A közönség nem hámozhatja ki az összefüggéstelen hírmorzsákból mi és hogyan zajlik a világban.

Tankok Szerbiának címmel július 30-án szóvá tettem a Bekiáltás blogban, hogy sajtónk pikírt módon adta közre: „Magyarország légterén keresztül repültek azok a teherszállító repülőgépek, amelyek orosz páncélozott harcjárműveket vittek Szerbiába”. A cikkben elsősorban azt kifogásoltam, hogy ha már egyszer közread egy szerkesztőség egy ilyen hírt, az a minimum, hogy a homályos részleteket igyekszik feltárni, vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább azt jelzi a közönségnek, milyen irányokban puhatolóztak újságírói. Néhány lehetséges aspektust magam is felvázoltam ehhez.

Jobb későn, mint soha! Az RTL Klub újságírója a július 31-i kormányinfón felvetette a témát. „Nem kellett átengednünk (orosz fegyvereket szállító repülőt Szerbia felé)” – jelentette ki válaszában Gulyás Gergely a Miniszterelnökséget vezető miniszter, majd kifejtette: mivel légi úton közlekedett egy nem katonai gép, nem kellett engedély, a repülő pedig átrepült Lengyelország és Szlovákia fölött is, és ott sem kellett engedélyt kérni. A polgári gép érkezéséről kaptak tájékoztatást, de engedély nem kellett – hangsúlyozta Gulyás.

A válaszból az derült ki, hogy az eredeti híradástól eltérően nem több, hanem egy gép repült. Az is világossá vált, hogy nem Ukrajna irányából került a magyar légtérbe a repülőgép, amint azt egy esetleges új keletű gesztusra hivatkozva feltételeztem, hanem a lengyel–szlovák irányból. A „légi út” kifejezés alighanem értelmezhetetlen a miniszter szövegében, mert az, hogy egy repülő a levegőben halad, eléggé evidens, a korábbi légi folyosók rendszere pedig ma már nem létezik. De ezek a részletek nem önmagukban fontosak, hanem abból a szempontból, amiért az első cikket is megírtam: rendre úgy tesznek közzé a magyarországi szerkesztőségek híreket, hogy lefordítanak valamit leginkább angol és amerikai, esetleg német lapokból, aztán úgy lökik oda a közönségüknek, hogy akár a legkisebb erőfeszítést is tennének az összefüggések feltárása érdekében.

Ebben az esetben azonban néhány médium nem hagyta annyiban, s kutakodni kezdett. A Klubrádió augusztus 1-jei Nemzetközi Lapszemléjéből tudhattuk meg: az USA kormánya által finanszírozott, washingtoni Voice of America, illetve a brüsszeli Politico egyaránt kísérletet tett arra, hogy érdemi állásfoglalást kapjon az Európai Unió, illetve a NATO illetékeseitől, továbbá az USA külügyminisztériumától, mit szólnak a kérdéshez. Sokat sejtető, hogy a várakozásokkal ellentétben egyik helyen sem kommentálták érdemben az orosz-szerb akciót. Főleg nem ítélték el, mint azt lényegében tette a magyar nyelvű médiumok egy része a russzofób beidegződéseknek automatikusan engedve.

Általában azt hangsúlyozták a nyugati illetékesek: Magyarország szuverén joga, miként jár el ilyen esetekben. Egyébként Szerbiára a NATO megbízható, jövőbeni partnereként tekintenek. Ez megerősítette az előző cikkemnek azt a jelzését, hogy a nagyhatalmak érdekeltek lehetnek a balkáni helyzet eszkalálódásának elkerülésében. Amit azonban én magam csupán feltételeztem, a hamburgi Die Welt tényként közölte, amint az kiderült szintén a Klubrádió július 31-ei lapszemléjéből: „régóta nem tapasztalt mennyiségben vásárolnak fegyvereket a délkelet-európai, balkáni országok, és (az újság – KDL) felhívja a figyelmet a balkáni népek közötti etnikai feszültségek újbóli éleződésére”.

Számomra mindez azt jelzi: az egymással szemben álló kis államokat fegyverhez segítő nagyok egyformán azt gondolják: a kölcsönös elrettentéssel, vagyis a katonai arzenál növelésével lehet féken tartani a fenekedőket. De persze, a hétnek még nincs vége, s ha újabb részletek látnak napvilágot, a következtetések is alakulhatnak másképpen. Ám a konkrét eset miatt szót is alig érdemelne mindez. Csupán azért szántam rá ennyi időt, hogy bemutassam: ami az orosz–szerb szívességi fegyverügylet médiabeli tálalásával kapcsolatban zajlott, az történik napjában tucatszor más témákkal összefüggésben is.

A médiatérben egymástól függetlenül keletkező hírtöredékek, eseménycserepek kavargásában mutatkozik meg a világ. Ezekből gyakorlatilag sem az egyén, sem a nagyobb közösség nem képes kihámozni, hogy milyen irányokat vesznek egy-egy térségben, országban, településen a folyamatok. Mert ki vállalkozhatna arra, amit én most szakmai kihívásként megtettem? A két cikk írásához összesen nyolc-tíz forrást derítettem fel és böngésztem át. Egyedül a médiatulajdonosok akaratából lehetne egy kissé kedvezőbben változtatni ezen a tömegek elbutulásával fenyegető helyzeten. Ők tehetnének annak érdekében, hogy legalább részben vissza lehessen fordítani a szerkesztőségi gyakorlatot a korábbi, ma már klasszikusnak számító, több forrásra építő, az akármilyen színű és irányultságú politikai propagandától nagyobb távolságot tartó újságírói módszerekhez.

Persze, én is tudom, hogy ez utópia. Mert a döntés ellentmondana a minél kisebb ráfordítással mind nagyobb profitra törő tőkés termelés törvényszerűségének, amelynek a médiatevékenység – a közösséginek nevezett, a közönséget a tartalomszolgáltatás önkéntes részévé tevő, s ebbeli minőségében visszaélésszerűen kihasználó világhálókkal egyetemben – szintén ab ovo alárendeltje. E viszonyok között morális és emberbaráti szempontoknak csupán addig van helyük, amíg nem veszélyeztetik a profittermelés és –újrabefektetés kíméletlen körforgásának fenntartását. Így aztán, lett légyen szó bármiről, az ismeretterjesztés az ilyen marginális fórumokra hátrál, mint a Bekiáltás. Már amíg teljesen vissza nem szorítják az ilyeneket is. Minden más csupán maszlag, ami a közönség ámítására hivatott, s amire idővel az átformált értékrendű közönség a kivétel nélkül a bulvár hatása alá került lapoktól, műsoroktól, internetes felületektől való elfordulással reagál. Természetesen, leginkább saját vesztét okozza ezzel, mert az esélyét is elveti annak, hogy egy mégoly csökött társadalmi párbeszédnek lehessen részese. De hát, amiként a néhai Antall József miniszterelnök mondta cinikusan: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Vagyis – tessenek forradalmárrá válni, addig pedig csend legyen! #

CÍMKÉP: Az Antonov 124-es óriás teherszállító egyszerre 88 ejtőernyőst és felszerelését, összesen 150 tonna terhet vihet 4500 kilométer távolságra, 9500–12000 kilométeres magasságban

FEJLEMÉNY: Három-négy nap elteltével immár az Index is leírta mindazt, amit az első cikkemben felvetettem, a másodikban már részben tételesen rögzítettem saját bogarászásaimra hagyatkozva. Csakhogy a korábbi félinformációk által számos médium közönségében okozott tudati torzulások, amelyek különböző ügyek kapcsán nap mint nap egymásra rakódnak, semmivel nem korrigálhatók. #