Zöld kommunizmust és fekete diktatúrát vizionál Fodor Gábor és szerzőtársa, de a kapitalizmusról szót sem ejtenek.

Az armageddon rémeivel riogatja az olvasót Fodor Gábor volt környezetvédelmi miniszter, liberális politikus és Kovács István, az egykori, jobboldali üzletembereket tömörítő Budapest Business Club alapítója a Válasz.online portálon. Az apropó: a Time magazin Greta Thunberget választotta az év emberének, ami egyik jele annak, hogy a klímaváltozás volt 2019. legfontosabb témája. Magam is írtam erről vagy négy esszét, és nem csak a Bekiáltás blogon, egyet-kettőt talán a cikk alá is válogat a blog.hu szervere. Eddig a pontig tehát egyet is értek a két szerzővel. De aztán…

>>> Fodor és Kovács szerint környezeti és társadalmi apokalipszis vár ránk. Ezzel összefüggésben elsősorban azért aggódnak, hogy „akiknek nem feltétlen érték a demokrácia és a jogállam, két oldalról nyomhatják össze a hagyományos szabadságjogokra épülő politikai rendszert, eltüntetve a mai mainstream politikai erőket, veszélybe sodorva a demokráciákat”.

A szegényeket sorsukra hagyhatják

Valamiről lemaradtam volna? A világunk főáramában a demokráciák terjedése lenne? Jóllehet Arisztotelész is a demokrácia több változatáról írt „Politika” című művében, de nem túlzás ez kissé? Az első észrevételem tehát: tisztázni kellene végre, meddig demokrácia még a demokrácia, s mettől nem az! És nem csak a klímaváltozásról való eszmecsere miatt kellene megállapodni arról, hol húzódik a határ a látszatszavazásokra épülő, a többé vagy kevésbé manipulált képviseleti demokrácia gyakorlata és a vágyak között? Le kellene leplezni, hogy a demokrácia részvételi formájáról, s ennek az ókori filozófus szerinti legtisztább változatáról, a polgároknak a közügyek intézésben sorsolásos alapon való bekapcsolásának lehetőségéről, illetve ennek bizonyos kombinációiról miért nem folynak társadalmi viták. E formákat ugyanis, amikor az utóbbi évtizedekben fölbukkantak a nyugati világ egy-két helyén,* mindjárt el is lehetetlenítettek a hatalom tényleges birtokosai, a vagyonosok, vagy ahogy Arisztotelész ír róluk, az oligarchák.

 De Fodor és Kovács eszmefuttatásával nem csak a demokrácia fogalmának meglehetősen általánosan elterjedt, elnagyolt használata miatt van gondom. S még csak nem is önmagában a baljós jövőre vonatkozó jóslatukkal, amellyel azt vizionálják, hogy a jövőben százmilliók indulnak meg a világ déli és keleti régióiból a gazdagabb északi országok felé. Ezt a hatalomra törő politikusok arra használhatják, hogy a 19. századi, a hitleri gyakorlatban kiteljesedett szociáldarwinizmus, vagyis egyfajta FEKETE DIKTATÚRA újjáélesztésére használhatják fel. A nacionalizmus ideológiáját felelevenítve akár azt hirdethetik: a nemzeti közösségért feláldozható az egyének szabadsága. Úgynevezett „klímaapartheid”-et teremtenek, érvényre juttatva azt a gondolatot, hogy a gazdagabbak számára az állam erejével is elviselhetővé kell tenni a helyzetet, a szegényeket pedig sorsukra lehet hagyni.

Bizony, megtörténhet mindez. Annál inkább, mert mert a migránsozás égisze alatt már megtapasztalhattuk egy ilyen forgatókönyv megvalósulásának lehetőségét Magyarországon is. A szerzők azonban rátesznek egy lapáttal. Kifejtik, hogy hasonló veszélyeket látnak felsejleni a mai  ifjak radikalizmusa mögött. Mint irtózattal írják: „a 21. század zöld ideológiája nemcsak a nemzeti és individualista szemléleten léphet túl, hanem elsőként a történelemben talán az emberközpontún is. A marxizmusra hasonlíthat abban, hogy a javakhoz való hozzáférést, a tulajdont korlátozhatónak tartja, az egyenlőséget azonban nem célnak, hanem megoldásnak tekintheti. Egyrészt nem rendelkezik majd kiváltságos csoporttal (osztállyal), másrészt az egyenlőség szélsőséges formáját, az egyenlő fogyasztást tűzheti ki célként. Radikálisan korlátozhatja az egyén javakhoz való hozzáférését, utódnemzését, és a történelemben először az ember és annak boldogsága kikerülhet az ideológia középpontjából.”

Diktátorok lesznek a mai gimnazisták

E zagyválás után, aminek szétszálazása önmagában egy hosszú cikk témája lehetne, Fodor és Kovács rémisztőbbnél rémisztőbb, lehetséges helyzeteket vázolnak fel arról, hogy a mai gimnazisták mozgalma miként csaphat át – Tessék megkapaszkodni! – úgymond ZÖLD KOMMUNIZMUSBA:

♦ A globális ökoszisztéma elleni bűnné akarnak majd nyilvánítani egyes környezetet érintő tetteket.
♦ Ha az éhezők az állat- és növényvilág jelentős pusztításával próbálnak életben maradni, akkor büntetni fogják őket.
♦ Az emberi élet pusztulása-pusztítása akár kívánatos is lehet.
♦ A gyerekek világra hozatalát elítélhetőnek tarthatják.
♦ Az új technológiákkal ellenőrizni lehet az egyénenkénti fogyasztást, s ha valaki eléri a számára meghatározott szennyezés mértékét, nem fogyaszthat többet, nem használhatja a közlekedést, és más szén-dioxidot létrehozó tevékenységet sem végezhet, az étkezést is beleértve.
♦ A zöld kommunizmus puritán rendszerének vezetői pap jellegű személyek lehetnek, akik minden luxust, világi hívságot elutasítanak és büntetnek.

Az armageddonra vonatkozó jóslattal nincs értelme foglalkozni, mert csak jóslat. Annál szembeszökőbb, hogy a szerzők, akik közül Fodor Gáborról bizonyosan tudni lehet, hogy elkötelezetten (neo)liberális, úgy dobja be a kommunizmus fogalmát, ahogy annak idején az úgymond istentelen, a nőket közprédaként használó, a csajkarendszert bevezető bolsevikokkal riogatták a népet Horthy propagandistái. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a magyar lakosság bénultan fogadta a kezdeti védekezésből támadásba átlendült szovjet csapatokat. Így, amiként Bibó István is írta: Magyarország nem volt felkészülve és felkészítve arra, hogyan kell viselkedni ellenséges katonákkal, ami sok, egyébként elkerülhető tragédia forrása lett.** Nehogy így járjunk a fekete, meg a zöld veszedelem falra festésével is!

Meghamisítják Marxot

De van itt még valami, ami nem hagyható szó nélkül, mert a végén lényeges lesz. Második tételem: aki ZÖLD KOMMUNIZMUSSAL riogat, nem olvasta eléggé figyelmesen Marxot. Ő ugyanis a kommunizmust mozgalomként határozta meg, amelynek részeként, hosszú változások sorozatában, a termelőeszközök ellenőrzése – kellő biztosítékok mellett a visszaélések ellen – a dolgozók (nem egyszerűen a munkások) kezébe kerül, akik ennek következtében olyan közösségi társadalom építését végzik, ahol – szüntelen küzdelemben – fokozatosan kiteljesedhetnek anélkül, hogy a létért való erőfeszítés valaha is befejeződhetne.

Ez nem egyszerű fogalom-meghatározási ügy. A kifejezéseknek ugyanis mágikus erejük van. Ha nem az értelmüknek megfelelően használjuk őket, visszaütnek. Ahogyan ’56-ban, majd azt követően, Magyarországon is történt, s történik azóta is. A felkelés ugyanis nem a felelőtlen felnőttek által a kamaszok kezébe adott fegyverek miatt vált forradalommá, méghozzá szocialista forradalommá, amely szemben állt a sztálinista–rákosista diktatúrával. Hanem attól, hogy a munkástanácsok, a dolgozói szerveződések az immár tényleg népi tulajdonnak tekintett üzemekben, esetleg szövetkezetekben ellenőrzésük alatt tartották és maguk szervezték meg a termelést saját céljaik szerint.

A párt- és állami bürokráciától, a nomenklatúra új osztályától, alulról építkezve ragadták magukhoz az irányítást, és gyakorolták egyes helyeken még hetekkel a harcokat követően is. Egyúttal hallani sem akartak arról, hogy a korábbi tőkések jöjjenek vissza a dolgozók verítékével létrehozott gyárakba. Nem mellesleg, sok vidéki településen a forradalmi bizottságok tartották fenn a rendet, akadályozták meg az önbíráskodást, a lincseléseket a lopást a mindenkori isteni és emberi alapparancsok szerint. Tudtak-e erről vagy sem, de az ilyen felkelők és ellenállók marxi szellemben cselekedtek. Pontosabban igazolták, hogy amiről Marx értekezett, az a gyakorlatban is működhet.

Mélyen hallgatott erről az akkori, a Szabad Európa rádión keresztül harcra buzdító, a tőkés rend érdekében az államszocialista rendszer fellazításában, tönkretételében, megsemmisítésében érdekelt Nyugat, aztán a Kádár-rendszer, s mélyen hallgatnak róla a mai ünnepi szónokok is. Mert, ha valami távol volt ’56 valódi forradalmi szellemétől, az a háborús pusztítás után a társadalom egésze által helyreállított, gyarapított és újonnan létrehozott vagyonnak a pártállami kiváltságosak alá rendelése, illetve rendszerváltozáskori magánosítása, és a mostani haveri kapitalizmusba való átforgatása. Mindez pedig azért tartozik ide, hogy leszögezzük: Marx általában elhárította, hogy valamilyen fix utópiát vetítsen a jövőbe. Egyenesen bírálta az evangéliumi alapon autoritatív kommunizmus-felfogást képviselőket, Campanella, Meslier, Deschamps és mások vízióit.***

Ezzel szemben Fodor és Kovács a kommunizmus fogalmának sztálinista, kollektivista értelmezése jegyében használják a kifejezést cikkükben. Annak ugyanis az volt a lényege, hogy a rengeteg áldozatot, amit az elmaradott Oroszország, különösen a birodalom közép-ázsiai részeinek általános civilizálása, és a megszületett Szovjetunió ellen a Nyugat által eleve kilátásába helyezett háborúra való felkészülés követelt meg, egy torz álomképpel, a kommunizmus már-már túlvilági paradicsomként megfestett, statikus képével azonosítsa, miközben egyébként példátlanul rövid idő alatt oktatási, kulturális, szociális, gazdasági-társadalmi átalakítást hajtott végre sokszor - még az írás-olvasásra kötelezés terén is - erőszakos eszközökkel.

A szabadság a vagyonosok kiváltsága

Talán tudatlanságból jártak el így a szerzők. Ha pedig nem, annál rosszabb. Mert a zöldmozgalmak lejáratásához járulnak hozzá. Ezek ugyanis a mára visszaszorult marxistáknál hangosabban és hatásosabban – bár feltehetően ingatag elméleti alapokról – mutatják be, milyen következményei voltak az elmúlt évtizedekben a neoliberális felfogás jegyében tomboló, a minden áron extra profitra törekvő kapitalizmus működésének. A multi-, sőt a transznacionális társaságok érdeke tehát, hogy ördöginek fessék a zöldeket. És ha erről van szó, bizony minden megengedett. Nem kell figyelembe venni sem Holbachnak, sem Iretonnak, sem az Amerikai Egyesült Államokat alapító atyáknak a szabadság és a tulajdon összefüggéseiről vallott nézeteit. Amikor a szabadságról van szó, talán kötelező is szőnyeg alá söpörni, hogy a szabadság – korábban és ma is – csupán a vagyon birtoklásának mértékével egyező szabadságformákkal való élés lehetősége egy szűkebb, illetve Arisztotelész szerint is a középosztály nagyságától függő, tágabb réteg, de sohasem a társdalom minden tagja számára.

A kapitalizmus értelmiségi (?) kedvezményezettjei azt sugallják: át kell lépni azon az alapkérdésen, hogy vajon szabadok-e az emberek, mondjuk, a mai Magyarországon. Még a gondolatát is el kell hessegetni annak, hogy a többség – lett légyen fizikai munkás, irodai alkalmazott, tanár, mérnök, vagy menedzser – úgy bocsátja áruba a munkaerejét, hogy annak teljes ellenértékéhez sosem jut hozzá. Még közvetve sem, amit jól mutat, milyen rohamosan összpontosulnak az ország, illetve a Föld javai egy egyre szűkebb csoportnál. Vagyis a szabadság számára csupán a kizsákmányolásba való beleegyezés egzisztenciális kényszereken, kiszolgáltatottságokon, meg nem fizetett túlmunkákon keresztül érvényesülő „szabadság”. Más kérdés, hogy a fogyasztói társadalomban, amelynek úgymond áldásaiból a bolygó lakosságának csak töredéke részesül, végső soron a bezárkózást, a másoktól való elidegenedést szolgáló javakkal – a 20–21. századi üveggyöngyökkel – érik el, hogy a tömegeket kikapcsolják a közösség ügyeiből, s ezen keresztül megfosszák a saját sorsuk alakításába való beleszólástól, sőt ennek igényétől.

Ha mindezt így gondolták volna végig a szerzők, akik közül az egyik hosszú-hosszú éveken át volt a magyar törvényhozás tagja, talán még azt is megértették volna, hogy a hozzájuk hasonlók, a tömegek tényleges szabadságának hiánya miatt nem voltak képesek igazán megszólítani a választókat az elmúlt évtizedekben. Így aztán azok, amint már annyiszor az elmúlt száz-százötven év nyugati történelmében, a nacionalista populisták uszályába kerültek és kerülnek. Ha a szerzők eljutottak volna idáig a helyzetértékelésben, akkor a kinyilatkoztatásszerű víziójuk helyett, vagy mellett, kimondhatták volna azt, hogy a klímaválság nyomán nőni fog a kapitalista viszonyokból eredő elnyomás. Ez immár nem csak a harmadik világban robotoló gyerekekre és felnőttekre, nem csak az első világban túldolgoztatott alkalmazottakra, munkásokra terjed ki még inkább, hanem részük lesz benne civilizációnk olyan rétegeinek, akik eddig ezt el sem tudták képzelni.

Amikor Fodor és Kovács a FEKETE DIKTATÚRÁRÓL, meg a ZÖLD KOMMUNIZMUSRÓL írnak, tulajdonképpen azt vizionálják, hogy a fogyasztói társadalom talmi árucikkekkel eddig lekötelezetté tett tagjainak a jövőben szintén le kell mondaniuk a nyárspolgári lét legtöbb, úgymond vívmányáról. Azokról a javakról és életformáról, amelyeknek feltehetően nagy részük volt a klímaválság előidézésében. Ám mondanivalójuk gellert kap attól, hogy csupán a felszínt karcolgatva, kimondva-kimondatlanul emberi jó vagy rossz szándékoknak tulajdonítva magyarázzák a helyzetet, ahelyett, hogy a kapitalizmus viszonyai közé helyeznék, azokból vezetnék le ezeket a jelenségeket. És ebből ered a harmadik tézisem: amíg nem a társadalmi–gazdasági viszonyok kritikája az alapja ezeknek a megszólalásoknak, hamvába holt minden válaszkísérlet a klímaválság megoldására. Érdemi cselekvési programról pedig legfeljebb álmodozhatunk. Addig minden, a Greta Thunbergéhez vagy a Fodor-Kovács  szerzőpáros látomásához hasonló megszólalással csak a bénultság lesz nagyobb, miközben a veszély növekszik #

CÍMKÉP: Fodor Gábor az ATV adásában, 2019. augusztus 29-én, amikor bejelentette: kiszáll a politikából – A Kovács István szerzőtársával írt cikkéből felsejlik, miért is volt hatástalan a rendszerkritikát nélkülöző politikusi pályája

MEGJEGYZÉSEK:
* V.ö.: David Van Reybrouck: A választások ellen (Gondolat, 2017), illetve Arisztotelész: Politika, Gondolat, 1984
** Bibó István: A magyar demokrácia válsága, A megszállás válsága (Válogatott tanulmányok, II. kötet, 1945-1949, II. kötet, 16. o., Magvető, 1986)
***A marxi tételek felidézésében Szabó András György: Korszerű-e a marxizmus című tanulmányára támaszkodtam (Megjelent: Eszmélet 9-10 (1991) 113-139. o. Újraközölve: Antikapitalista baloldal, szerkesztette: Krausz Tamás, 2016, 28.o.