Bármely vezető megirigyelhetné a támogatottsági mutatóit, nálunk mégis érte aggódnak.

Az oroszok több mint harmada nem akarná Putyint elnöknek 2024 után – terjed az interneten a szlovákiai bejegyzésű, BUMM nevű, magyar nyelvű híroldal közlése. A címszerkesztő mintegy azt sugallja: az orosz elnök nagy bajban van.

De hogyan jutottak el a szállító repülőgépek Magyarország légteréig?

Borzongással teli a magyar ellenzéki média. Futótűz gyorsasággal került be a híradásokba a New Yorki-i székhelyű Associated Press (AP) és a londoni Reuters jelentésére hivatkozó közlés: Magyarország légterén keresztül repültek azok a teherszállító repülőgépek, amelyek orosz páncélos járműveket vittek Szerbiába. A sajtónk pikírt megjegyzéseinek oka: Románia nem engedte meg ugyanezt az ukrajnai Krím elcsatolása miatt Moszkva ellen kivetett szankciókra hivatkozva. Bezzeg az ugyanúgy NATO-tag Magyarország igen…

A feudalisztikus restauráció bevégeztetett. De a redukált „Egy a tábor!” jelszó ennél is rosszabbat sejtet.

Ne kerteljünk! Július 27-én, Tusnádfürdőn azt beszélte el Orbán Viktor az ő székelyföldi hallgatóságának – immár nem először –, hogy enyhén szólva a feudalizmus pártján áll, s hogy ez milyen jó azoknak, akik a nemzethez tartoznak. Figyelem! Nem a néphez, hanem a nemzethez. Vagyis Orbán Viktor – Ne legyen végre senkinek illúziója! – a magyaroknak ahhoz a kasztjához szólt a romániai helyszínen, amelynek 1514, Werbőczy törvénykönyvének megszövegezése előtt a szokásjog alapján, azt követően pedig – egy történelmileg rövid idő kivételével – egészen mostanáig kizárólagos joga volt ebben az országban az erőforrásokkal rendelkezni, vagyont gyűjteni, mindenki más ügyében dönteni.

Kevésbé komolyan kellene venni magunkat, hogy megszabaduljunk a pózainktól!

Szeretünk szobrot állítani Hunyadi Jánosnak. Csak Budapesten háromról is tudok. Margó Ede 1906-ban felállított egész alakos alkotása örökíti meg őt a Millenniumi emlékművön. Tőle nem messze, a Városligetben, a Vajdahunyad vár és a tó között egy kis udvaron áll a Pátzay Pál által készített, a pécsi Széchenyi téren 1956-ban felállított  – ott, és akkor talán a jugoszláviai láncos kutyának, Titónak szánt ökölrázásként, de a határ inneni oldalán élőket is propagandaüzenettel megcélzó – Hunyadi lovas szobor kicsinyített mása. Láthatjuk őt bronzba öntve a budai Halászbástya alatt. Kecskeméten, Budaörsön, Várnában is kapott emlékművet a törökverő kormányzó. Ezeken Hunyadi hadvezéri kiállással, karddal és pajzzsal, páncél öltözékben örökíttetett meg. De eltökélt vezérként mutatja őt például a mezőkovácsházai, a kalocsai mellszobor, és a sor ezzel korántsem teljes. Mindegyiken olyan, amilyennek gyerekként szerettük volna látni magunkat: hősnek, erősnek, sikeresnek, talán kérlelhetetlennek. Hogy felnőttként is ezt gondolnánk? Harcolni, véres csatákat vívni, amelyekben kitüntethetjük magunkat? Talán azok, akik sose nőnek fel igazán... Köztük azok is, akik másokat küldenek a háborúk poklába. Ehhez képest szinte megdöbbentő, milyen sokan találják már-már botrányosnak azt az alkotást, amit július 22-én avatott fel a Nándorfehérvárhoz, azaz Belgrádhoz közeli Zimonyban Aleksandar Vučić szerb és Áder János magyar államfő.

A Kádár-kort górcső alá vevő írások harmadik darabjában az ország helyzetének, vezetőinek és lakosságának morális állapotáról van szó. Az olvasó sem kerülheti el a szembenézést.

Többeket indított megszólalásra az elmúlt hetekben Kádár János 1989. július 6-án bekövetkezett halálának harmincadik évfordulója. Nem annyira az 1956–1988 közötti tényleges magyarországi vezető életrajza kötötte le a szerzőket, hanem a nevével fémjelzett, szovjet típusú korszak értékelése. Aztán, amiként ez felgyorsult világunkban lenni szokott, amilyen hirtelen berobbant a tárgykör a közéleti témákkal foglalkozó, egyébként is megfogyatkozott felületekre, úgy halt el szinte egyik napról a másikra a polémia, hogy alaposan kibeszélhettük volna magunkat. A közvélemény szélesebb rétegeit pedig el sem érték az eszmecserék. Most Zöldi László Médianaplójának „Kik voltak Varga Judit elődei?” című jegyzete ürügyén próbálom visszacsempészni a múlt és a jelen összevetésének gondolatkísérletét.

Az átkoshoz képest rohamosan nő lemaradásunk a világ élvonalától, de még a közvetlen környezetünktől is.

Fintorog a Kádár-rendszer felett Dévényi István, akinek egyébként szívesen olvasom a cikkeit a Magyar Hangban. Szimpátiám oka: általában két lábbal áll a talajon; írásait személyesen átélt valóságismeret hatja át. Most azonban mintha nem lett volna eléggé körültekintő.

Ahelyett, hogy egy boldog ország létrehozásán munkálkodna, Magyarország végleges szétesését kockáztatja a mai elit.

Akik a budai Várat, meg a pesti Országház környékét visszaépíttetik, semmit nem értenek Magyarországból. Tamás Gáspár Miklós filozófusnak a „komor, puritán, félelmetes és tragikus, elszigetelt, kapkodó, tájékozatlan, szenvedő” alakként jellemzett Kádár János sorstragédiájával foglalkozó, minapi tanulmányában van egy hasonló értelmű mondat. Persze, más összefüggésben. Azért emelem ide a Magyarországot nem értőkre utaló fordulatot, hogy erőteljesebb ívet húzzak a múlt valóságos viszonyai, illetve annak egyre mesésebbnek mutatott, mitikus képe között.

A 2020-as Győzelem napi ünnepségeket, akár Trump jelenlétében, nagy bejelentéssel tehetik emlékezetessé Moszkvában.

Kimondva kimondatlanul, mintha minden Vlagyimir Putyin orosz államfő, pontosabban Oroszország körül forgott volna a japán városban, Oszakában, június 28-án, a világ húsz legnagyobb gazdaságát magáénak tudható állam vezetőinek, a G20-csúcs keretében megtartott találkozójának első napján. De ha ennél is pontosabb szeretnék lenni, akkor lehet, hogy úgy kellene fogalmaznom: megkerülhetetlenné vált a világ számára a kínai-orosz duó.

Vajon miért veri meg a hozzá közelállókat mérhetetlen gazdagsággal, ha a vége a szakadék lesz?

A magyar kormányzó párt képviselői távol maradtak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (PACE) szavazásán, ahol a 47 országot tömörítő szervezet küldötteinek többsége megszavazta Oroszország visszatérését a közgyűlésbe, visszaadva neki a szavazati jogot. Akkor most Putyint szolgálja-e vagy sem Orbán Viktor? – kérdezhetik a hír hallatán azok a kevesek, akiket egyáltalán érdekelnek az ilyen bejelentések. Mindenesetre ez az eset is alátámasztja, amiről itt a Bekiáltás blogban hat éve írogatok: a Putyini Oroszország és az Orbáni Magyarország között a történelmi-kulturális, a méretbeli, a világpolitikára gyakorolt hatás miatt csupán látszólagos az egyezőség.

Húsz év múltán még megalkuvóbbak lettek, a hívek helyett az államot szolgálják a magyar bevett egyházak.

Botrányos könyvként beszéltek róla húsz évvel ezelőtt. Persze, nem mindenki. A magyar társadalom állóvizének felszínét alig fodrozta, a katolikus egyházét viszont alaposan felkavarta. Lengyel László szabadgondolkodó közgazdász-közíró és Várszegi Asztrik katolikus püspök, pannonhalmi bencés szerzetes „Beszélgető-könyvecské”-jét 1999-ben adta ki a Helikon. Két évtizeddel később, 2019. június 17-én, a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri épületében, közönség előtt újból párbeszédet folytatott a két személyiség Kamarás István vallásszociológus moderálásával. Számomra az volt a fő kérdés: közelebb kerültek-e egymáshoz a vitapartnerek nézetei? Remélem, a válasz kiolvasható a múltra is visszatekintő tudósításomból!