A kapitalizmus veszteseit kábítják a nacionalizmus, a mindenféle antiizmus mákonyával.  

A köztársaság-pártoló közvélemény felháborodással fogadta Lázár János országgyűlési képviselő klipjét, amelyben Horthy Miklóst az úgymond „hős katonát, az igaz magyar hazafit” méltatta. Lázárról eddig talán sokan azt gondolták: tisztában van azzal, hogy múltunknak kik az emelt fővel vállalható személyiségei. Ezért hatott kiábrándítóan, hogy Horthy kormányzót úgy állította be, mint „aki száz esztendővel ezelőtt, bajtársaival és szövetségeseivel, megmentette Magyarországot”. Előző cikkemben felvázoltam, miért képtelenség Lázár minősítésének minden eleme és arra a következtetésre jutottam, hogy

Lázár János feltehetően azt szűrte le Orbán Viktor példájából: ha a kormányfőnek bejött a nemzeti érzések túlhajtása, akkor ezt a lapot ő is kijátszhatja. Neki azonban nyilvánvalóan rá kell tennie egy lapáttal, ha vissza akar térni a nagypolitika fősodrába. Ennek nyitányát jeleníti meg a Facebook-oldalán közzétett videó-klip, amelyre oly sokan reflektáltak az elmúlt napokban. Az általam ismert polémiák fogyatékossága, hogy a Lázár-megnyilatkozást csupán a politikus elszigetelt, saját jövőbeni karrierjének megalapozását szolgáló kezdeményezésnek tartják. Nem kivétel ez alól az én előző írásom sem.

Az egyén szerepének effajta középpontba állítása elfedi a mélyben zajló folyamatokat. Pedig az igazi kérdés az: manapság miért korbácsolják fel a politikusok a nacionalista szenvedélyeket. Magyarországon ugyanúgy, mint a régiónk más államaiban, hogy távolabbra ne is tekintsek. A választ az Eszmélet folyóirat 123. számának 23. oldalán találtam meg. A szerkesztőségnek a rendszerváltozás hazai és külföldi tapasztalatait firtató körkérdésére felelő hazai és külföldi társadalomkutatók között Krausz Tamás azt írja a „Néhány megjegyzés a rendszerváltás ideologikumáról” című cikkében az 1980-as évek végétől lezajlott, történelmileg példátlan rablóprivatizáció, a dezindusztrializáció, a demodernizáció, a kulturális és szociális hanyatlás hátteréről, hogy

Kézenfekvő magyarázata ez annak, miért sodródik a politikai csoportosulások többsége a jobboldalra, és egyre inkább a szélsőjobbra az egész térségben. Magyarországon a politikusi megnyilatkozásokban már három évtizeddel ezelőtt is folyamatosan tetten érhetők voltak ennek előjelei. És nem csupán a szélsőséges csoportokban. Amiként Krausz rámutat: amikor 1995-ben, a szólásszabadság védelmében még a liberális Kis János is a „náci beszéd szabadságát” követelte a Népszabadságban, öntudatlanul is azt szolgálta, hogy az égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok elemzése helyett az úgymond eszmei viták uralják a közbeszédet. Jóllehet a liberális értelmiségi és a velük szemben álló megnyilatkozások nyomán az a látszat keletkezett, hogy az eltérő ideológiai-kulturális szellemiségű rétegek között kibékíthetetlen az ellentét, valójában a vagyonszerzés módjában, a tőkés tulajdon támogatásában nagyon is egy húron pendültek.

Az Eszmélet említett, 123. számának 12. oldalán Szigeti Péter sorolja fel, hogy a tőkeátcsoportosítást, amelynek során egyáltalán nem gyarapodott a nemzeti vagyon – vagyis ez társadalmi értelemben nem (eredeti) tőkefelhalmozás volt, amint sokan láttatni szeretnék –, egyaránt támogatták „a későkádári technokrácia, a reformértelmiség, a demokratikus ellenzék és a hagyományos keresztény-nemzeti polgári középosztály kontinuus erői”. Eközben természetesen „az 1989–1991-gyel győztes neoliberalizmus–neokonzervativizmus külső nyomása is” jócskán érvényesült. A lényeg azonban az, hogy legföljebb azon kaptak össze az egymással viaskodó szereplők, kinek mennyi járjon az addigi állami–közösségi–nemzeti vagyonból. A gazdasági húzd meg, ereszd meg előterében zajló eszmei viták – a benne résztvevő értelmiségiek tényleges szándékától függetlenül – végső soron azt szolgálták, hogy fedezzék a közvagyonért a háttérben folyó marakodást.

Bár a (neo)liberális, multinacionális piacgazdaság hívei csörtéket vívtak a nemzeti tőke védelmezőivel, abban egyetértettek: a szolidaritáselvnek, a társadalmi esélyegyenlőségnek, a javak méltányos elosztásának ebben az új világban nincs helye. E felfogásukról a marxizmus közös kiátkozásával, a létezett szocializmussal összefüggő bármilyen vívmány együttes megkérdőjelezésével, kifigurázásával adtak bizonyságot. A magukat jobboldali-konzervatívként, illetve balliberálisnak minősítő kormányok intézkedései rendre dolgozóellenesek voltak, egymásra épültek, s mint ilyenek részesei lettek egy autokratikus rendszer előkészítésének. Magyarán, az ellenzék által ma okkal kárhoztatott Orbán-rezsim létrejöttét segítették elő. Jogos bírálatuknak csupán egy a szépséghibája: maguk is hozzájárultak az autoriter rendszer – egyesek szerint a már fasisztoid mutáció – gazdasági alapjainak megteremtéséhez, kormányzási struktúrájának kialakulásához, társadalmi beágyazódásához.

Talán tényleg a nem tudják, de teszik jegyében, a pillanatnyi érdekeik által vezérelve cselekedtek, de ettől még tény, hogy az új elit tagjai – Krausz Tamás fordulatával – „a tőkés magántulajdon megszállottjaként” a rendszerváltozás kori vagyonátcsoportosítást, a javakon való osztozkodást a tőkés rendszer szükségszerű velejáróját, a kizsákmányolást, az egyik oldalon a nacionalista érzelmekre apellálva, a másikon a demokrácia megteremtésének ígéretével, az emberi szabadság álomképének felfestésével leplezték el. Mintha a demokrácia maga lenne a cél, ahelyett hogy eszközként használnák valamilyen társadalmi jövőkép eléréséhez. Mintha az emberi szabadság mindenki számára kiteljesedhetne abban a függőségben, amelyben minden bérből és fizetésből élő dolgozó létezni kénytelen.

Ezek az összefüggések azért sem kaptak nagy nyilvánosságot az utóbbi évtizedekben, mert a rendszer csúcsára került első nemzedék egyelőre maga sem békélt meg azzal, hogy osztályként gondoljon önmagára. Emlékeiben még ott él, milyen messziről érkezett. Hogy többségük az államszocializmus merőben más körülményei között kapott lehetőséget a proletár-, a paraszt- és a kis fizetésű hivatalnoki családokból való kiemelkedésre. Esetleg a Kádár-rendszer nomenklatúrájának részeként, vagy a helyét az előző rezsimben mégiscsak megtalált történelmi keresztény közép-, s ritkábban a korábbi felső osztálybeli ősök leszármazottjaként kerülhetett a rendszerváltozás előtt olyan helyzetbe, hogy ott legyen, amikor nagyban zajlik a közvagyon magánkézbe juttatása. Az ebből származó lelkiismeret-furdalás szembetűnő jele, hogy az újgazdagok a burzsoázia, a nagytőkés kifejezést nem használják saját megnevezésükre. Legfeljebb vállalkozót, nagyvállalkozót mondanak, amikor magukról beszélnek, de ha lehet, inkább semmit.

Az új értékek létrehozása révén vagyont gyűjtöttek kivételével, az újgazdagok többsége láthatóan rosszul viseli az alakoskodással, ügyeskedéssel, kíméletlenséggel, kapcsolatokkal, pártokba való be- és kilépésekkel, a véd- és dacszövetségekbe tömörüléssel megszerzett társadalmi-gazdasági pozícióját. Szinte lerí róluk, mennyire vágynak arra, hogy elfogadják őket, akiknek sorsában anno osztoztak. Bár egyúttal utálják is azokat, akiknek rovására megszedték magukat. Mindig úgy érzik: magyarázattal tartoznak nekik, miért jutottak oda, ahol most vannak. Csakhogy lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy az úgymond lúzerek minimum csendes rosszallással, gyakran lefojtott dühökkel tekintenek létezésükre, hiszen jól emlékeznek még arra, amikor még velük egyenrangúak voltak. A kisemberek döntő részében persze nem tudatosul az indulatuk osztálygyökere. Ráadásul sokáig még nem is kapnak segítséget ahhoz, hogy ezt felismerjék. Eltűnt ugyanis a társadalomból az az értelmiségi csoport, amely a II. világháború előtt még létezett, s feladatának tartotta a nincstelenek felvilágosítását.

Az 1800-as évek végén, illetve a Horthy-rendszerben üldöztetésnek kitett szociáldemokraták, a harmincas években többször börtönbe zárt népi írók és szociográfusok, netán az illegális kommunisták képesek voltak legalább a nagyvárosi munkások egy viszonylag nagyobb, illetve a parasztság egy igen szűk rétegével megértetni a feudál-kapitalizmus kizsákmányoló voltát. A Rákosi- és a Kádár-korszak államszocializmusában azonban, amit előbb keményebb, aztán puhább hatalomgyakorlás jellemzett – néhány fehér holló, leginkább a múltbeli munkásmozgalom élményeiből, tapasztalat- és tudáskincséből építkező személy kivételével – nem is alakulhatott ki az a réteg, amely ma képes lenne a társadalmi-gazdasági viszonyok rendszerkritikus, tömegekig eljutó bírálatára.

A magukat balliberálisnak mondók, bármit is gondoljanak erről, szintén nem váltak alkalmassá erre az elmúlt évtizedekben. Hogy mennyire nem, leginkább az mutatja, hogy a tüzet a vízzel házasítják össze, amikor magukat két egymást kizáró társadalmi-gazdasági felfogás összekapcsolásával balliberálisként határozzák meg. Az eszmei tisztázatlanságnak többek között az a következménye, hogy amikor a közgazdász, illetve politológus megmondó embereket forgószínpadszerűen juttatják médiaszerepléshez, ezek inkább a tanácstalanságot növelik a közönségben. Lugosi Győző történész bon mot-jával: „a hírekkel való hírmagyarázatok” nem segítik a tisztánlátást. Főleg, ha azok ellentétben állnak a közemberek mindennapi tapasztalataival. Ennek következtében fordulhatnak aztán a tömegek azok felé, akik pótlékot kínálnak nekik a tanácstalanságuk, a kiszolgáltatottságuk miatt megtépázott önbecsülésük helyreállításához. A nacionalizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a mindenféle antiizmus mákonyát egyre nagyobb dózisokban adagolják nekik, s attól tartok, a többséget immár annyira függővé tették ezektől, hogy a folyamatnak messze nincs vége.

Hogy mennyire nincs, annak egyik jele Lázár János mostani szereplése. Ugyanakkor látni kell, hogy történelmietlen és morálisan is vállalhatatlan megnyilatkozásának bírálata nem sokkal ér többet a ráolvasásnál mindaddig, amíg nem a rendszer lényegének feltárására irányul a kritika. Ha csak egy politikus alakoskodó magatartását leplezzük le, és csupán addig jutunk, hogy elítéljük a Lázárhoz hasonlóknak a horthyzmust magasztaló mondatait, gesztusait, valójában épp a lényegről nem szólunk. Nem tárjuk a közönség elé, hogy amiként a múltban, úgy a jövőben is a tőkés rendszer válságai hozzák el a fasizmus, a fasisztoid politikai rendszerek különféle formáit. Amiként erre már 1939-ben rámutatott Max Horkheimer: „Aki a kapitalizmusról nem akar beszélni, hallgasson a fasizmusról”. Ezt parafrazáltam aztán a közelmúltban egy hasonló helyzetre utalva ilyen módon: „Aki a fasizmusról akar beszélni, annak a kapitalizmusról is szólnia kell!” Vagyis aki úgy akar küzdeni a most épp Lázár János által piedesztálra emelt eszmeiség ellen, hogy nem érti, mennyire kéz a kézben jár a fasizmus és a kapitalizmus, az kevesebbet tesz, mintha ködöt szurkálna egy ingoványos réten. #

CÍMKÉP: Szövetségesek egymást között. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó és Adolf Hitler kancellár találkozója Kielben, 1938. augusztus 22-én