A kormányfő ismerheti az USA NATO-ból való esetleges kivonulásának amerikai terveit. 

Mindig is úgy gondoltam, hogy ha Magyarország szempontjából van valami értelme a NATO-tagságnak, akkor az az, hogy a szomszédaink egy része ebben a katonai szervezetben van, így nem támadnak meg váratlanul bennünket. Vagyis próbáltam valami pozitív magyarázatot adni erre az 1997-es lépésre, ha már egyáltalán bekövetkezett. Merthogy furcsán következett be, annyi szent. Alig hűlt ki a NATO ellen velünk együtt létrehozott Varsói Szerződés teteme, gyorsan ellenkező irányba fordítottuk a géppisztolyok, meg a másféle fegyverek csövét. Utaltam is erre a minapi cikkem végén. Ám ott nem említettem azt az ennél is különösebb fejleményt, hogy ezzel egy időben teljesen taccsra tétetett a magyar hadsereg. Márpedig így teljes a kép.

Egy háborúra készülő katonai nagyhatalomnak ideálisak a magyarországi viszonyok. Legfeljebb a személyi kérdést kell rendezni.

„Csalódott vagyok. Pénz beszél, kutya ugat” – kommentálta szinte kétségbe esve Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt egykori elnöke, ma országgyűlési képviselője Mike Pompeo amerikai külügyminiszter előző napi magyarországi látogatását az ATV Egyenes Beszéd című, február 12-ei műsorában. De csak ezután jött a megvilágosodás java:

Az amerikai bankok mindenkit finanszíroztak, akitől azt remélték, hogy bomlaszthatja az orosz cári birodalmat.

Az érdeklődő közönség már korábban is tudott arról, amiről a Bekiáltás blogban „A németek pénzelték Lenint” címmel számoltam be öt évvel ezelőtt. Ennek az volt az apropója, hogy akkor tűzte ismét műsorára az orosz állami tévé az ezzel a témával foglalkozó, 2004-ben készült dokumentumfilmet. Tudható volt azonban, hogy korántsem ez volt az egyetlen külső beavatkozási kísérlet az orosz cári birodalom, illetve Szovjet-Oroszország életébe. Minapi elemzésemben többek között Alexis de Tocqueville-től, az 1800-as évek első felében élt francia gondolkodótól idéztem azt a mondatot, hogy

Nem szólt arról, mi vár ránk, ha rákényszerül eddigi keleti politikájának feladására.

Felemelkedés-történetként írta le Magyarország állapotát Orbán Viktor miniszterelnök leghívebb hívei körében, a budapesti Várkert Bazár fekete lepellel borított kordonnal körbevett épületében elmondott, február 10-ei, huszonegyedik évértékelő beszédében. Szerinte kiszámítható körülmények között élhetik az életüket a magyarok, akik hisznek a jövőjükben. Irányításával nemzetünk tíz év alatt talpra állt.

Ne higgyen senki a szemének: nem az a napilap támadt fel!

2019. február 5-én de facto is megbukott a Magyar Idők, a kormánypárt lapja. Hiába a két és félmilliósra taksált Fidesz-tábor, hiába a számlálatlanul belé hordott, belé hordatott pénz, nem bírt lábra állni 2002 óta. Aligha ismer ilyen esetet a magyar sajtótörténet: egy négyszer kormányzati pozícióba került párt nem képes befolyásos szócsővé tenni az újságját, s a végén feladja. Feladja, de hogyan? A lap utolsó számának internetes változata így adja hírül a kudarcot:

De az Orbáni ámokfutásért egyre kevésbé ujjong az egyébként önsorsrontásra hajlamos magyarság mára egzisztenciát teremtett  része.

Az Orbán-kormány a saját hatalma érdekében folytatott propagandakampány miatt akadályozza a menekültkérdés megoldását. Más, észszerű magyarázata alig lehet annak, hogy az Európai Unió és az Arab Liga államainak február 4-ei külügyminiszteri találkozója előtt a magyar kabinet megtorpedózta az EU-tagállamok közös álláspontját rögzítő állásfoglalást. Sajtóhírek szerint, egyedüliként. Az internet más részén erről folyó eszmecserében azt írtam erről a velem ellenkező ismerősömnek:

A fokozott amerikai fenyegetésre hivatkozhat az orosz vezetés a hosszú Putyin-korszakba belefáradt lakosság előtt.

Cinizmusnak tartják majd sokan, amit írok, de mégis azt állítom: soha jobbkor nem jött Vlagyimir Putyin orosz államfőnek, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter február 1-jén közölte a világgal Donald Trump amerikai elnök döntését:

Nem csak Venezuela, de a magyar kormány is rákerült Washington Moszkva és Peking elleni támadásának célkeresztjére.

Drámai mondatokkal szembesítette az Euronews január 31-ei, esti hírblokkja a közönséget. A televíziós csatorna közreadta Venezuela brüsszeli nagykövete, Claudia Salerano baljós nyilatkozatát azt követően, hogy az Európai Parlament 439 igen, 104 ellenző, 88 tartózkodó szavazattal elfogadta: az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott Juan Guaidot ismeri el a dél-amerikai ország vezetőjének. Úgymond, a megrendezendő szabad választásokig, aminek lebonyolítását innen, Európából egy munkacsoport létrehozásával is segítenék. A nagykövetnő erre reagálva mondta:

A világnak a győrieket támogató proletárjai a szemünk előtt egyesültek.

A rendszerváltozáson nyert magyar elit erős üzenetet kapott Győrből. Mindenekelőtt persze az Orbán-kabinet. Utóbbinak azzal kell szembesülnie, hogy az Audi győri gyáregységében megszervezett sztrájk sikerét követően nem folytatható tovább az a politika, amelyben az innovációs erőfeszítések helyett szinte bérrabszolgaként, alacsony áron, tízezres tételekben adták-vették a magyarországi munkásokat a kormány és a multinacionális cégek közötti titkos tárgyalásokon. A nemzeti NEM együttműködés rendszerének vezetői – nemkülönben az Orbán-rezsim előtti kormányok hasonló cipőben járt tagjai – ilyen lapokat játszottak ki, amikor egy-egy világcéget magyarországi letelepedésre akartak rávenni:

Nem ismerik el az önkormányzat tulajdonjogát, mégis fizetnének.

Önkormányzati területet kerítettek be Lázár János vadászkastélya körül – hallom a hírt a rádióban. No, nem az államiban, s nem valamelyik állampárti szolgálatba állított zenei adón, hanem a Budapesten kívül csak az interneten hallgatható, egyetlen ellenzékiben. Hallom a hírt, s nekem először az ötlik eszembe: lehet, hogy mégis tévedtem. Azt írtam ugyanis a minap „Az egyetemista önmagáért tüntet” című cikkemben, hogy