Sokan dühösek, mert a jóslatok ellenére Oroszország ismét nagyhatalom lett.

A címképen Vlagyimir Putyin orosz és Bassár el-Aszad szír elnök ráz kezet egymással. Putyin mellett Szergej Sojgu Oroszország védelmi minisztere. Az orosz államfő honlapjáról letöltött fotó Szíriában készült, ahova január 7-én váratlanul érkezett meg a Kreml vezetője. A damaszkuszi repülőtérről nem az elnöki palotába, hanem egyenesen országa fegyveres erőinek ottani parancsnoki épületébe hajtatott. Lényegében tehát orosz területen találkozott a két politikus, ami eleve beszédes.

És még valami kiderül a fotóról: nem egy ideiglenes vezetési pontról van szó, hanem gondosan berendezett teremről. Az Euronews adásában látható képeken még feltűnőbb mindez. Az is sokat elárul az esemény szupertitkos voltáról, hogy az egyik felvételen Vlagyimir Peszkov, maga a Kreml befolyásos szóvivője lógatja be a hangfelvételhez egy hosszú rúdon a mikrofont. És ez csak egyik jele annak, amire az előző, „Többen nyerhetnek az iráni helyzeten” című cikkemet futtattam ki:

Megszabadulna Irak az USA-tól

Peking úgy kerül a képbe, hogy ezekben a napokban, az Ománi-öbölben a kínai hadihajók együtt gyakorlatoznak az orosz és az iráni flotta egységeivel. Erre készültek már január 2-án, tehát azon a napon is, amikor Donald Trumpnak, az USA elnökének utasítására, iraki területen, állítólag diplomáciai útlevéllel a zsebében, likvidálták az iráni Forradalmi Gárda különleges alakulatának parancsnokát, gyakorlatilag az ország második számú vezetőjét.

Ez az események dominószerű láncolatát indította el. A siíta többségű, tehát Iránnal szimpatizáló iraki parlament felszólította az USA-t, hogy csapatai hagyják el az általuk 2003 óta megszállva tartott országot. Washington közölte: nem enged, sőt növeli jelenlétét, ha pedig rákényszerítik a kivonulásra, a háború költségeit ráterheli az általa szétvert Irakra, jóllehet az ország kőolaját külföldi cégek hasznosítják.

De akárhogy is, több nyugati ország figyelmeztette térségbeli állampolgárait, hogy pakoljanak. A NATO-kiképzők csomagolnak Irakból. Németország bejelentette: kivonja egységeit. Franciaország, néhány napos hezitálás után, látszólag pozitívan állt a kérdéshez, s végül bejelentette: csapatai maradnak a régióban – jelentsen ez bármit. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter telefonon konzultált az USA jelentősebb szövetségeseivel, de erről diplomatikusan azt nyilatkozta: 

Az Európai Bizottság  több napos késéssel reagált Kászim Szulejmáni iráni tábornok likvidálására. Az uniós főképviselő végül kedden Brüsszelben egyeztetett az ügyről a brit, az olasz, a francia és a német külügyminiszterrel. Az uniós külügyminiszterek tanácsa csak a mostani munkahét végén vitatja meg az ügyet. Elsősorban azt, miként lehetne megmenteni az Iránnal kötött nukleáris megállapodást, amit előbb Washington mondott fel, a gyilkosság hatására pedig Teherán is.

Ian Lesser, a German Marshall Fundnak az Euronews által megszólaltatott szakértője szerint a késlekedés oka részben az, hogy kiszámíthatatlan az amerikai elnök politikája. Ráadásul a végén mindig a tagállamok döntenek az ilyen ügyekben. Mindenesetre a német és a francia államfő szükségesnek tartotta, hogy egyeztessen az orosz elnökkel. Putyinnal, aki már a törökországi Isztambulban van, amikor ezeket a sorokat írom. A január 7-én, este kiadott közlemény szerint másnap, azaz szerdán részt vesz a Török Áramlat gázvezeték üzembe helyezésén. Találkozik Recep Tayyip Erdogan elnökkel, akivel többek között megvitatja a szíriai és a líbiai helyzetet.

Utóbbi aktualitását az adja, hogy január 6-án török katonák – valójában arabul beszélő milicisták – indultak Líbiába az Erdogan elnök és Fájez esz-Szarrádzs, a líbiai egységkormány feje közötti megállapodás alapján. Hivatalosan „a fegyverszünet biztosítása, és a humanitárius katasztrófa megelőzése” a céljuk. Valójában a 2011-ben az elsősorban. a nyugati hatalmak által kezelhetetlennek tekintett, fenyegetési szándékkal merényletet is szervezett Kadhafi elnök által vezetett, a NATO által szétvert Líbia kőolajban gazdag déli és keleti részét ellenőrzés alatt tartó, a  Halifa Haftár tábornok által Tobrukból irányított, az ország egészét hatalmukba keríteni akaró fegyveres erők, illetve az északnyugati, Tripoli, a tényleges főváros központú országrész közötti együttműködést kellene elősegíteniük. Legalább annyira, hogy az Európa számára fontos, itt kitermelt olaj piacra juthasson.

Amerika és Európa történelmi kudarca

A török szerepvállalást Olaszország, Görögország és Ciprus is bizalmatlanul fogadja. Ráadásul amíg Ankara Fajez esz-Szarrádzs oldalán áll, Moszkva - Franciaországgal, Egyiptommal, Szaúd-Arábiával, az Egyesült Arab Emírségekkel együtt - Haftár tábornok erőit támogatja. Viszont mindent egybe vetve, s érzékelve, hogy a Kreml jó kapcsolatot ápol Iránnal, s rajta keresztül, illetve saját kezdeményezései nyomán Irakkal, továbbá Egyiptommal, a legtöbb Öböl-menti arab országgal és az izraeli kormánnyal is, nyilvánvaló, hogy befolyása folyamatosan nő ebben a térségben a nyugatiak rovására – Peking támogatásával, az Ankarával való együttműködéssel. Az Euronews-nak így beszélt erről Roberto Aliboni, a közel-keleti, a Mediterrán térség és a transzatlanti kapcsolatok olasz szakértője:

Ez persze igaz is, meg nem is. Egyfajta terelés az értékelés, mert a jeles szakértő sem említi az USA által vezetett NATO pusztításait. Több százezer holttest, sőt halottak talán milliói, megszámlálhatatlan sebesült, romba döntött települések, otthonok… Később több itteni országban, országrészben a legsötétebb vallási fanatikusok vették át az uralmat, amiben Washington tevőleges, cinikus magatartásának nem kis része volt. Mindez Amerika és Nyugat-Európa ellen hangolta, és hangolja a tömegeket.

De a fehér felsőbbrendű civilizáció nevében papoló megmondó emberek még mindig dühösen, sőt egyre nyíltabb gyűlölettel szólnak a Közel-Kelet, illetve Észak-Afrika érintett országaiban élők ellenséges érzületéről, úgymond barbárságáról, Nem hajlandók belátni, hogy az emberek érzelmeit épp a nyugatiak kíméletlensége miatt képesek még inkább felkavarni az ottani politikusok, tábornokok, egyházi vezetők, vallási fanatikusok. Ráadásul a nyugati, köztük a magyarországi hangadók nem tudják megemészteni, hogy az általuk három évtizede leírt Oroszország visszaszerezte cselekvőképességét.

Alábecsülték gazdaságának erejét, technológiai fejlettségét, az emberi-vallási érzékenységekre is figyelemmel lévő diplomáciai erőfeszítéseit. Dühösek, mert a nyugati politikusokhoz képest csak részben ellentétes felfogású orosz vezetővel az élen tekintélyt vívott ki magának a világnak eme szegletében. Nem látják, be, hogy szeretik vagy nem, de a tényekhez érdemesebb lenne jó képet vágni. S főleg reménykedni, hogy a három nagyhatalom – az ezekben a napokban újabb és újabb katonák ezreit Irakba összpontosító USA, az orosz csapatok hátát és a Hormuzi-szoroson keresztül az olajszállítást a tengerről biztosító Kína – nem csap össze közvetlenül a glóbusznak ezen a forró pontján.

Mert végeredményben az itteni olaj- és gázmezők birtoklásáért folyt az I., majd a II. világháború is. Persze, jó néhány mellékszállal, de előbb a németeket ebrudalták ki innen a britek, majd a briteket az amerikaiak, hogy megszerezzék, illetve ellenőrzés alatt tartsák az energiaforrások kitermelését. Sok egyéb mellett, az itt elvesztett kutak helyett akart újakat szerezni Hitler Németország számára a Szovjetunióban, támadtak rá az olaszok Líbiára és így tovább.

Uszít az értelmiség, Orbán pedig hallgat

2020 nagy tétje, hogy megszakítható-e ez a több mint egy évszázados folyamat, s elkerülhető-e a harmadik nagy összecsapás. Ha nem, akkor a tisztességes történészeknek – ha lesznek még történészek, s ha lesznek még emberek, akik olvashatnák tanulmányaikat – azzal kell kezdeniük, hogy az előzmények 2003-ig nyúlnak vissza. A lassú konszolidálódás jele volt, amikor – a nyugati  civilizáción belül megszűnvén a korábbi ideológiai szembenállás, s lényegében minden ország magánkapitalistává lett – az immár nem nemzeti, hanem transznacionális óriásvállalatok befolyása kezdett érvényesülni. Ezekben amerikai, angol, francia, orosz, kínai, arab stb. cégek, konzorciumok és képviselőik egyre inkább együtt hozták meg a döntéseket. Olyannyira, hogy például a korábbi amerikai kormányzó felhívására az iraki kőolajmezők kitermeléséből orosz vállalatok is részt vállaltak.

Ám a legalább részleges stabilizálódási folyamatot a világ egésze szemszögéből meggondolatlan amerikai lépéssorozat ásta alá. A Nobel Béke-díjas Barack Obama amerikai elnök alatt meg akarták dönteni a szír elnököt. Ezt a lassan magára találó Oroszország akadályozta meg. Gazdasági érdekei – fegyvereladások, az energiahordozók szabályozott kitermelésére, s ezen keresztül az árak alakulására való ráhatás miatt – a térségben való megjelenésre ösztönözte, hogy az USA által helyzetbe hozott, felfegyverzett, a Közel-Keleten berendezkedett radikális iszlamisták terrorakciókkal fenyegették városait, kiterjedt toborzást folytatnak az Oroszországban nagy arányban élő muszlim lakosság körében. Eközben Kína gazdasága is megerősödött, az amerikaival egyenértékűvé vált. De Washingtonban továbbra is azt gondolták: nem adják föl az előző három évtizedben kiépült világhatalmi pozíciót. Ennek jegyében aknázták alá a kialakulni látszó új, háromhatalmi egyensúlyt. Elsősorban a fent említett, az Iránnal 2015-ben kötött hathatalmi atommegállapodásból való kivonulással, az Irán elleni büntetőintézkedések kiterjesztésével, a teokratikus ország gazdasági és politikai megrendítésével akarták elérni céljaikat.

Bár a nemzetközi ellenőrző szervezet nem tartotta megalapozottnak Washingtonnak azt a vádját, hogy Teherán megsérti az egyezményt, úgy döntöttek, hogy a húrt tovább kell feszíteni. Ennek lett következménye Kászim Szulejmáni iráni tábornok 2020. január 2-i meggyilkolása. A tett és annak beláthatatlan következményei – hiszen nyilvánvaló, hogy Teherán belpolitikai okokból nem teheti meg, hogy lemondjon a válaszcsapásról – még az USA egyes vezető köreiben is értetlenséget váltottak ki. A helyzet normalizálódását az sem segítette, hogy Washington – a világszervezet működésével kapcsolatos vállalását figyelmen kívül hagyva – megtagadta Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminisztertől a vízumot, amelyhez a diplomata azért folyamodott, hogy részt vehessen az ENSZ Biztonsági Tanácsának csütörtöki ülésén. Szerte a világban megrendült az Amerikába vetett hit. Nem így Magyarországon. Itt vagy egyáltalán fel sem fogták, mi történt, vagy az értelmiség addig felvilágosultnak tekintett tagjai iszlamo- és ruszofóbiás kirohanásokkal reagáltak az eseményekre. A miniszterelnök pedig, akit Orbán Viktornak hívtak, ahelyett, hogy világossá tette volna álláspontját, hallgatott – rögzíthetik majd a jövő történészei. #

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin orosz és Bassár el-Aszad szír elnök ráz kezet egymással Szíriában, az orosz fegyveres erők parancsnoki épületében, január 7-én – Nem ideiglenesen berendezett vezetési pontot mutat a kép (Fotó: Orosz elnöki honlap, ahol a damaszkuszi nagymecsetben és egy ottani pravoszláv templomban tett látogatásról is láthatók felvételek)