A piknik évfordulója ürügy ahhoz, hogy a gazdasági világválság előtt elsimíták a német-magyar politikai ellentéteket a német cégek érdekeinek megfelelően. Orbán tevékenységére pedig megadják az áldást. 

Magam is megeresztettem néhány szarkasztikus mondatot a Facebookon arról, hogy Orbán és Merkel a történelem átírásával kísérletezik azzal, hogy közösen ünneplik meg az úgynevezett Páneurópai Piknik, a magyar–osztrák határ, 1989. augusztus 19-i, néhány órás megnyitásának harmincadik évfordulóját, noha ahhoz egyiküknek sem volt köze. Nem is azt a helyszínt jelölték ki a megemlékezésre, ahol több száz keletnémet jutott át Ausztriába, hanem ökumenikus istentiszteletet tartanak a soproni belvárosi evangélikus templomban. Hozzáteszem: a határnyitás, a vasfüggöny már korábban megkezdett lebontásának tettét egyszer már a maga számlájára könyvelte Horn Gyula külügyminiszter, annak ellenére, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának 1989. február 28-i döntését követően, március 3-án  Németh Miklós kormányfő már egyeztetett erről Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral. De hogy mennyire nem egyedül vagyok azok sorában, akikben felébredt a három évtizeddel ezelőtti esemény újabb kisajátításának gyanúja, azt jelzi drMáriás fentebbi képe. Ennek különös címe:

De akkor miért váltunk a rendszerváltozás-kori éltanulóból sereghajtóvá mára saját országcsoportunkban?

A kelet-európai térségben millióknak lett elegük azokból a politikusokból, akik saját céljaik érdekében táplálják a korrupciót és hajlítják el az igazságosságot. Közülük százezrek felkeltek mindezek ellen – hallom a Klubrádió augusztus 14-i reggeli, nemzetközi lapszemléjében a Financial Times cikkének ismertetését. Kárpáti János összegzése szerint „a legjobb példa Románia, Szlovákia és a Cseh Köztársaság. E három országban a jogállamiság erodálódni kezdett olyan politikusok nyomására, akik populista módszereiket Orbán Viktor magyar, illetve Jaroslaw Kaczynski lengyel vezetőtől vették kölcsön”.

Már Veiszer Alinda sem hisz a párbeszéd mindenhatóságában.

Hovatovább több mint kínos, hogy a Klubrádió doyenje, Bolgár György mily sokat sajnálkozik azon, hogy szinte alig tud mikrofonvégre kapni valakit a nemzeti NEM együttműködés rendszerének vezetői közül. Néha azért sikerélménye van. Egy-egy szóvivő, a közvetlen döntéshozatalban nem résztvevő tótumfaktum kötélnek áll. Gyanítom, annak a tudatos politikának a részeként, amellyel a külföldnek bizonygatja az Orbán-rezsim: működhet az ellenzéki sajtó Magyarországon.

A közönség nem hámozhatja ki az összefüggéstelen hírmorzsákból mi és hogyan zajlik a világban.

Tankok Szerbiának címmel július 30-án szóvá tettem a Bekiáltás blogban, hogy sajtónk pikírt módon adta közre: „Magyarország légterén keresztül repültek azok a teherszállító repülőgépek, amelyek orosz páncélozott harcjárműveket vittek Szerbiába”. A cikkben elsősorban azt kifogásoltam, hogy ha már egyszer közread egy szerkesztőség egy ilyen hírt, az a minimum, hogy a homályos részleteket igyekszik feltárni, vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább azt jelzi a közönségnek, milyen irányokban puhatolóztak újságírói. Néhány lehetséges aspektust magam is felvázoltam ehhez.

Bármely vezető megirigyelhetné a támogatottsági mutatóit, nálunk mégis érte aggódnak.

Az oroszok több mint harmada nem akarná Putyint elnöknek 2024 után – terjed az interneten a szlovákiai bejegyzésű, BUMM nevű, magyar nyelvű híroldal közlése. A címszerkesztő mintegy azt sugallja: az orosz elnök nagy bajban van.

De hogyan jutottak el a szállító repülőgépek Magyarország légteréig?

Borzongással teli a magyar ellenzéki média. Futótűz gyorsasággal került be a híradásokba a New Yorki-i székhelyű Associated Press (AP) és a londoni Reuters jelentésére hivatkozó közlés: Magyarország légterén keresztül repültek azok a teherszállító repülőgépek, amelyek orosz páncélos járműveket vittek Szerbiába. A sajtónk pikírt megjegyzéseinek oka: Románia nem engedte meg ugyanezt az ukrajnai Krím elcsatolása miatt Moszkva ellen kivetett szankciókra hivatkozva. Bezzeg az ugyanúgy NATO-tag Magyarország igen…

A feudalisztikus restauráció bevégeztetett. De a redukált „Egy a tábor!” jelszó ennél is rosszabbat sejtet.

Ne kerteljünk! Július 27-én, Tusnádfürdőn azt beszélte el Orbán Viktor az ő székelyföldi hallgatóságának – immár nem először –, hogy enyhén szólva a feudalizmus pártján áll, s hogy ez milyen jó azoknak, akik a nemzethez tartoznak. Figyelem! Nem a néphez, hanem a nemzethez. Vagyis Orbán Viktor – Ne legyen végre senkinek illúziója! – a magyaroknak ahhoz a kasztjához szólt a romániai helyszínen, amelynek 1514, Werbőczy törvénykönyvének megszövegezése előtt a szokásjog alapján, azt követően pedig – egy történelmileg rövid idő kivételével – egészen mostanáig kizárólagos joga volt ebben az országban az erőforrásokkal rendelkezni, vagyont gyűjteni, mindenki más ügyében dönteni.

Kevésbé komolyan kellene venni magunkat, hogy megszabaduljunk a pózainktól!

Szeretünk szobrot állítani Hunyadi Jánosnak. Csak Budapesten háromról is tudok. Margó Ede 1906-ban felállított egész alakos alkotása örökíti meg őt a Millenniumi emlékművön. Tőle nem messze, a Városligetben, a Vajdahunyad vár és a tó között egy kis udvaron áll a Pátzay Pál által készített, a pécsi Széchenyi téren 1956-ban felállított  – ott, és akkor talán a jugoszláviai láncos kutyának, Titónak szánt ökölrázásként, de a határ inneni oldalán élőket is propagandaüzenettel megcélzó – Hunyadi lovas szobor kicsinyített mása. Láthatjuk őt bronzba öntve a budai Halászbástya alatt. Kecskeméten, Budaörsön, Várnában is kapott emlékművet a törökverő kormányzó. Ezeken Hunyadi hadvezéri kiállással, karddal és pajzzsal, páncél öltözékben örökíttetett meg. De eltökélt vezérként mutatja őt például a mezőkovácsházai, a kalocsai mellszobor, és a sor ezzel korántsem teljes. Mindegyiken olyan, amilyennek gyerekként szerettük volna látni magunkat: hősnek, erősnek, sikeresnek, talán kérlelhetetlennek. Hogy felnőttként is ezt gondolnánk? Harcolni, véres csatákat vívni, amelyekben kitüntethetjük magunkat? Talán azok, akik sose nőnek fel igazán... Köztük azok is, akik másokat küldenek a háborúk poklába. Ehhez képest szinte megdöbbentő, milyen sokan találják már-már botrányosnak azt az alkotást, amit július 22-én avatott fel a Nándorfehérvárhoz, azaz Belgrádhoz közeli Zimonyban Aleksandar Vučić szerb és Áder János magyar államfő.

A Kádár-kort górcső alá vevő írások harmadik darabjában az ország helyzetének, vezetőinek és lakosságának morális állapotáról van szó. Az olvasó sem kerülheti el a szembenézést.

Többeket indított megszólalásra az elmúlt hetekben Kádár János 1989. július 6-án bekövetkezett halálának harmincadik évfordulója. Nem annyira az 1956–1988 közötti tényleges magyarországi vezető életrajza kötötte le a szerzőket, hanem a nevével fémjelzett, szovjet típusú korszak értékelése. Aztán, amiként ez felgyorsult világunkban lenni szokott, amilyen hirtelen berobbant a tárgykör a közéleti témákkal foglalkozó, egyébként is megfogyatkozott felületekre, úgy halt el szinte egyik napról a másikra a polémia, hogy alaposan kibeszélhettük volna magunkat. A közvélemény szélesebb rétegeit pedig el sem érték az eszmecserék. Most Zöldi László Médianaplójának „Kik voltak Varga Judit elődei?” című jegyzete ürügyén próbálom visszacsempészni a múlt és a jelen összevetésének gondolatkísérletét.

Az átkoshoz képest rohamosan nő lemaradásunk a világ élvonalától, de még a közvetlen környezetünktől is.

Fintorog a Kádár-rendszer felett Dévényi István, akinek egyébként szívesen olvasom a cikkeit a Magyar Hangban. Szimpátiám oka: általában két lábbal áll a talajon; írásait személyesen átélt valóságismeret hatja át. Most azonban mintha nem lett volna eléggé körültekintő.