdekeit a társadalom egészeként jelenítette és jeleníti meg. Miként A német ideológiában is olvasható:

„Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is”.

Ahogy József Attila fogalmazta meg ugyanezt a gondolatot a fent megjelölt bölcselkedésében a társadalmi-gazdasági ugrás lehetetlenségével kapcsolatban: „a nevelők sem nevelhetnek másként, mint amilyennek ők nevelődtek”. Ezért maradt el nálunk is annak tudatosítása a rejtett csatornákon elsősorban kívülről ösztönzött  rendszerváltozás előestéjén, s szinte mindmáig, hogy a kapitalizmus lényege a kezdetek óta ugyanaz: a kizsákmányolás, azaz a dolgozó által létrehozott többletérték minél nagyobb részének a tőkésnél való felhalmozása, az újabb befektetéseket megalapozó profitszerzés.

Ennek érdekében – ahogy Éber Márk Áron írja: „a kapitalizmusban a tőke hajlandó mindent megváltoztatni és mindent forradalmasítani, de ennek végső soron csak egyetlen célja van: hogy lényege változatlan maradhasson. (…) Olcsón venni (vagy lehetőleg ingyen szerezni), majd drágán eladni; a költségeket minimalizálni, a hasznokat maximalizálni”. (V.ö.: Éber Márk Áron: A „posztmodern kapitalizmus” félreértései, Eszmélet, 2022, ősz-tél, 135-136. sz. 159.o.) De én lennék az utolsó, aki követ vetne azokra, akik illúziókat ringatnak a kapitalizmussal kapcsolatban.

Nyilvánvaló, hogy mindezek, és az itt fel nem sorolt számos további tényező miatt ma csak a kérdést tudjuk föltenni, hogy szabadulhatunk-e a tőke fogságából? Válaszunkban egyelőre egyfajta tanácstalanság húzódik meg: szabadulnunk kell, mert különben a kapitalizmus törvényszerűségei miatt megsemmisül az emberi civilizáció. Miként Ferenc pápa is írja az Evangelii Gaudium enciklikájában: a kizsákmányolás és a gazdagság egyenlőtlen elosztása az erőszak legmélyebben fekvő okainak egyike a világban, mert

Következtetése: „Amíg a szegények problémáját nem a gyökerénél oldjuk meg, miközben elfogadjuk a piacok és a pénzügyi spekulációk abszolút autonómiáját és nem kezeljük a jövedelmek egyenlőtlen elosztásának strukturális okait, a világ problémáit és végül is egyetlen problémát sem tudunk megoldani.” (Forrás: Globális Kihívások, EG, IV. fejezet, 202. oldal.) Ezzel csupán azt szerettem volna érzékeltetni: nem kell ahhoz marxistának lenni, elég a józan ész és az emberi szenvedésre érzékenység hozzá, hogy belássuk a tőkés társadalom végzetes voltát. 

Kétségtelen, hogy a Mi a teendő? kérdésére nincs érdemi válaszunk. Hacsak nem tekintjük válasznak az orosz elnök korábbi tanácsadója Szergej Glazjev közgazdász-akadémikus meglátását Kínáról és Indiáról. Eszerint eltérésekkel ugyan „a periférián egy új gazdasági világrend alakult ki, amely rugalmas irányítási modellekre, a termelés hálózati szervezésére épül, ahol az államnak az a szerepe, hogy integrálja a különböző társadalmi csoportok érdekeit egyetlen cél – a közjólét növelése érdekében”. És ez a gondolat egyre inkább hat a Nyugat kénye-kedvének alávetett globális Dél örökös válságokkal, szegénységgel küzdő államaiban. Miként Glazjev is rámutat:

A régi monetáris és pénzügyi rendszer az utolsó napjait éli. Az amerikaiak, illetve az európaiak az iráni, az afgán, a venezuelai, majd most az orosz devizatartalékok lefoglalásával maguk idézték elő a dollár és az euró világvalutaként való megszüntetését. Az ázsiai országokból sorra visszaküldik Amerikába az amerikai dollárokat.

Jelenleg egy nemzetközi megállapodás tervezetén dolgoznak a Sanghaji Együttműködési Szervezet, az Eurázsiai Unió országaiban. Egy új világméretű elszámolási valuta bevezetését modellezik, amit a részt vevő országok nemzeti valutáihoz és a valós értékeket meghatározó tőzsdei árukhoz kötnének. Úgy vélik, hamarosan nem lesz szükségük az amerikai és európai bankokra. Egy új, modern digitális technológiákon alapuló, blokkláncra épülő fizetési rendszer van kialakulóban a világban, ahol a bankok veszítenek jelentőségükből.

Ezzel persze, már olyan részleteket villantottam fel, amelyek túllépnek ennek az írásnak a szűken vett témáján, de talán jelzik a továbblépés gyakorlati lehetőségeit egy olyan világban, amelyben a közjólét növelése a társadalmi-gazdasági rend célja anélkül, hogy kiiktatnák az egyéni kezdeményezéseket, a magángazdaságot. Emlékeztetőként, ez a felfogás már Leninnek az új gazdaságpolitikai programjában megjelent, aztán Sztálin alatt – a konkrét történelmi helyzetben – kérészéletűnek bizonyult.

Akárhogy is, a marxizmus–leninizmussal való leszámolás – amit a tőkés világ haszonélvezői annyira szorgalmaznak – zsákutca. Egyrészt azért, mert tarthatatlan az a helyzet, hogy Föld lakosságának töredéke kisemmizze, nyomorban tartsa a többséget a profit esztelen növelése érdekében. Másrészt azért, mert a kapitalizmus lényegéről Marx óta nem mondtak alapvetően mást. Legfeljebb új megjelenési formáinak leírásával gazdagították tudásunkat a legjobb elemzők, de ha igazán górcső alá veszi valaki az alapokat, a termelés, a tulajdon, a munka, az osztály problémája változatlan.

Minthogy korunk nem kapitalizmus utáni, értelmezhetetlen a posztkapitalizmus kifejezés.

A  posztmarxista szintúgy, mert vagy marxista valaki, vagy valami más. Szerintem, a neomarxista megnevezésnek is csupán azzal a személlyel összefüggésben van létjogosultsága, aki egy adott kontextusban a kapitalizmus újabb módosulásait helyezi előtérbe az alapok változatlanságának hangsúlyozása mellett.

Egyébként, ha valaki kíváncsi e tétel mélyebb indokolására, annak Éber Márk Áron idézett, az Eszmélet folyóiratban megjelent tanulmányát ajánlom, amelyben a szerző utal az erről világszerte, így Magyarországon is folyó polémiákra. Mindent egybe vetve, érdemes óvatosnak lenni a tőkés társadalom nagyszerűségével kapcsolatban, még ha nekünk, magunknak többé-kevésbé jól is megy a sorunk. A világ egésze ugyanis sokkal összetettebb annál, mint ahogy arról a Kárpát-medencéből kitekintő, szűk perspektívában gondolkodni szoktunk.#

CÍMKÉP: József Attila budapesti szobra – A költő sorai a tőkés birodalmak világot szaggató fogcsattogással való forgolódásairól a mai valóságot is tükrözik (Fotó Marton László szobráról: Uzseka Norbert)