Van-e egyáltalán, mi megmentheti az embert az enyészettől?

A kettős nekrológ miatti nyomott hangulatban futtattam végig tekintetemet a könyveken, melyek egyre növekvő számban évtizedek óta körbevesznek. A valaha volt iskolánk, a Teleschola két újabb nagyszerű, nemzetközileg jegyzett operatőr-tanára, Vagyóczky Tibor és Rák József elvesztése miatti érzelmek továbbra is fogva tartottak, s a megváltoztathatatlantól gyötörve ezt a mondatot róttam az íróasztalon heverő papírlapra:

„Kétezer-huszonkettő, október hatodika van. Éjszaka. A polcokon több ezernyi könyv, bennük a sok halott tudással.”

Ám alighogy a mondat végére került a pont, elröstelltem magam. A könyvek mindig tették, és bizonyára teszik most is a dolgukat. Nem, nem a tudás halott bennük – gondoltam aztán. Csak az idő, minek lenyomatát őrzik, ülepszik le s tűnik el a mélyben – velünk.

Így mégsem zárhatom a napot – töprengtem. Levettem hát egy kicsiny kötetet, ami 99 magyar verset ígért a borítóján. Simon Márton költő és műfordító válogatta bele a költeményeket. Pár hónapja várta már, hogy kinyitom, és ez lett az alkalom. Úgy hittem, hogy belelapozva, megnyugszom. Először Radnótinál tárult fel a 89. oldalon:

„Feledni tudnak jól. A tegnapi halott / szíveikben mára szépen megfagyott. / (… ) / Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán, / mint vén levelét a vetkező platán? / Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít. / Nézd a világ apró rebbenéseit.”

Csakhogy éppen ettől a hangulattól menekültem volna! Lapozok hát egészen előre, azt remélve, hogy kínál mást is a kötet az éjszaka közepére. Oda, ahol az „Előszó”-t Vörösmarty Mihály mondja. Ő azonban még rá is tett egy lapáttal, hiszen azt írta:

„Most tél van és csend és hó és halál. / A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.”

Megdermedtem. Hiszen a veszteségek miatti hangulatomra sorok ennyire nem rímeltek még soha. És amit előhívtak, az sem volt kevésbé különös. Egy valaha volt katona utolsó leveléből vésődtek agyamba egykor a szavak: „Azt mondják, hogy az ütközet után megöregedtem és megőszültem. Ez képtelenség…” – idéztem őket egy cikkemben, s eltelt azóta vagy három év.

De vissza a kötethez, amelyben Vörösmarty után Arany János jár Dante nyomán, és olvasatom szerint Nagyszalonta lakója azon töpreng, hogy a világot, benne az embert, még egy ekkora szellem, mint ama költőóriás sem ismerheti. Mert „Lehet-é e szellem az istenség része? / Hiszen az istenség egy és oszthatatlan; / Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze / A szellemvilágot, teljes öntudatban?”

Az őrjítő kérdés Petőfi soraiban hullámzik tovább, aki az embert virágnak látja, de „melynek gyökere / Ott lenn van a pokolban. / (… ) Hahaha!” A földet pedig lehullandó, enyészetre ítélt gyümölcsnek. Ám – mondatja a költő az őrülttel: „Ha holnap sem lesz végítélet: / Beások a föld közepéig. / Lőport viszek le / És a világot a / Levegőbe repítem… hahaha!”

Bizony, ez is Petőfi! S tán igazabb, mint az, kinek népies strófáit skandálják a nebulók, és aki nemhogy kiszakítana a mindent elporlasztó időmúlás-alávetettségből, hanem még inkább szembesít – Babits gondolatával – az időben való gyökértelenséggel. Vagy, ahogy Faludy György írja ugyanebben a kötetben a szagtalan, a hőtlen, a magtalan, a nőtlen, az emlék nélküli illatú, az illat nélküli illatú, sem nem múlt, sem nem jövendő, üres, íztelen és tétlen, múlhatatlan, részvétlen, szótlan, léttelen szél illékonyságáról, amely

„nem balzsamos, nem közbenjáró, / ki nincsen hitből, szóból, fából, / csak könnyed, önző önmagából, / és hajthatatlan, hívhatatlan, / ha visszatér is, ellebeg, / oda, hol sárga sivatagban / született, mint az istenek.”

Van-e egyáltalán, mi megmentheti az embert ettől az enyészettől? Kondor Béla mintha arra jutna: a kérdés is értelmetlen. Mert szerinte „Munkád a szükséges létezés. Nem bűn / nem is eredmény. Ne felejtsd ezt.” Ebből a sehonnan nem jövő, sehova nem tartó létállapotból tán csak a művészet emelhet fel az emberfelettibe. Ez, ami egyedül ad okot a derűre, sőt a mégiscsak elmúláson túlira. Az, „hogy nincsen Művészet maga / és nem pusztulás a halál.”

De tényleg nincsen? De tényleg nem? Hiszen Karinthy Frigyes egy csömörös pillanatában a nihilt látja ebben is, és azt mondja, hogy „mindent abba kell hagyni: /A művészetnek ne legyenek korlátai – / Se ütem, se vonal, se szín. / Vagyis az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.”

Így jártam hát ezen az éjszakán, ezzel a kötettel. De a végén már nem igazán bántam. Hiszen, ahogy az elején feltételeztem, a könyv most is tette a dolgát: a gondolkodás kanyargós útján vezetett… Hogy hová is? Bálint György emberi-költői ars poeticájáig: „Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik: / Mindenkinek joga van ebédelni, /Általában elavultnak és nevetségesnek tartják.”

Nos – gondoltam, amikor ebbe beleolvastam, ez már valami! Ez olyan program, ami a magányt, az elmúlástól való hasztalan tépelődést talán el tudja feledtetni, még ha a világ értetlenül is szemléli ezt a magatartást. Olyan, ami kiutat mutat a szférák felé röpítő, megragadhatatlan képzeletvilágból a kézzelfogható társadalmi felé. És talán ez volt az ő hatásuknak is a nyitja. A mi mostani halottainknak. Nekik, akikkel kezdtem ezt a tépelődést. Nekik, akikről azt írtam az egykori Teleschola Televíziós Iskola hibernált állapotban tartott honlapján: ,,Emlékük, tanításuk diákjaik szívében, munkáiban is tovább él…” De ahogy ismertem őket, tán e sort túlságosan fellengzősnek tartanák. Ami pedig előtte van, azt végképp fölöslegesnek. De most már mindegy, ha így esett, hogy rendre ezek a szövegek sodródtak elém ezen a különös éjszakán.#

CÍMKÉP: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett 1818 – „E mélység fölött az értelem mér-ónja, / Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben: / De a lélek érzi, hogy az örvény vonja, / S a gondolat elvész csodás sejtelemben. / Nem-ismert világnak érezi nyomását, / Rettegő örömnek elragadja kéje, / A leviathánnak hallja hánykodását…/ Az Úr lelke terült a víznek föléje. (Arany János: Dante, részlet)