Csak annyi jogot adnak a tömegeknek, amennyivel a kényes társadalmi egyensúly még fenntartható!

Kétféle torzítás hat az Európai Unió megítélésére. Az egyiket az orbánisták képviselik. Ők mumusként riogatják az EU-val szavazóikat. Eszerint Soros György bürokratái ülnek Brüsszelben. Egyvégtében azon mesterkednek, hogy

    ♦ aláássák Magyarország függetlenségét,
    ♦ úgymond rászabadítsák a migráns hordákat a büszke magyar nemzetre,
    ♦ az LMBTQ+-közösségek, vagyis a melegek, meg a hasonszőrűek helyzetbe hozásával támadást intézzenek a hagyományos családeszmény ellen,
    ♦ mindent egybe vetve, arra kényszerítsenek bennünket, hogy feladjuk a keresztény értékeket.

Amit sem pro, sem kontra nem szeretnek / akarnak észrevenni: ezek az állítások nem a társadalom mélyének feszültségeivel kapcsolatosak. Vajmi kevés közük van a többség mindennapi boldogulásához. Ráadásul ingatag lábakon állnak. Mert például mi is a helyzet a nemzeteszmével abban az országban, ahonnan hovatovább másfél évszázada meg-megújuló hullámokban százezrek és milliók kénytelenek kivándorolni? És miként egyeztethető össze az orbáni propaganda és kormányzási gyakorlat a krisztusi tanításokkal? Vagy hogyan viszonyulnak a kereszténységhez ott, ahol a legalább hetente templomba járók aránya nem éri el a tíz százalékot, s velük együtt havonta is csupán a lakosság egynegyede vesz részt a miséken, az istentiszteleteken? Hogy az egyházaink pénzsóvárságáról említést se tegyek…

Van azonban másféle hozzáállás is az Európai Unióhoz. Ez szintén torzításra épül, ám nem lejáratással operál, hanem magyarázkodással vegyes felmagasztalással. Mellé egyfajta csodavárással: ők majd helyettünk is megoldanak mindent, hiszen a szabadság, a demokrácia, a nyílt politizálás iránti elkötelezettségükhöz – jelentsenek ezek bármit – kétség nem férhet. A Klubrádió Hetes Stúdiójának október 3-ai adásában a bevezető jegyzet ilyen volt. A műsorvezető abból indult ki, hogy az Európai Uniót

„nem a külső, nagyhatalmi kényszer, hanem a közös boldogulás, a közös fejlődés, és a közös értékek felismerése, kényszere tartja egyben”.

A rádiós abból az apropóból jutott erre a következtetésre, hogy szeptember 30-án jelentést tett közzé az Európai Bizottság a jogállamiság országonkénti helyzetéről. Csakhogy a megállapítását eleve cáfolja a dokumentum, amely szerint épp a közös értékek eresztékei recsegnek-ropognak. Hozzá a jegyzetíró kijelentése pont a lényeget fedi el. Azt, hogy a korábban Közös Piacnak nevezett szervezet a névváltással csupán elfedte, de nem vesztette el gazdasági  jellegét. Az Európa Unió terjeszkedése Közép-Európa irányába tehát egyáltalán nem az itt élők boldogítása, hanem a nyugati államok kőkemény gazdasági érdekei jegyében zajlott. A tartalékaik végére érő fejlett országoknak új piacokra, új, viszonylag olcsó, és nem általuk drágán kiképzett munkaerőre, befektetési lehetőségekre volt és van szükségük, amit az egyre keletebbre fekvő régiókból igyekeznek megszerezni.

Jótékonyságról nem volt és nincs szó! A globalizálódott világban őket érő kihívásokra így kívántak reagálni. Ezzel párhuzamosan egyrészt a társadalom- és gazdaságtörténeti okokból kialakult fejlettebb viszonyaikat akarták fenntartani. Másrészt a korábban, a gyarmatosítással szintén külső erőforrásokra alapozott, majd a II. világháború után általánossá vált, viszonylag magas életszínvonalat kívánták megőrizni. A célok közé tartozhatott egyes patinás, a kelet-európai rendszerváltozások időszakára már a túlélésért küzdő cégek megmentése is. E célok érdekében gyakorlatilag letarolták a volt szocialista országokat. Megszerezték, amit megszerezni érdemes volt, ezért szinte egyik napról a másikra hatalmas tömegek váltak munkanélkülivé, kerültek a társadalom perifériájára, és maradtak mindmáig ott, alkalmi munkából, segélyekből, segély jellegű közmunkából tengődve, a vásárlóértéket rohamosan vesztő nyugdíjból küszködve.

Akik kissé többre vihették – jórészt a külföldi központokból uralt összeszerelő üzemekben, a nagyrészt külföldi megrendelésre dolgozó hazai tőkések kis- és középvállalatainál, az ilyen-olyan szolgáltatásokban itthon, vagy külföldön kecsölő tömegek – munkavállalóként a korábbinál kiszolgáltatottabbak lettek. Jövedelmükből már nem telik gyerekeik felsőbb iskolákban való taníttatására. Halogatják az egyre inkább fizetőssé váló egészségügyi szolgáltatások igénybe vételét. Sokuk számára válik bizonytalanná a tisztességes nyugdíj. Miközben szinte mindenki lehetőséget kapott arra, hogy kis keresetét, meg áruvásárlási hitelét gagyi cikkekre költse, s ezt a legtöbben a fogyasztás mámorában élték és élik meg, nőtt a létbizonytalanság, a perspektívátlanság.

Mindennek csak annyiban van köze az EU-hoz, amennyiben ez a szervezet szintén a kapitalizmus terméke.  

A kapitalizmusé, amelybe Magyarország már az 1970-es években megkezdte a visszaintegrálódást. Persze, feudális csököttségekkel. Az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozás annyiban határkő, hogy ekkorra ismét rögzültek a fél-perifériára, így a ránk is jellemző, korábbi viszonyok. Ez az oka, hogy a hetvenes évekbeli közelítés után ma – bizonyos értelemben magasabb szinten – ismét az évszázadnyival ezelőtti különbség választja el a fél-periféria lakosságának életminőségét a nyugati–északnyugati országokban élőkétől. Tartok tőle, hogy nem csupán anyagi értelemben igaz ez, de az intézményrendszer hatékonyságát is jellemzi a minőségi különbség. Utóbbit ugyanis a szervezeteket irányító és működtető emberek szocializáltsága, hétköznapi kultúrája nagyban befolyásolja. Kívülről ezt mégoly drákói intézkedésekkel sem fogja megváltoztatni az EU.

A fentiek összessége miatt demagógia – rosszabb esetben néphülyítés – az úgymond közös értékekre, a közös fejlődésre való hivatkozás. Ráadásul az egységre utaló állítást gyengíti, hogy a példaként állított országok maguk is sokban különböznek egymástól. Hogy mást ne említsek, mindjárt ott van Nagy-Britannia kiválása. Olykor Németországról, Franciaországról, netán az északi államokról is kiderül, hogy eltérő célokat, sőt értékrendet követnek. Vezetőik korántsem makulátlanok, s míg a felelősségre vonásig eljutnak – ha eljutnak –, azt hosszú huzavona előzi meg. Arról már kedvem sincs írni, hogy szinte mindegyik nyugati óriás cégről kiderül: átverték az adóhatóságot, lefizettek politikusokat, rájuk szabott jogszabályokat lobbiztattak ki. A második vonalban Spanyolország, Olaszország, Görögország tartós gazdasági nehézségekkel küzd. Korrupcióval, politikai botrányokkal terhelt közéletük alig-alig különbözik a magyarétól. Sőt. A nyugati média pártatlanságáról beszélni egyszerűen nevetséges, annyi benne a félinformáció, a célzatosság, a tények helyetti sejtetés, a nyilvánvalóan a politikai-hatalmi, sőt a hírszerzői dezinformálást szolgáló közlés.  

Ezzel nem felmenteni akarom Orbánt, csupán arra szeretnék rámutatni: gyakran csak úgy látszik, mintha a szomszéd rétje zöldebb lenne.

A hivatkozott rádióműsorban a jegyzetíró már-már könnyet hullatott az Európai Unió vezetőiért – mintha maga Orbán Viktor nem lenne a legfőbb döntéshozó testület tagja, s emberei nem vennének részt a határozatok kimunkálásában –, mert úgymond „a legnagyobb válság közepette megint Magyarországgal kell foglalkozniuk”. Megértéssel hozta fel mentségükre, hogy a jogállam Magyarországon zajló orbáni átalakítását csak lassan vették észre, mert a szervezet nem annak kezelésére lett kitalálva, hogy egy tagállam „orbáni vargabetűvel” elindul visszafelé a demokrácia és a jogállam útján. „Évek kellettek hozzá, mire észrevették, hogy Magyarországon, és most már Lengyelországban is, nagy a baj”.

Hát persze! De akkor hova tegyem, hogy a rendszerváltozás hajnalán önjelöltek és a főleg a washingtoni hatalmi központokkal kapcsolatban lévő kiválasztottak az Ellenzéki Kerekasztal zárt üléseinek sorozatán döntöttek Magyarország sorsáról. Így szövegezték meg az új alkotmányt is, semmit meg nem beszélve az emberekkel. Persze, jót akarva... És akkor most ők jönnek nekünk a belarusz elnökkel, Lukasenkával? Mit szóljunk továbbá ahhoz, hogy közvetlenül a rendszerváltozás után a frissen alakult pártoknak a média fölötti uralom megszerzéséért folyó küzdelme a médiaháborúba torkollott? És ugyebár nem az MSZP terjesztette elő azt a médiatörvény-tervezetet, amiről a Fidesznek csak a port kellett lefújnia, amikor parlamenti hatalomhoz jutott?

Mindez nem hátraarc volt már az induláskor vagy valamivel később? Aztán csak nem azt akarja állítani valaki, hogy mentes volt a korrupciótól a privatizáció? Vagy, hogy egytől-egyig kivizsgálták az olajszőkítési ügyeket? És hogy nem hunytak szemet a kilencvenes években a parlamenti erők és a befolyásuk alatt lévő állami hatóságok az Orbán Viktor által vezetett párt törvénysértő könyvelése, a székház-privatizációhoz kapcsolódó visszaélései felett?

Amondó vagyok, hogy nem történt más Orbán regnálásának jó tíz éve alatt, „csupán” annyi, hogy gátlástalanabbá vált az a gyakorlat, ami a Fidesz-éra előtt is létezett. A „csupán”-t természetesen idézőjelbe tettem. Hiszen nem arról van szó, hogy ne lennék magam is felháborodva a társadalom alávetésének, a közpénzlenyúlásnak azon eltervezett módján, amivel az Orbán-kormány és parlament nap mint nap él. De hogy Brüsszelben vagy Strasbourgban ezzel ne lennének tisztában? Akkor hova tegyem, az ezzel kapcsolatos korábbi, ottani parlamenti, bizottsági és csúcsvezetői viták, állásfoglalások tömegét?

Természetesen arról sincs szó, hogy ne élnék szívesebben olyan országban, ahol nem akarják az egyetlen orbáni hangra hangolni a médiumok nagy részét, ráadásul ehhez közpénzt használva. Érzékelem az ügyészség, az Állami Számvevőszék, a versenyhivatal, a Médiatanács jó néhány döntése mögött a feltételezhető politikai motivációkat is.

De ha csak háborgunk ezen, akkor nem teszünk többet, mint amit az Európai Unió szervezetei és vezetői tesznek: elterelik a figyelmet arról, hogy fő feladatuk a tőke érdekeinek képviselete.

Ha már sok nincs is ránk bízva, legalább azt mondjuk ki: az EU irányítóinak is arra szól a megbízása, hogy a schengeni övezeten belüli tőkés társaságok minél nagyobb profitot érjenek el az áruknak, a munkaerőnek, a tőkének a tagországok közötti szabad áramlása révén. Bírálóval ellentétben, Orbán Viktor mindenki másnál jobban érti ezt Magyarországon. Közös tragédiánk, hogy ezt a tudását nem mindannyiunk szolgálatába állítja, hanem az őt támogató uralkodó réteg, benne népes családja javára sáfárkodik. Tisztában van azzal, hogy e kifejezetten anyagi célokat úgy érheti el, ha a helyi, a nyugati sőt a keleti felső-tőkésosztályokat kiszolgálja. És hogy tömegbázisa is legyen, a többség rovására szintén nyertessé teszi az Éber Márk Áron által köztesnek nevezett, közvetítő szerepet játszó középosztály felsőbb rétegét.

Mindezt úgy, hogy ténykedését, rendszerének lényegét a legnemesebb, az emberekben a legtöbb reményt keltő kifejezésekkel, mondatokkal leplezi: együttműködés, nemzet, haza, család, keresztényi érzület, senkit nem hagyunk az út szélén és hasonlók. (Neo)liberális értelmiségünk, s persze az orbáni politika pártköntösben megjelenő ellenzéke egyszerűen nem számol ezzel. Nem számol azzal, s feltehetően nagyrészt fel sem fogja, amikor a saját, az úgymond európai értékekről szajkózó propagandájának is felül, hogy egy tőkés országban a politika művészete azt jelenti: épp csak annyi információt, annyi jogot kell adni a dolgozó osztályoknak, amennyivel a kényes társadalmi egyensúly még fenntartható. És persze mindezt úgy eladni a népnek, hogy azt érezzék: minden világok legjobbikában élnek. Ez értelemszerűen több jogosítványt jelent a centrum országokban, a fél-periférián viszont kevesebbet – már csak történelmi okokból is.

Minimum tévedés az a felfogás, miszerint a kapitalizmusnak feltétlen velejárója a (képviseleti) demokrácia, az élénk közélet, a nyílt vita a társadalom alapkérdéseiről, vagy hogy eme ámítások gyökeréig hatoljak: a társadalomnak a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavának jegyében való működtetése.

Ellenkezőleg, a világ nagyobb részének gyakorlata a gyarmatosítástól, az azzal járó rabszolgatartástól, a különféle fasizmusokon, a nácizmuson át az USA által támogatott dél-amerikai diktatúrákig azt mutatja: a szabadságjogok korlátozása, másoknak a pénz hatalmának akár véres erőszakkal való alávetése, az intézmények, az egyházak és a világi média közvetítésével érvényesített propaganda fölötti állami és pártkontroll, a kizsákmányolás akár katonai diktatúrával történő fenntartása nagyon is megfelel a tőkés érdekeknek. A tőke szempontjából csupán az a kérdés: a feszültségek kordában tartásával képes-e biztosítani a magántulajdonra alapozott termelés zavartalanságát a társadalom leggazdagabb körei által a választási kampányokhoz folyósított pénzből és feltételek mellett hatalomra juttatott politikusi, illetve adott esetben a katonai vezetői garnitúra, avagy sem. Hogy ez milyen eszközökkel történik, egyrészt helyzetfüggő, másrészt a tőke moguljainak szempontjából másodlagos.

Észre kellene végre venni, hogy Orbán nagyon is megfelel a fent említett helyi, nyugati és keleti felső-tőkésosztálybeliek, és az őket szolgáló szervezetek, így végső soron a tőkések Európájának, sőt glóbuszának érdekeit képviselő Európai Unió intézményei által közvetített igényeknek! Amíg ez nem tudatosul, érdemi helyzetelemzés sem lehetséges. Sem az újságokban, sem az internetes portálokon, sem a rádiókban, sem a televíziók közéleti vitaműsoraiban, sem a pártokban, sem a parlamentben. Márpedig érdemi elemzés nélkül hiábavaló vállalkozás Orbán ellen fellépni. Nála jobbat, aki még a hattyú halálát eljátszva is képes leplezni valódi céljait, egyelőre nem talál itt sem a Nyugat, sem a Kelet. Más kérdés persze, ha a rezsimet elháríthatatlan katasztrófa temeti maga alá, ami persze egyesek számára lehet alternatíva. Csak győzzék, győzzük kivárni ezt!#

KIEGÉSZÍTÉS: Utólag toldom ebbe a szövegbe: a cikkemben is megfogalmazott bírálat, vagyis az orbáni kormányzási gyakorlat, illetve az orbáni ellenzéknek a lényegében vele egy tőről fakadó felfogása ma fényévnyire van azoktól az elvektől, amelyeket Ferenc pápa a 2020. október 3-án bemutatott, Fratelli tutti kezdetű szociális enciklikájában fejtett ki. Ennek néhány általam kiemelt gondolata, ajánlása:

   ♦ Egyazon Teremtő fiaiként mindannyian testvérek vagyunk.
   ♦ A teremtett javak az elsődlegesek a magántulajdonhoz fűződő jogokhoz képest.
   ♦ A politikának minden emberi lény – közte a pápa által az élet ajándékának tartott másság hordozóinak – méltóságát, mindenki képességeinek kibontakozását kell segítenie a pénzügyi körök érdekeivel szemben.
   ♦ Az önzésre épülő politizálás helyébe a korrupcióra, a hatalommal való visszaélésre nemet mondó, a finánctőkének nem alárendelődő politikát kell állítani.
   ♦ Miközben el kell kerülni a fölösleges migrációt, a háborúk és a természeti csapások elől menekülők integrálására kell törekedni.
   ♦ Fel kell lépni a demokrácia-, a szabadság- és az igazságfelfogás elferdítése, a profit és a pazarlás kultúrájára építő piaci logika, s a vele járó rasszizmus, a szegénység, a szolgaság, a nők alávetése, az ember- és szervkereskedelem ellen.

CÍMKÉP: Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy korábbi találkozón – Amíg a német cégek jól járnak Magyarországon és Magyarországgal, például a védelmi megrendelések miatt, addig hiába zajonganak Brüsszelben vagy Strasbourgban Orbán eléri, amit akar (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)