Ami vele és általa történt Magyarországon, az maga a nepotizmus. De nyugodjék békében!

Hát, nem! Ahogy sorra vonulnak az öröklétbe a nemzeti NEM együttműködés rendszerének kisebb-nagyobb kaliberű támaszai, egyúttal haszonélvezői, döbbenten tapasztalom az erőfeszítést, hogy példaképpé tegyék őket. Nincs kedvemre erről írni, de mégis megtettem már két esetben. Lovas Istvánról és Kerényi Imréről voltam kénytelen szóba hozni egy s mást, amit halott ember ravatalánál nem szokás, nem illik. S talán ízléstelen is. És mégis, most megint megszólalni vagyok kénytelen, hogy reálisabb képet fessek a jövőnkre gondolva.

Ha minden eldől azzal, hogy ki hova született, kiiktatódik a társadalomból a verseny.

A január 19-ei országos tüntetéssorozatot közvetítő Klubrádió egyik emblematikus műsorvezetője tanácstalanul lamentált afölött, hogy a veszprémi egyetemisták alig mutattak érdeklődést a demonstráció iránt. Hosszas fejtegetéséből ezt a kérdést lehetett kihámozni:

A Horn Gyulához hasonlóan neoliberális politikát követők még mindig nem értik, hogy az Orbán-rezsim az előzőek következménye.

Tabukat döntögetett Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus a Klubrádió Reggeli Személy című műsorában január 17-én, csütörtökön (Az archívumban a 9 és 10 óra közötti sávokban hallgatható meg.) Ha úgy tetszik, alapfokú marxista szemináriumot tartott a csatorna műsorvezetőjének, főszerkesztő-helyettesének, Rózsa Péternek. Az esetnek azért van hírértéke, mert eddig szinte kizárólag a neoliberális értékrendet sulykolták a rádió közönségébe. Ritka kivételtől eltekintve, ez a hallgatóság nem szembesült például azzal a nézettel, hogy „Horn Gyula nem volt hatalmas formátumú politikus”.

Egy szalonképtelen ember képét alakítja ki Orbán Viktorról a nyugati sajtó, ellene fordítva saját és köre viselt dolgait.

A Fidesz 5-ös számú tagkönyvének büszke birtokosa, a mosdatlan szájú propagandista, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének 2016-os kitüntetettje, a keresztény úri hölgykoszorú sok tagjának bálványa, azaz Bayer Zsolt már-már mártírt csinált Nagy Blankából, a 18 éves kiskunfélegyházai diáklányból. A gimnazista először egy kecskeméti tüntetésen szólalt fel szokatlanul szenvedélyesen. Beszédét ezzel kezdte:

A kattintás-vadász oldalakon a cím ígérete gyakran oly messze van a cikk tartalmától, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.

Az interneten gyakran kapok linket egy-egy olyan cikkhez, ami kapcsolódik saját írásomhoz. Most is ez történt. A jó szándékú, fényképen ugyan nem azonosítható, valóságos név nélküli levelező, egyébként talán maga is blogger, vagy valamiféle értelmezhetetlen blogger közösség, azzal a megjegyzéssel küldte a svédországi választásokhoz kapcsolódó üzenetet, hogy jelezze: az írásból megismerhetem véleményét az általam körbejárt témával, Orbán Viktor január 10-i sajtótájékoztatójával kapcsolatban. Ehhez persze rá kellett kattintanom egy harmadik személy, vagy nem lehet tudni kicsoda-micsoda szövegére. Ezt tettem, így be is sétáltam a csapdába

Híveit is mélységesen megalázza, amikor egyenes adásban löki oda nekik a cinikus mondatokat.

Van-e értelme az olyan sajtótájékoztatón való újságírói részvételnek, mint amilyet sok-sok év után először Orbán Viktor tartott január 10-én? Véletlen volt az egybeesés, de óhatatlanul ez a felvetés nyomta rá a bélyegét arra az eszmecserére, amit ugyanennek a napnak a délutánján, Budapesten a Republikon Intézet szervezett „Az újságírók szerepe és lehetőségei az illiberális rendszerekben” címmel.

A nyugati mítoszok jegyében formált Oroszország-kép nem segít a tisztán látásban.

Elemezni: IGEN. Arról okoskodni, mit kellene csinálniuk az oroszoknak: NEM. Utóbbi legyen az ő dolguk! Ehhez képest „A putyini hatalomgyakorlás eszközei” címmel január 10-én, hatalmas érdeklődéssel kísért, az Athenaeum Kiadó és a Republikon Intézet kisebb budapesti konferenciájának főleg második felét az arról való elmélkedés töltötte ki, mit kellene tennie az orosz népnek, hogy úgymond lerázza magáról Vlagyimir Putyin rendszerét.

A három évtizedes Orbán–Gaskó kapcsolatot mindig felújították, ha úgy kívánta kettejük érdeke.

Szinte restellem magam, hogy egymás után kétszer is tollhegyre kell tűznöm Bolgár Györgyöt, a Klubrádió veterán műsorvezetőjét. Mentségemre, előző, „Bolgár úr megrémült” című cikkem végén is azt írtam róla: „szellemi teljesítménye előtt fejet hajtok”. Annál kevésbé értettem azt a lelkesültséget, amivel Gaskó Istvánt, a híres-hírhedt, évekkel ezelőtt botrányos körülmények között megbuktatott vasutas szakszervezeti vezért, a VDSZSZ egykori irányítójának pávatáncát üdvözölte január 8-adikai Megbeszéljük... című műsorában.

Az Orbán-bolsevikokat mentegeti gyakran a műsorvezető, még ha nem is ez a szándéka.

Lehet, hogy nem tudja, de teszi. A marxi tétel parafrázisával szoktam mentegetni magamban Bolgár Györgyöt, a Klubrádió veterán műsorvezetőjét, mikor gyakorta oly bosszantóan inti megértőbb magatartásra, óvatosabb fogalmazásra az Orbán-kormány vérlázító intézkedéseit, nem különben a finomkodó ellenzéki pártok vezetőit bíráló betelefonálókat. Ha valaki szóvá teszi ezt, akkor azt mondja: neki figyelembe kell vennie a jelen nem lévő másik oldal szempontjait is. Fel kell vállalnia az ördög ügyvédje szerepét, mert ezt követeli meg az írott és íratlan újságírói etika.

A kisember dühös, ha kényelmében sztrájkolók és tüntetők zavarják.

A január 5-ei, szombat esti tüntetésen Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke országos sztrájkot vizionált túlfűtött szónoklatában. Ahogyan erről „Nem sztrájk lesz 19-ikén” című jegyzetemben én is beszámoltam: nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy „Álljon le az ország!” Január 7-én, délután, a Klubrádióba betelefonáló egyik hallgató arra figyelmeztetett: akik nem ismerik a munkásmozgalom történetét, egykori gyakorlatát annyira elgaloppírozhatják magukat, hogy veszélyeztethetik az ügyet – például most a kormányzat dolgozóellenes intézkedései elleni tiltakozást – amiért jó szándékkal síkra szállnak.