A tábornok meggyilkolását Trump és Netenjáhú mellett Teherán, Moszkva és Peking is saját javára fordíthatja.

Most, hogy az amerikai–iráni konfliktus ügyében a hisztéria egyre nagyobb hullámokat kezd verni Facebook-ismerőseim között, feladom korábbi elhatározásomat. Mégis az olvasó figyelmébe ajánlok néhány olyan szempontot, amit egy-két személlyel már megosztottam. Az alaphelyzet közismert: Donald Trumpnak, az USA elnökének utasítására 2020. január 2-án likvidálták az iráni Forradalmi Gárda különleges alakulatának parancsnokát.

Mások nyakába varrjuk bűneinket

Azt a kommentárt, ami miatt elsősorban vitába keveredtem, egyik ismerősöm tette közzé az interneten. Utólagos érdeklődésemre azt közölte velem: egy arab származású diplomata privát oldaláról származik a narratíva. Az elemzéshez csatolt illusztrációja, amit a cikkem végén mutatok meg, a külföldön szerkesztett, rendszerellenes IranWire.com-ról származik. A történtekkel kapcsolatos kommentár címe: „A gyilkosok gyilkosainak meggyilkolása”. A kifejtésben többek között az olvasható, hogy a tábornok, aki informálisan az ország második emberének számított, egy úgymond terrorista állami tisztségviselő volt, akit hazájában nemzeti hősként tisztelnek, mivel a Daes kiirtásában (is) jelentős szerepe volt. (Daesh – szunnita dzsihádista szervezet, más néven: Iszlám Állam, Iraki és Levantei Iszlám Állam, Iraki és Szíriai Iszlám Állam – KDL)

Amiként tapasztalom, elsősorban ugyanebben a szellemben támadt fel a revansvágy egyes hazai körökben. Pedig talán nem ártana egyet hátralépni! Áttekinteni, mi is vezetett a mostani helyzet kialakulásához! A közösségi médiafelületen többen azzal replikáztak erre a felvetésemre: akkora a baj, hogy most nincs idő a visszapillantásra. Ám mintha sosem lenne idő erre, amikor a fehér, nyugati civilizáció vezetőinek felelősségét kellene firtatni – vetettem ellen. Mert amikor a tőkeérdekek által a háttérből vezérelt kalandorpolitikájuk mindannyiunkat veszélybe sodor, elnézzük nekik azt, aminek töredékéért is büntetést követelünk a harmadik világban, a perifériának számító országokban ténykedő vezetők számára. Mi több, a nyakukba varrjuk saját bűneinket. Pedig ilyen bűneink, Wesley Clark nyugalmazott amerikai tábornok szerint is, jócskán vannak.

Hét ország volt a célkeresztben

A magas rangú amerikai katona a New York-i ikertornyok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadások után tíz nappal megdöbbenéssel értesült arról, hogy a legfelsőbb szinten eldöntetett: az USA harcba száll Irak ellen, bár semmilyen információ nem volt arról, hogy a bagdadi vezetésnek köze lett volna a merénylethez. Néhány héttel később, amikor az amerikai légierő már Afganisztánt bombázta, újabb értesüléshez jutott a védelmi miniszter irodáján keresztül. Eszerint öt éven belül hét országot kell kiiktatni: Irakot, Szíriát, Libanont, Líbiát, Szomáliát, Szudánt, s végül Iránt.

Kissé lassabban ment a dolog, nem is teljesen úgy, ahogy eltervezték. Ez azonban rendszerint így történik a hadműveleti tervekkel. Mindenesetre a Közel-Keletet és Észak-Afrikát még a korábbinál is pokolbélibb hellyé tették. Már csak Irán van hátra, amire – a Facebook-megjegyzésemet kommentelő egyik jeles közíró szerint – az bőven rászolgált, hiszen úgymond:

Na ná, hogy ha félre akar érteni valaki, akkor félre is ért, miközben azt rója föl Irán bűneként, amit a Nyugat még gátlástalanabbul művel az általa emlegetett országokban. Ezzel sem az iráni rezsimet mentegetem, csupán a kettős mércét nem szívelem. Méghozzá azért nem, mert ebből erednek aztán a világ nagy bajai. Ugyanis, amikor az USA (a NATO), mint Tonny Blair tíz évvel Irak 2003-as lerohanása után bevallotta, eleve tudottan hamis magyarázattal, a tömegpusztító fegyverekre való hivatkozással, felszámolta a szunnitákat előnyben részesítő Szaddam Husszein diktatórikus rendszerét, előre lehetett tudni, hogy az addig is Irán által támogatott siíták kerülnek kulcspozícióba Bagdadban.

Bizony, akkor a most védelemre érdemesített szunniták által uralt rezsimmel volt a baj. Egyébként volt is. Valóban lábbal taposták az emberi jogokat, kínzások, politikai kivégzések, az elszakadni akaró kurdok elleni büntető expedíciók zajlottak. Mi több, korábban vegyi anyagok bevetésével. De Bagdad és Teherán mégiscsak sakkban tartották egymást. A bagdadi vezetőket pedig féken tartotta Moszkva mindaddig, amíg részben az amerikai befolyás hatására össze nem omlott a Szovjetunió, ami látszólag már végképp nem idetartozik.

Csakhogy ennek máig ható következményei lettek a Közel-Keleten is. Történt mindez úgy, hogy a Szovjetunió lakossága – a Baltikum kivételével – a szövetségi országot egyben kívánta tartani. Erről nálunk szinte alig tudnak, de tény, hogy az 1991. március 17-ei referendumon a szavazásra jogosultak 80 százaléka jelent meg, s 76,4 százalékuk a föderáció megújítására voksolt. Ám a tömegek véleményét félresöpörte az akkor már saját tőkés jövőjéről álmodó addigi nomenklatúra, beleértve a kiszakadó köztársaságokban politikai hatalmi helyzetbe kerülésről és a nemzeti burzsoáziabeli pozícióról okkal fantáziáló, korábbi kommunista párti és állami vezető réteget. Így aztán – a népakarat félresöpréséért egy csepp könnyet sem hullatva, a nemzetközi jogvédő szervezetek hallgatása mellett, a nyugati országok támogatásával és örömére – 1991 legvégén kimondatott a Szovjetunió felszámolása.

Féktelenül cselekszik az USA

Azóta az USA – megittasodva az egyedüli világhatalmi szereptől – véresebbnél véresebb háborúkat és pénzügyi játszmákat, vámháborúkat indítva, nemzetközi szerződéseket felrúgva és saját szájíze szerint értelmezve destabilizálja a glóbuszt. Az egypólusú világrendben megszűnt a féken tartó másik hatalom, így durvábbnál durvább játszmák kezdődtek. Jugoszlávia bombázásától kezdve egyre-másra követték egymást az események. Köztük az egyik utóbbi: az Egyesült Államok kivonult a Teheránnal kötött 2015-ös hathatalmi atommegállapodásból, és kiterjesztette az Irán elleni büntetőintézkedéseket, jóllehet az ellenőrző szervezet nem tartotta megalapozottnak Washingtonnak azt a vádját, hogy Teherán megsérti az egyezményt.

De maradjunk csak Iraknál, ahol az iráni tábornokot levadászták! A Szovjetunió széthullása után Szaddam Husszein kontrollálhatatlanná vált. A washingtoni vezetők – akiknek a levitézlett, kiiktatott szovjetektől eltérően – érzékelhetően fogalmuk sem volt ennek a világnak a sajátosságairól, fennen meghirdették: majd ők rendet tesznek, s elviszik a demokráciát ebbe az országba, és persze az egész térségbe. Valójában az iraki (újabban a szíriai) kőolaj-kitermelés hasznának a transznacionális társaságok által történő lefölözése, az ottani energetikai vezetékek fölötti ellenőrzés volt a cél. Az előbbit elérték, s ezzel megakadályozták a kőolaj és a földgáz hektikus árváltozásait, az utóbbit, az összes vezeték ellenőrzésével kapcsolatos célt csak részben.

Amire láthatóan nem számítottak: az iraki háború következtében 600 ezer és 1,2 millió közöttire teszik az elpusztult civilek számát. A sebesültekről, a milliónyi menekültről, a szétrombolt országról, a Moszul környéki, százötvenezres, két évezrede ott élő, mára néhány tízezer főre pusztított, keresztény közösségről nem is beszélve. Irak 2003-as megszállását, az elnök kivégzését követően az amerikai kormányzó szélnek eresztette a hadsereg jól képzett tisztjeit. Később egy részükből Szíria elleni fegyveres iszlamista csoportokat szerveztek az amerikai tanácsadók. Csakhogy ezekből a csoportokból nőtt ki az Iszlám Állam is. Mert, ahogy az lenni szokott, a banditák előbb-utóbb önállósítják magukat. Főleg, ha a térség Amerika-barát országaitól, sőt NATO-tagállamtól, nyugati cégektől, nemzetközi bankoktól kapnak segítséget és védelmet az általuk ellenőrzött területek olajának külföldi értékesítéséhez, s a számláikra befolyó pénzből a fegyvervásárlásokhoz.

Ehhez képest Szaddam Husszein országlása maga volt a paradicsom. Jártam ott, anno. Találkoztam panaszkodó, sőt félelemmel élő értelmiségiekkel. A külföldi számára is szembetűnőek voltak a katonai, a rendőri jelenlét jelei. Bagdadot csak külön engedéllyel lehetett elhagyni. Az északon élő kurdokkal való leszámolások miatt kérdés volt, hogy kap-e az ember útvonalengedélyt arra a területre. De az ország, amit így is eléggé beutaztam, élte a maga hétköznapi, helyenként kifejezetten jólétet mutató napjait. Hangversenyek voltak, gyönyörű szobrok készültek, jártam mecsetekben anélkül, hogy bántódás ért volna, népes kerti partin vehettem részt, bejárhattam a siíták által lakott déli mocsári falvakat egy helyben felfogadott csónakossal, és még láthattam a bagdadi múzeumban a páratlan ókori kincseket, amelyek jelentékeny részének az amerikai bevonulást követően nyoma veszett...

Peking és Moszkva segíthet a közvetítésben

Szóval, van itt ellentmondás bőven. Megértem, hogy miért akarják takargatni a washingtoni politika hívei ezeket, de el nem fogadom. Csak összefüggésekben vagyok hajlandó nézni a jelenségeket, mert úgy vélem, ha nem így teszünk, akkor továbbra is a másokat pusztító amerikai gyakorlat érvényesül a világban. Ez az ország, lehetőleg jó távol a határaitól, ott is parazsat szít, ahol addig nem volt, aztán bejelenti: ő fogja azt elfojtani. De a II. világháború, illetve a klasszikus hidegháború vége óta ebből még mindig nagyobb tűz keletkezett, a tűzből pedig a poklok pokla lett az ott élők számára.

Most pedig általam tisztelt emberek is átsiklanak afölött a nagy mentegetésben, hogy a jelenlegi Trump-akcióval kapcsolatos amerikai megnyilatkozások egymásnak ellentmondóak. Kritikusan viszonyulnak hozzájuk a republikánus amerikai elnök demokrata párti ellenfelei, de néhány híve is, mert szerintük az ország vezetője nem tartotta be az előzetes egyeztetés kötelező előírásait. Úgy vélik: Donald Trump az újjáválasztása érdekében ellene indított leváltási procedúráról való figyelemelterelés érdekében kelt feszültséget, üt meg nacionalista hangot, hogy aztán erős elnökként mutatva magát arassa le a babérokat. Ennek ellensúlyozására az ellenzéki Nancy Pelosi, a washingtoni képviselőház demokrata párti házelnöke az elnök Iránnal kapcsolatos katonai műveleteit korlátozó törvényjavaslat benyújtását jelentette be január 6-án.

A perzsa tábornok elleni merényletet többek között az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország is bírálta. A helyzetet e tekintetben jól jellemzi Mike Pompeo amerikai külügyminiszternek a Trumpot támogató Fox News tévécsatornának adott nyilatkozata:

Ez azonban változik, s jelenleg a szövetségesek magatartását talán a Washingtonhoz való vonakodó igazodás szófordulattal lehet leginkább leírni, minthogy ilyen-olyan okok miatt lassan elkezdenek tömörülni az egymással szemben álló erők. A hasonló események logikája szerint a közgondolkodásban lassan a hit, a csordaszellem, az engedelem kényszere veszi át a józan ész helyét. Emlékezzünk csak a rendszerváltozás folyamatában érvényesült, a legtöbbeknek a saját érdekük ellenében tanúsított, a tömegnyomás hatására sorozatosan megnyilvánuló magatartására!

Egyébként pedig az iráni ügyben ott tartunk, hogy sokan momentán abban bíznak: Peking és Moszkva talán képes lesz csillapítóan hatni a feszült helyzetre. Mindenekelőtt a saját érdekükben. Például azért, hogy ne zúduljon menekült- és terrorista áradat Oroszországra – amiről lényegében nem beszél a mi médiánk –, illetve Közép- és Nyugat-Európára. Kínának pedig szüksége van azokra a térségben lévő hajózási útvonalakra, amelyek biztosításától függ energiaellátásának jelentékeny része, illetve az, hogy áruit eljuttathatja-e az európai piacokra. De Izrael biztonsága miatt is féken kellene tartani az elszabadult hajóágyúkat, ami persze, ha sikerül, a szorult helyzetben lévő Benjámín Netanjáhú miniszterelnök pozícióját még erősítheti is.

Viszont további bonyodalom forrása, hogy annak idején az USA Teherán-barát, siíta többségű hatalom létrehozását erőszakolta ki Szaddam Husszein szunnita elkötelezettségű rezsimje helyett. Az iráni tábornok elleni merényletet követően, a nyugati fegyverek árnyékában létrehozott (!) bagdadi parlament most az országból való kivonulásra szólította fel az amerikai csapatokat. Válaszul Trump bejelentette: ebben az esetben megfizetteti a költségeket. Mintha az Irakban kitermelt olaj haszna nem is fedezné ezeket... És naná, hogy a másik két nagyhatalom, Kína és Oroszország ki is használja a helyzetet. Flottáik az iránival tartanak közös gyakorlatot az Ománi-öbölben. Moszkva képviselői Teheránban koszorúval adóztak Kászim Szulejmáni emlékének. Tehát aki csak teheti, arra törekszik, hogy a maga javára használja ki a feszültséget.    

Most lesz vége az egypólusú világrendnek

Trump és Netanjáhú lehetséges hasznát már megemlítettem. De az amerikai elnök döntése a nyugati szankciók miatti gazdasági nehézségekkel küzdő teheráni vezetésnek is ürügyet teremtett az iráni lakosság mozgósításához. Oroszország a növekvő energiaárak miatt akár jól is járhat gazdaságilag. Kínának viszont ugyanez többletköltséget okozhat. Ugyanakkor, ha ezek ketten sikeresen közreműködnek a helyzet kezelésében, vagyis az iráni belpolitikai okok miatt elkerülhetetlen válaszcsapások nem lépnek túl egy határon, Moszkva és Peking végleg demonstrálhatja, hogy nélkülük nem lehet megoldani egyetlen globális politikai, katonai és gazdasági válságot sem. Mindenkiben tudatosodhat: az egypólusú, csak az USA által uralt világrendet hosszú időre felváltja a háromosztatú, amelyben két hatalom – Amerika és Kína uralja a világgazdaságot, három pedig – kettejük mellett Oroszország – a katonai helyzetet.

Mindent egybe vetve, ebből a vázlatos latolgatásból is kiderül: a helyzet sokkal bonyolultabb annál, hogy feketének, illetve fehérnek láttassuk. Aki az igazságot akarja fellelni ezekben az ügyekben, térdig járhatja le a lábát, de akkor sem biztos, hogy rálel. Ami biztató (volt?) ebben a káoszban: kezdetben gyakorlatilag minden jelentős hatalom, köztük NATO-országok is, mérsékletre intettek. Többen közvetítésre ajánlkoztak. Ennek gazdasági okai is vannak. De ezúttal talán többet nyom a latban, hogy ha újabb, még nagyobb menekültáradat indul el a térségből, annak nem az USA lesz a célpontja, hanem Oroszország, illetve Nyugat-Európa.

Az esetleges válaszcsapások sem annyira az USA keleti és nyugati partja között várhatók, hanem az Iránhoz közelebbi térségekben, jóllehet ezek célpontjai bőven lehetnek amerikai érdekeltségek, katonai egységek, támaszpontok, szövetségesek. Viszont öntevékeny iszlamista csoportok, alvó sejtek ellenőrizhetetlen aktivitása Teheránnak sem érdeke. Már csak ezért sem volt túl okos dolog meggyilkolni az iraki területen már-már érthetetlenül elővigyázatlan tábornokot, aki a Pentagon egyes vezetői szerint is többé-kevésbé kiszámítható, és megfontolt volt, hatalma pedig megkérdőjelezhetetlen ehhez. Utóda, a korábbi helyettese nem véletlenül intézett felhívást a néphez, hogy hagyják az ország vezetésére a megtorlást. Az persze  önmagában is kétségbeejtő, ha arra gondol az ember, a világ biztonsága most nagyrészt azon múlik, lesz-e foganatja az intelmének. #

CÍMKÉP: Kászim Szulejmáni, a meggyilkolt iráni tábornok (A kép forrása: IranWire.com)

ZÁRÓKÉP: A gyilkos meggyilkolása (A rajz forrása: IranWire.com)