Gyakran szinte üres padsorok előtt asszisztálnak a jogszerűség sárba taposásához.

„Ma ott tartunk, hogy a legtöbb törvényt a jogalkotási szabályok tételes megsértésével fogadja el az országgyűlés. És asszisztál hozzá a parlamenti ellenzék” – írtam le már nem egyszer az utóbbi napokban. Többek ellenérzését váltottam ki vele az ellenzéki pártok támogatói körében is. Ennek ellenére kötöm az ebet a karóhoz:

„Felfogásom szerint az ellenszavazás is közreműködés. Szentesítik vele a törvénysértő eljárási folyamatokat, ahelyett, hogy naponta feljelentést tennének a bíróságon. Kínos és szégyenletes, de az úgynevezett független sajtó sem hozza ezt szóba.”

Vágó István, az ismert tévés műsorvezető, a Demokratikus Koalíció országos elnökségi tagja, média munkacsoportjának vezetője, a budapesti XII. kerületi önkormányzati képviselője azt kérdezte tőlem: „Hol kellett volna naponta feljelentést tenni? Poltnál?”

Természetesen Polt Péterre utalt. A volt fideszes politikusra, 2000–2006 között, valamint 2010-től Magyarországnak a jelenlegi állás szerint 2028-ig tisztségébe bebetonozott, sőt az utódjának kinevezéséig szóló mandátummal a posztra emelt legfőbb ügyészére. Vele kapcsolatban nem egyszer vetődött fel, hogy elfekteti az Orbán Viktort és körét érintő, enyhén szólva kétesnek látszó ügyeket. És igaz, Polt másodszori legfőbb ügyészi kinevezése óta meredeken zuhant a politikai korrupciós ügyekben indított büntetőeljárások száma; ahol mégis indult, azokat 2010 vége óta közel kétszer nagyobb arányban szüntették meg, mint korábban. Tehát dacára a főügyész imponáló diplomáinak, angol és német nyelvű publikációinak, nemzetközi szakmai tisztségeinek, nem véletlenül tartják őt sokan a Fidesz pártkatonájának.

De mintha elbeszélnénk egymás mellett. Ugyanis egyszer sem arról írtam, hogy eredményeket, konkrét ügyekben elért sikereket kérek számon a parlamenti ellenzéken. A magatartásukkal van gondom. Azzal, hogy miközben Orbán egy évtizede lényegében minden törvényt, különös tekintettel az előkészítésről a IV. fejezetben írottakra, a jogalkotási törvény tételes megsértésével hozat meg mamelukjaival, a parlamenti ellenzék, akár ellenszavazatával, szentesíti a procedúrát. Ellenben a sorozatos feljelentésekkel országos és világbotrányt keltve legalább demonstrálni lehetne, hogy a magyar országgyűlés is a jogszerűség sárba taposásának helye.

A konkrét esetek bemutatásával talán több esélye lenne annak, hogy a magyarországi lakosság végre megértse, mit művelnek a nevében.

Ám ez nem történik meg. Így azzal, hogy a parlamenti ellenzék eleve lemond a jogorvoslati lehetőségről, a jogi érvekkel alátámasztott tiltakozásának dokumentálásáról, lényegében cinkossá lesz a törvénysértő módon előkészített szavazásokban. A jogi eljárás kezdeményezését nem pótolja az országgyűlési hangoskodás. Hiába ugat a kutya, a karaván halad, a mamelukok pedig röhögnek az egészen. Mert a hajdanán is eufemizmussal tiszteltnek nevezett ház gyakran üres padsorai előtt elhangzott képviselői monológok – ritka kivétellel – a kívül álló szemében szalonpolitizálásnak látszanak. Fontoskodásnak, látszattevékenységnek meglehetősen tisztes jövedelemért.

Hadd utaljak a Lengyel László közgazdász-közíróval a december 5-én, a Klubrádióban készült interjúra. Többek között azért zohorált, mert a parlamenti ellenzék nem kéri számon Orbánon, hogy mire akarja költeni az EU-ból érkező pénzeket, de maga sem dolgozott ki olyan programot, amely konkrétan bemutatná, mire kellene használni a támogatásokat. A publicista szerint akár népszavazást is kezdeményezhettek volna arról, hogy van-e egyáltalán joga Orbánnak vétóval élni, amikor a Brüsszelből érkező tetemes összegekről való lemondás mérhető anyagi kárt okozhat az országnak. Természetesen Lengyel is ismeri azokat a nehézségeket a népszavazás megtartásával kapcsolatban, amelyeket az „Orbánnal az EU-ból?” cikkemben én is vázoltam, de a lényeg a fellépés lenne, az emberekkel való közvetlen konzultáció lehetőségének megteremtése az aláírásgyűjtések kapcsán.

A Vágó Istvánnal való internetes polémiában megemlítettem:

esetleg lehetne a történelemre is vetni egy pillantást, a történelmi változások előkészítésében részt vevő, a hatalom által háttérbe szorított, üldözött, uram bocsá' bebörtönzött ellenzékiek példájára.

Nem ilyen drámai módon, de Lengyel is pedzette ezt, amikor a kádári ellenzékre utalt. S még csak nem is a szamizdatokban publikálókra, a március 15-én a Batthyány örökmécsesnél, a Petőfi-szobroknál tüntetően megjelenőkre, hanem például a „Fordulat és reform” vitairat szerzőire. Vagyis azokra a minisztériumokban, a kutatóintézetekben, a nemzeti bankban dolgozó fiatal értelmiségiekre, akik útkereső felvetéseikkel bombázták a hatalom bástyáit. Esetenként egzisztenciális kockázatot vállalva. Köztük volt Lengyel is Antal lászló, Bokros Lajos, Csillag István, Matolcsy György társaságában.

Nem azért mondom, hiszen én is csupán a meglévő rendszer jobbítását, reformálását tudtam akkor elképzelni, a gyökeres rendszerváltás meg sem fordult a fejemben, de akkoriban minisztériumi sajtófőnökként szintén vállaltam, a végén eltávolításommal járó konfliktusokat egy nyitottabb kormányzási gyakorlat érdekében. A „Hogyan másszunk ki a gödörből?” című, 1989-ben napvilágot látott – bevallom, nem sok vizet zavart – interjúkötet társszerzőjeként egy e fentiekhez hasonlóan színes együttesben, a rendszerváltozás után különböző felfogást képviselő kollégákkal – Aczél Endrével, Farkas Zoltánnal, Kaposi Kis Istvánnal, Kondor Katalinnal, Temesi Jánossal, Várkonyi Endrével – arról kérdeztük a neves és kevésbé neves megszólaltatottakat, milyen közgazdasági stratégiákat követve lehetne kimozdítani az ipar, a kereskedelem, az idegenforgalom, a mezőgazdasági és élelmiszeripar, a kisvállalkozások kátyúba jutott szekerét.

Amiként Lengyel László megfogalmazta a rádióadásban: ma nem részei a közbeszédnek a fiatal, illetve a középkorú értelmiség programadó megnyilatkozásai. Sem a parlamentben, sem azon kívül. De nem folytatom a szemrehányást. Ugyanis, ha nem akarja érteni az országgyűlési pártellenzék, hogy érdemi cselekvés híján az emberek többségének szemében ugyanannak a rendszernek a másik oldalát képviselik, egyszersmind annak haszonélvezői, akkor rég rossz nekünk. Hiszen akkor Orbánék malmára hajtják a vizet, mert velük takarózik a kormányoldal, amikor képviselői kijelentik: itt demokrácia van.

Ami pedig a magára haladóként tekintő értelmiséget illeti, engem valósággal elképesztett, hogy egy tegnapelőtti, szintén internetes vitában két általam is ténylegesen baloldali tekintélyként számon tartott társadalomkutató azt latolgatta: „ha Orbán kilépteti az országot az Európai Unióból, akkor ők csomagolnak a családjukkal együtt, s mennek Nyugatra”. Mit tehettem volna? Maliciózusan, s egyúttal lemondóan megjegyeztem: „Igazatok van. Ebben az országban a végső harcot mindig a Hegyeshalom felé vezető országúton vívja meg az addig oly kritikus értelmiség.” Aztán a Lajtán túlról oktatnak ki bennünket, itthon maradt szerencsétleneket, mit is kellene tennünk, hogy a Nyugaton megszokott viszonyok között élhessünk…#

CÍMKÉP: Az országgyűlés 2019. szeptember 17-én a kormánypártok nélkül foglalkozott a klímaváltozás miatt szükséges intézkedésekkel – A jogi eljárás kezdeményezését nem pótolja az országgyűlési hangoskodás. Orbán mamelukjai pedig röhögnek az egészen (Fotó: Molnár Ádám, Népszava)