Az HBO-n vetített film azt sugallja, hogy a történelmileg fiatal román állam tovább akar terjeszkedni.

Akárhogy is, de a kosztümös történelmi filmeknek nem sok közük van a valóságos folyamatokhoz. A szórakoztatást, az elandalítást, a heroizálást, a múlt eseményeinek, szereplőinek dicsfénnyel övezését, sőt a napi politikai propagandát szolgálják. Bőven hozhatunk mindegyikre példát az amerikai, az angol, az osztrák vagy éppen a szovjet, illetve a mai orosz történelmi filmtermésből. De nem is kell ilyen messzire mennünk.

A magyar kosztümös filmek többsége – hogy csak néhány kiragadott példával éljek – Az aranyembertől az Egri csillagokon, A fekete városon, a Honfoglaláson, a Rákóczi hadnagyán, A Tenkes kapitányán, a Kárpáthy Zoltánon át A kőszívű ember fiaiig lelkesítő, ám hamis történelemszemléletet alapoz meg. Miért lenne ez másként azzal a román gyártású történelmi filmmel, amit „Mária Románia királynéja” címmel mostanában vetítenek az amerikai előfizetéses HBO tévécsatornán világszerte?

De akár így van, akár nem, a hatásával számolni érdemes. Főként Magyarországon átgondolni az alkotás üzeneteit, hiszen a készítők azt dolgozták fel, hogy az I. világháború utáni nagyhatalmi döntések következtében miként jött létre Nagy-Románia. A fentiekkel összefüggésben is mondom: nincs értelme azzal foglalkozni, mennyire hiteles mindaz, amit látunk, s ami elhangzik. A nézők tudatformálásának szempontjából édes mindegy, hogy a jelenetek a valóságot bontják-e ki, vagy annak idealizált változatát. Nekünk itt és most leginkább azt érdemes górcső alá venni, mi jelenik meg a képernyőkön, s abból levonni néhány tanulságot!

A film az I. világháborút lezáró párizsi – ahogyan nálunk elterjedt, a trianoni –béketárgyalások körülményeit idézi fel. A történet szerint a nem egészen negyven évvel azelőtt, az Orosz Birodalom segítségével 1881-ben létrejött román alkotmányos monarchiát érintő kérdések 1919-es eldöntésében fontos szerepet játszott I. Ferdinánd román király felesége Mária királyné. Őt kérte fel Ion Brătianu miniszterelnök, hogy járjon el Románia érdekében a nagyhatalmak vezetőinél, Woodrow Wilson amerikai, Georges Clemanceau francia elnöknél, David Lloyde Georges angol miniszterelnöknél.

A férfiak azonban hallani sem akarnak arról, hogy egy nővel tárgyaljanak, de a királyné nem adja fel.

Végül mindegyiknek előadhatja, miért előnyös és igazságos, ha a kicsiny és kivérzett Románia – amely korábban a vesztes Németországgal kötött paktumot – megkapja Erdélyt, Partiumot, Besszarábiát, Bukovina és a Bánság egyes részeit. Mária heteket tölt külföldön. Emiatt a hazai ellenzéki politikusokkal és férjével is konfliktusba kerül. Sőt, a fia vágja a szemébe: fölösleges volt a költséges utazása miközben a nép éhezik és nyomorog.

Már-már vezeklésként elvonul egy vidéki királyi kastélyba. De aztán happy end – mármint román szempontból –, mert a film végén megjelenik I. Ferdinánd, a férj és szerelmet vall a román népviseletbe öltözött feleségének, majd közli vele, hogy Mária külföldi tárgyalásait teljes siker kísérte. Zárójelenet: Nagy-Románia térképe, majd archív felvételek a Gyulafehérváron (Alba Iulia) bizánci pompát idéző, 1922. október 15-én megtartott ünnepségről, ahol a területének és lakosságának több mint duplájára növelt ország királyává és királynéjává koronázzák az uralkodópárt.

A történet ennyi. A kiállítás pazar. Amennyire megítélhetem, az alkotók hiteles miliőt teremtettek a színészi játékhoz. A palota- és szállodabelsők, a romániai, a párizsi életképek hitelesek, a ruhák, a királyi és a nagyvilági életmód kellékei, a korabeli járművek számomra hibátlannak tűnnek. A film főszereplője, Roxana Lupu megnyerő személyiség, s mindenki más is hozza az általa alakított figurát. A konfliktusokat épp csak jelzik, anélkül, hogy túlhajtanák a dinasztikus okokból egymáshoz kényszerített királyi házaspár ellentéteit, a családon belül főleg a két nagyobb fiú közötti gyűlölködést.

A hangsúly a királynénak a háború alatti önfeláldozó szolgálatán, a háború utáni segélyszerzésén, a román érdekekkel teljesen azonosuló, a Tigris gúnynevet viselő Clemanceau szerint is oroszlánként küzdő nő személyiségének kibontásán van.

És ez az a pont, ami nekünk, magyaroknak az első tanulságot kínálja. Uralkodó osztályunk még az 1867-es kiegyezés során is az országnak a Habsburgok alá rendelését tekintette céljának. Ezzel feladta elődei egy részének – Bocskai, Rákóczi, Kossuth – szabadságharcos törekvéseit. Tette ezt főként azért, mert a katolikus Bécstől remélte a lakosság több mint felét kitevő nemzetiségekkel keletkezett feszültségek kezelését, autonómia-, sőt a sokak birtokát fenyegető függetlenségi törekvéseik visszaszorítását. Időközben elhunyt Ferenc József, az uralkodó. Így történt, hogy a vesztes I. világháború után, amikor a nemzetiségi vágyak mellett a frontról a nyomorba hazaözönlő katonák zendüléseit is több helyen fegyveres karhatalommal kellett leverni, majd a társadalmi feszültségek és a nélkülözés miatt a polgári, illetve a tanácsforradalommal kellett szembenézni, az egységet jelképező, tekintélyes vezető nélkül maradt az ország.

Romániában – hangsúlyozom, a film alapján – ezt az egységet, a pártküzdelmek ellenére, úgy ahogy, de mégiscsak képviselte a királyi pár. És még néhány kiegészítés ehhez, amelyekről Ablonczy Balázs is ír az „Ismeretlen Trianon” című, a témától való érzelmi távolságtartásra törekvő, 2020-ban megjelent könyvében. A fiatal történész szerint a magyarországi vezetésnek a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos veszélyérzetének hiánya mellett a Versailles-ban folyó tárgyalásokra hatást gyakorolt, hogy a közös állam magyar fele nem rendelkezett hivatalos diplomáciai szolgálattal, s az ennek megfelelő kapcsolatrendszerrel és befolyással, hiszen a pénzügy és a hadügy mellett a külügy is osztrák hatáskörben maradt. Talán Románia is csak mérsékelt sikereket tudott volna felmutatni diplomáciai téren, hiszen a németek átmeneti szövetségeseként ugyanolyan idegenkedéssel fogadták őket az Antant vezetői, mint bennünket.

Csakhogy a legendás brit uralkodó, Viktória királynő unokáját, Mária királynét mégsem lehetett semmibe venni – jelzi számunkra a film.

Különösen nem akkor, ha az meghökkentő elszántsággal harcol a román érdekekért. Nekünk azonban nem volt ilyen képviselőnk. Ablonczynál olvasható, hogy „Párizsban meglehetősen elterjedt volt az a nézet, hogy Tisza István, Károlyi Mihály és Kun Béla között valójában nincs különbség: eltérő ideológiai álca alatt mindannyian a történelmi Magyarország fenntartásán ügyködtek”. Ráadásul a szövetségesek 1919 végéig egyik magyar kormányt sem tekintették legitimnek, ezért nem is hívták meg őket a tárgyalásokra. Amikor a Huszár-kormány 1920 elején kiküldte a magyar békedelegációt Apponyi Albert vezetésével már minden bevégeztetett, hiszen az új határokat már a Tanácsköztársaság létrejötte előtt megrajzolták.

Természetesen egy kosztümös film ilyen, főleg magyar vonatkozású részletekre nem térhet ki. Néhány dolgot azonban képes volt érzékeltetni. Az egyik, hogy a magyartól eltérően a román állam évtizedek óta önálló entitás volt, ezért kezdettől fogva részese lehetett az alkudozásoknak. A másik, hogy a kellő pillanatban a román ügy mellé állíthatták az európai dinasztiákkal rokonságban lėvő saját uralkodójuk feleségét, a harcos Mária királynét, aki értette a nagyhatalmaknak az addigi birodalmak szétszedéséhez kapcsolódó célját. Mint valahol el is hangzik: el kell tűnniük a nagy országoknak, amelyek veszélyt jelentenek a stabilitásra. És ha száz éve értették ezt a románok, ugyan hogyne értenék most, amikor például a Visegrádi 4-ekkel Budapest még mindig kísérletezik.

Ez egyúttal a mai Nyugatnak szóló egyik üzenet is. A másik ahhoz kapcsolódik, hogy a román uralkodó filmbeli felesége rémségként beszél a Kun Béla képében fenyegető bolsevizmusról, valójában a Tiszántúlt a románoktól visszafoglalni akaró vöröskatonákról, illetve az akkori Szovjet-Oroszország kihívásairól. E felvetéseket persze elsősorban szintén a román területi célok motiválták, már amennyiben valóban így hangzottak el 1919-ben. Nem kell azonban nagy fantázia ahhoz, hogy

a sugalmazás a Nyugaton ma már bolsevik mentalitásúként elkönyvelt, fékezhetetlen Orbánra is vonatkoztatható, illetve a szovjetekről asszociálni lehet Putyin világára.

Romániai szempontból mindez hasznosan szolgálhatja az aktuálpolitikát. Hiszen Bukarest helyet ad az Oroszországra dolgozó amerikai támaszpontoknak, készséges Washington irányában a Fekete-tengeri hadikikötők ügyében, nem utolsósorban a földgáz-kitermelési együttműködés terén. Következésképp a filmen keresztül azt is üzenik az értő füleknek az amerikai HBO-csatornán, hogy szolgálatkészen közreműködnek a NATO, vagyis ami ezzel egyet jelent, az USA keleti nyomulásában.

Hogy miért? Mert tetszik, nem tetszik ez Magyarországon, a történelmileg fiatal román állam terjeszkedése még nem ért véget. Nyugaton továbbra is a Tisza vonalát tekintik a jövendő határnak, Keleten pedig az egész Moldva, tehát Besszarábiát beleértve az egykori Moldvai Fejedelemség teljes területe fölötti uralmat is meg akarják szerezni, amint a film épp csak utalt rá. Okkal feltételezhető, hogy szívességeikért cserében azt remélik: a mai nyugati hatalmak is támogatják őket törekvéseikben. Érdemes odafigyelni erre méghozzá elemezve, nem pedig érzelmi alapon, amire Magyarországon önsorsrontó módon oly sokan késztetést éreznek!#

CÍMKÉP: Mária román királyné egy korabeli fotón, s az őt a filmben megszemélyesítő Roxana Lupu az uralkodó feleségének szerepében – A filmnek a mai Washington, Moszkva és Budapest számára is van üzenete