Marad-e valami a szotyola héján kívül a megkülönböztetett elbánásban részesített alpáriság után?

Szombat este, 19:30-kor a szemem láttára kapott díszkíséretet a lumpenitás. Kéretik pontosan érteni! Szándékosan nem lumpeneket írtam, vagyis nem emberek meghatározott csoportjára utaltam, hanem egy jelenségre. Abban a gondolatkörben használom itt a fogalmat, ahogyan Hankiss Elemér írt a „Proletár reneszánsz”-ról, vagyis a nyugati fogyasztói civilizáció torzulásairól. Csak hogy egészen egyértelmű legyen az olvasó számára:

Nagymamás esetlensége elterelte a figyelmet az érdemi tájékoztatás hiányáról, a botrányos intézkedésekről.

Szeretném azt hinni, hogy még a vele együtt érzők is azért rebegnek most hálát Müller Cecília országos tiszti főorvosnak, mert végre fellélegezhetnek, hogy nem kell napról-napra végignézniük nagymamás szerepléseit a járvány leküzdését irányító operatív törzs napi sajtótájékoztatóin. De mert egészen biztos nem lehetek ebben, szeretném leszögezni:

A lincselésekből kinőtt erőszakkultusz Amerika sikereinek talpköve. Utánzása zsákutca.

Nagy kérdés hogy az Amerikai Egyesült Államokban a George Floyd május 25-ei meggyilkolása óta folyó zavargásokra csupán az ország történelmében időről időre tapasztalható korrekciós igény kifejeződéseként tekintsünk, vagy egészen mély és átfogó, strukturális változások követeléseként? Írtam már erről a „Kifullad a lázadás az USA-ban, de a feszültség megmarad” című cikkemben. Ebben a Klubrádió egyik, józan hangvételű adására is utaltam. Hogy most ismét szóba hozom a témát, annak az az oka, hogy ugyanezen az adón az Eurozóna június 12-ei, pénteki adását a túlfűtött mítoszkergetés hatotta át. Például így:

Összekülönböztek a Magyar Közösség Pártjának vezetői a magyar–szlovák kormányfői találkozó előestéjén.

Nagy kockázatot vállalt magára Orbán Viktor kormányfő, amikor egy üveg kovászos uborkával ajándékozta meg a minap Igor Matovič szlovák miniszterelnököt. A kovászos uborka igen kényes valami. Furcsán is hathatna a szlovák politikus gyomrára, ha az érlelés nem sikerülne tökéletesen. Ráadásul e nélkül is vannak gondok.

Ha magyar anya lennék, már tervezgetném, mit csomagoljak a fiamnak, ha megjön a behívóparancsa.

Riasztó beszédet mondott Orbán Viktor kormányfő június 6-án, Sátoraljaújhelyen, egy turul-szobor avatásán. Aki hallotta, vagy olvasta, józan ésszel nem gondolhat másra:

A szociális válság Amerikában és másutt is kedvez a rendőrállam kialakulásának.

„Évente több mint ezren halnak meg rendőri erőszak áldozataként Amerikában. A fiatal afroamerikaiak körében az egyik legfontosabb halálozási ok a rendőri erőszak” – mondta Fodor Éva szociológus, a CEU egyetemi tanára a Klubrádió június 2-i, Reggeli gyors című adásában. (02:40-nél) Dési János műsorvezető úgy mutatta be őt, mint aki jól ismeri az Egyesült Államok társadalmát. Ez ad nyomatékot szavainak:

Száz éve sérelmeinket emlegetjük, miközben a környező országok, önmaguk szempontjából, egyre jobban élnek a szabadság lehetőségével.

Naná, hogy rutinszerűen előkerül József Attila, Illyés Gyula, Márai Sándor neve a százéves évfordulón! Csakhogy a többség múltról alkotott képe ábrándokkal tele, és kesergésbe hajlik emlékezése. A nacionalisták pedig a handabandázáson túl semmi érvényeset nem mondanak arról, mit is kellene tenni itt és most ahhoz képest, hogy

Mintha vonzaná a történelmi elemzést emlékezetpolitikával helyettesítő hatalomgyakorlás.

Megengedem, hogy őszinte érzelmeken alapul Karácsony Gergely budapesti főpolgármesternek a trianoni évfordulóhoz kapcsolódó kezdeményezése. Arra hívott fel, hogy június 4-én, Nagy-Magyarország megcsonkítására emlékezésként, álljon le egy percre a budapesti közlekedés. De a kisördög is munkál bennem. „Vajon nem húzódik-e politikai haszonszerzési szándék a javaslata mögött?” A baloldali történész, Krausz Tamás azonban nem volt ennyire kíméletes, mikor a „Hová mész, Karácsony?” című glosszájában többek között azt írta:

Alig van már, akinek ne kellene tartania attól, hogy megszorongatják ebben az országban.

Számomra három megállapítással maradt adós Fiala János ATV-beli, május 23-ai, szombat esti „Civil a pályán” című műsora. Először a Gurmai Zita MSZP-s országgyűlési képviselő megfuttatásából levont következtetésekkel kapcsolatban támadt hiányérzetem. Aki nem látta volna az adást, vagy nem tapasztalta volna a Hír TV műsoraiban a riporternek álcázott banditák megnyilvánulásait, hadd idézzek a kormánypárti televízió honalapjának május 22-ei ajánlójából:

A tranzitzóna valójában koncentrációs tábor, a nemzet fogalma pedig csak a tehetősekre terjed ki.

Egészen mostanáig Magyarország szégyenfoltjai voltak a déli határnál, a Tompa és Röszke közelében létesített, úgynevezett tranzitzónák. A konténertelepeken gyerekeket, nőket és családapákat tartott az Orbán-kormány hónapokon (néha több mint egy éven) keresztül. Egészen mostanáig, amikor Luxemburgban, az Európai Unió Bírósága egyértelműen törvénytelennek minősítette a menedékkérők magyarországi fogva tartásának körülményeit, amihez gyakran hozzátartozott az éheztetés. Pedig bűnük nem volt. Csupán elmenekültek a háborúk elől, amiket alapvetően a nyugati fehér ember indított országuk ellen.

De végre május 21-én, csütörtökön, váratlanul gyorsasággal, mindkét helyről átszállították a menekülteket emberhez méltóbb befogadó állomásokra. Írhatnám, hogy minden jó, ha a vége jó. Írhatnám, hogy ami eddig történt, azért a magyar kormányt illesse az embertelenség vádja. De sajnos a bélyeg valamennyiünkre ráég. Ráadásul az ellenzék, meg az értelmiség azzal is tetézte ezt a gyalázatot, hogy átvette a rezsim szóhasználatát. A lényeget palástoló tranzitzónákként beszélt róluk, már ha beszélt. Mindenesetre így hivatkoztak és hivatkoznak a telepekre a magukat a kormánytól elhatároló médiumokban is. Valójában…