A Don-kanyarban a revizionista lázálmok miatt pusztultak el katonáink, miközben a német rablást szolgálták.

Január 12-e különösen alkalmas a Magyarország II. világháborús szerepéről folyó ádáz vitákra. 1943-ban ugyanis ezen a napon, az ukrajnai Don-kanyarban indította meg a szovjet hadsereg azt az akkor még „csupán” nagyobb erejű felderítésnek szánt támadást, ami néhány héttel később a felváltásra kiérkezettekkel együtt 250 ezresre duzzadt 2. magyar hadsereg megsemmisülésével zárult. Február 15-én az összesített veszteségekről a hadsereg-parancsnokság azt jelentette a felettes (!) német parancsnokságnak:

Magasztos a „Minden élet számít!” szlogen, de már az oltásra jelentkezést is érzéketlenség akadályozza.

Lassan belefárad az ember, hogy dokumentálja, mennyire képtelen a tényleges kormányzásra az Orbán-kabinet. Utoljára december 31-én írtam le a Sportmánia Orbániában című cikkemben, hogy „Tessék már végre kormányozni is!”, de most bevallom, némi lelkiismeret furdalásom volt akkor. No, nem azért, mert ne lennék meggyőződve arról, hogy a rezsim vezetői nem az ország egésze érdekében dolgoznak, s ezért nem is tartják fontosnak, hogy a részletek előzetes kidolgozására és összehangolására építve irányítsanak. Csupán azért, mert a jegyzet egészének témájához képest nem hoztam fel további konkrét példákat állításom igazolására. Mentségemre, megtettem ezt már nem egyszer. Ráadásul most itt egy mindenki elevenébe vágó ügy is.

A trumpizmus (az orbánizmus) tényleges okait, a lázadás után sem taglalják.

Szörnyülködik Amerika, szörnyülködik a világ. Eddig olyan jeleneteket csak az iraki Bagdadban, a grúziai Tbilisziben, a moldovai Chisinauban, a líbiai Tripoliban, az ukrajnai Kijevben, a venezuelai Caracasban, a kínai Hongkongban, a kirgizisztáni Biskekben, a belarussziai Minszkben, meg a periféria, a félperiféria és az újcentrum városaiban láthatott a nyugati tévénéző, mint amilyenekkel 2021. január 6-án Washingtonból közvetítettek a világtelevíziók. Csakhogy a korábbi események forgatókönyvét részben az amerikai kormány, a CIA és csatolt szervezetei, valamint Soros György egyes helyzetekben pozitív, másokban negatív szerepet játszó aktivistái írták. Ezek fölött a nyugati fehér ember azért tért könnyedén napirendre, mert

Jöhet járvány, jöhet válság, nőhet a szegénység, akkor is az élsport élvezi a kormányfő kitüntetett figyelmét.

Le a kalappal a kormányfő előtt! Olyan átfogó értékelést adott a magyar sport, ezen belül főként a labdarúgás helyzetéről, ami egy sportminiszternek is becsületére vált volna. Bizonyította, hogy ezen a területen gyakorlatilag minden fontos részlettel tisztában van, s ezeket távlatos koncepció részeként képes kezelni. A Nemzeti Sport a 2020-as év utolsó napján tette közzé az Orbán Viktorral készült interjút, amelyben a témával kapcsolatos kételyek is megfogalmazódnak. Ám az ezekre adott válaszokból szintén kiderül: a miniszterelnök tisztában van a buktatókkal, legfeljebb az elkerülésükről gondolkodik másként a hozzám hasonló, aki kívül is áll, meg belül is. Belül azért, mert egész életében intenzíven sportolt. Kívül pedig azért, mert azt vallja, ami sok ország gyakorlata:

A mérgezési ügy felmelegítésének hátterében az információs háború mögött álló USA gondjai sejlenek fel.

A német Der Spiegel csemegével kedveskedett Joe Bidennek, az új amerikai elnöknek végleges megválasztása alkalmából. December 14-én, hétfőn jelentette meg honlapján, hogy az amerikai liberális hírcsatornával, a Bident támogató (egyébként ugyebár pártatlan) CNN-nel, a Bellingcat nemzetközi oknyomozó újságírói hálózattal, továbbá a szintén tényfeltárásra szakosodott, orosz (!) The Insiderrel kiderítették, kik kíséreltek meg sikertelen merényletet az ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij, illetve mint most megtudtuk, felesége ellen. Hogy az érintettek miért hallgattak eddig a feleség ügyéről, rejtély. De van itt más talány is.

Riadóztat az értelmiség: robbanni fog Európa korrekciók nélkül.

Csak állok és bámulok. Az Európai Unió tagállami vezetőinek december 10-i, csütörtöki döntése nyomán hirtelen megvilágosodott a közbeszédet uraló magyar értelmiség. Értékrendtől függetlenül, negyvennyolc órán belül, féltucatnyi nyilatkozattal találkoztam, amelyek évtizedek után először végre nyilvánosan, a kapitalizmus talajáról elemzik az európai és a magyar gazdaság helyzetét, illetve Angela Merkel és Orbán Viktor viszonyát. Persze, mielőtt elgaloppíroznám magam:

Bár az ellenzék triumfál, Orbán Viktor juthat túl az első választási felkészülési próbán.

Az Orbán-rezsim eddigi teljesítménye a társadalom egésze szempontjából a magyar történelem egyik mélypontja. Mindenekelőtt a lehetőségekhez képest. Ezekről oly sokszor írtam már, hogy nem értekezek ismét róluk.* Ugyanakkor az európai uniós támogatásoknak a jogállamisági követelményekhez kötéséről folyó brüsszeli és varsói tárgyalások után Orbán Viktor nagy lépést tett afelé, hogy saját javára fordítsa a 2022-es parlamenti választásokat. Még útjába állhatnak egyes nemzeti parlamentek, de neki már nem kell beváltania a vétóval való fenyegetést, amivel mérhetetlen károkat okozott volna több államnak, köztük Magyarországnak. Ismét beigazolódott, amit egy régi cikkem címében így összegeztem: „Egyedül Orbán érti az EU-t”. Ezúttal három pontba foglaltam, hogy a vétóügyhöz kapcsolódva mit értek ez alatt.

Azok lesznek a szerencsésnek, akik hozzájutnak a vakcinák valamelyikéhez.

Ha a dilettánsoknak a Szputnyik-V oroszországi vakcinával kapcsolatos vad feltételezései igazak lennének, abból az következne, hogy a Kreml vezetői meghibbantak:

Az HBO-n vetített film azt sugallja, hogy a történelmileg fiatal román állam tovább akar terjeszkedni.

Akárhogy is, de a kosztümös történelmi filmeknek nem sok közük van a valóságos folyamatokhoz. A szórakoztatást, az elandalítást, a heroizálást, a múlt eseményeinek, szereplőinek dicsfénnyel övezését, sőt a napi politikai propagandát szolgálják. Bőven hozhatunk mindegyikre példát az amerikai, az angol, az osztrák vagy éppen a szovjet, illetve a mai orosz történelmi filmtermésből. De nem is kell ilyen messzire mennünk.

Gyakran szinte üres padsorok előtt asszisztálnak a jogszerűség sárba taposásához.

„Ma ott tartunk, hogy a legtöbb törvényt a jogalkotási szabályok tételes megsértésével fogadja el az országgyűlés. És asszisztál hozzá a parlamenti ellenzék” – írtam le már nem egyszer az utóbbi napokban. Többek ellenérzését váltottam ki vele az ellenzéki pártok támogatói körében is. Ennek ellenére kötöm az ebet a karóhoz: