Ahelyett, hogy egy boldog ország létrehozásán munkálkodna, Magyarország végleges szétesését kockáztatja a mai elit.

Akik a budai Várat, meg a pesti Országház környékét visszaépíttetik, semmit nem értenek Magyarországból. Tamás Gáspár Miklós filozófusnak a „komor, puritán, félelmetes és tragikus, elszigetelt, kapkodó, tájékozatlan, szenvedő” alakként jellemzett Kádár János sorstragédiájával foglalkozó, minapi tanulmányában van egy hasonló értelmű mondat. Persze, más összefüggésben. Azért emelem ide a Magyarországot nem értőkre utaló fordulatot, hogy erőteljesebb ívet húzzak a múlt valóságos viszonyai, illetve annak egyre mesésebbnek mutatott, mitikus képe között.

A 2020-as Győzelem napi ünnepségeket, akár Trump jelenlétében, nagy bejelentéssel tehetik emlékezetessé Moszkvában.

Kimondva kimondatlanul, mintha minden Vlagyimir Putyin orosz államfő, pontosabban Oroszország körül forgott volna a japán városban, Oszakában, június 28-án, a világ húsz legnagyobb gazdaságát magáénak tudható állam vezetőinek, a G20-csúcs keretében megtartott találkozójának első napján. De ha ennél is pontosabb szeretnék lenni, akkor lehet, hogy úgy kellene fogalmaznom: megkerülhetetlenné vált a világ számára a kínai-orosz duó.

Vajon miért veri meg a hozzá közelállókat mérhetetlen gazdagsággal, ha a vége a szakadék lesz?

A magyar kormányzó párt képviselői távol maradtak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (PACE) szavazásán, ahol a 47 országot tömörítő szervezet küldötteinek többsége megszavazta Oroszország visszatérését a közgyűlésbe, visszaadva neki a szavazati jogot. Akkor most Putyint szolgálja-e vagy sem Orbán Viktor? – kérdezhetik a hír hallatán azok a kevesek, akiket egyáltalán érdekelnek az ilyen bejelentések. Mindenesetre ez az eset is alátámasztja, amiről itt a Bekiáltás blogban hat éve írogatok: a Putyini Oroszország és az Orbáni Magyarország között a történelmi-kulturális, a méretbeli, a világpolitikára gyakorolt hatás miatt csupán látszólagos az egyezőség.

Húsz év múltán még megalkuvóbbak lettek, a hívek helyett az államot szolgálják a magyar bevett egyházak.

Botrányos könyvként beszéltek róla húsz évvel ezelőtt. Persze, nem mindenki. A magyar társadalom állóvizének felszínét alig fodrozta, a katolikus egyházét viszont alaposan felkavarta. Lengyel László szabadgondolkodó közgazdász-közíró és Várszegi Asztrik katolikus püspök, pannonhalmi bencés szerzetes „Beszélgető-könyvecské”-jét 1999-ben adta ki a Helikon. Két évtizeddel később, 2019. június 17-én, a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri épületében, közönség előtt újból párbeszédet folytatott a két személyiség Kamarás István vallásszociológus moderálásával. Számomra az volt a fő kérdés: közelebb kerültek-e egymáshoz a vitapartnerek nézetei? Remélem, a válasz kiolvasható a múltra is visszatekintő tudósításomból!

A propagandaháború részévé vált az HBO sorozata az atomkatasztrófáról.

Az HBO amerikai tévécsatornán a közelmúltban vetítették a „Csernobil” című, méltán nagy visszhangot kiváltott minisorozatot. Benne Craig Mazin forgatókönyvíró-producer és Johan Renck rendező egyéni sorsokon keresztül bontja ki azokat az eseményeket, amelyek az 1986. április 26-án, a Pripjaty és Csernobil városok között épült atomerőműben bekövetkezett katasztrófához kapcsolódtak.

Egy vádirat margójára, az Országos Széchenyi Könyvtár kilakoltatása ürügyén.

Már évekkel ezelőtt megpendítettem, hogy a sokszínű magyarországi tudáskincs felszámolását rögeszmésen végzi Orbán és bandája. Mintha valamilyen bosszúállási szándék vezérelné az ország szinte teljhatalmú urát, aki bár nemzeti színekbe burkolja a gaztettet, mindent megtesz azért, hogy elapassza azokat az erkölcsi és szellemi erőforrásokat, amelyekre a jövő épülhetne.

Budapest ellenzéki vezetőjének a polgári ellenállás élére kellene állnia, s ehhez külföldi szövetségeseket keresnie!

Most, hogy Kálmán Olgával s némileg Karácsony Gergellyel van tele a média egy része, s hozzájuk képest Kerpel-Fronius Gábor alig kap nyilvánosságot – hogy másokról már ne is beszéljek – az az érzésem támadt: nem jó úton jár az ellenzék, amikor főpolgármester után néz. Bruck Andrásnak a saját Facebook oldalán megjelent jegyzete is kellett ehhez a felismeréshez, bár cikkének címe először engem is félrevezetett.

Csak arra ígéret, hogy ő lesz Puzsér halk szavú reinkarnációja, egyébként Tarlós malmára hajthatja a vizet.

A szememben most tette zárójelbe riporteri működését Kálmán Olga újságíró, szerkesztő-műsorvezető. Pályájának csúcsán előttem nyilvánvaló volt, hogy a stúdióban ülve mindinkább elhatalmasodik rajta a bennfentesség érzése, s politikacsináló szerepbe kezdte képzelni magát. Tehetségét mindig elismerve, egy-egy konkrét ügyben bíráltam is ezért. Most azonban újabb határt lépett át, miközben az őt ajánló Dobrev Klára is baklövést követett el.

Aki szemet huny a hatalommal való visszaélés fölött, maga is részese az aljasságnak.

Még mindig elképedek azon a szemérmetlen találékonyságon, ahogyan a Fidesz-média az európai parlamenti választások eredményeit tálalja. Nincs nap, hogy ne ütköznék valamilyen újabb leleménybe arról, mekkora sikert ért el az állampárt a május 26-ai voksoláson. Ennek viszonylagosságáról korábban már értekeztem itt, most azonban lássuk a fejleményeket! Június 4-én, kedden például ezt jelentette az M1 Híradó 23 óra utáni műsorvezetője:

Zsukov marsall szobrát ledöntötték, az ellene is harcoló Suhevics emlékművét felavatták Ukrajnában.

A szobordöntések és -állítások különösen a 2014-es ukrajnai államcsíny óta szaporodtak meg Ukrajnában. Eltüntetik az egykori szovjet vezetők emlékműveit, de gyakran lerombolják, megrongálják a II. világháborús emlékhelyeket is. Utóbbiak különösen kiváltják a még élő, különféle nemzetiségű veteránok és hozzátartozóik tiltakozását. Ők eddig abban a tudatban voltak, hogy felszabadították Ukrajnát a náci megszállás alól. A megemlékezők ellen nem egyszer tettlegesen is fellépő mai nacionalisták viszont azt hirdetik: valójában Ukrajna függetlenné válását odázták el hosszú időre.