Mintha vonzaná a történelmi elemzést emlékezetpolitikával helyettesítő hatalomgyakorlás.

Megengedem, hogy őszinte érzelmeken alapul Karácsony Gergely budapesti főpolgármesternek a trianoni évfordulóhoz kapcsolódó kezdeményezése. Arra hívott fel, hogy június 4-én, Nagy-Magyarország megcsonkítására emlékezésként, álljon le egy percre a budapesti közlekedés. De a kisördög is munkál bennem. „Vajon nem húzódik-e politikai haszonszerzési szándék a javaslata mögött?” A baloldali történész, Krausz Tamás azonban nem volt ennyire kíméletes, mikor a „Hová mész, Karácsony?” című glosszájában többek között azt írta:

»Ahogyan Karácsony és szellemi környezete a Győzelem 75. évfordulóján úgyszólván azonosan ítélte meg a náci és a szövetséges oldal áldozatait, most azt a „bűnt” követi el, persze a nemzeti egység nevében, hogy ismét belelovalja magát és a lakosság erre fogékony részét egy „összmagyar önsajnálatba”, a Fidesz és a Jobbik elődei által már régen megalapozott sérelmi indulatba. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy jelezze: Trianonért nem a nagyhatalmak önmagukban, nem az „idegenek”, nem a kommunisták a felelősek, hanem mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik – milliók halálát okozó – bűnös háborús politikája.«

Az első megjegyzésem magát a trianoni döntést és annak hatását érinti.
A világháború után, 1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16:32-kor, a Párizs környéki Versailles-i Nagy Trianon-kastélyban írták alá azt a békeszerződést – ha úgy tetszik: békediktátumot –, ami meghatározta a vesztes Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama új határait. Ennek következtében elvesztette területének 67, Horvátországgal együtt 71 százalékát. Az új határokon kívülre került 3 millió 400 ezer magyar. Ily módon több, soknemzetiségű utódállam jött létre.

Ezzel állandósultak a közép-kelet-európai térségben a feszültségek, mindenekelőtt lelki sérelmet okozva a mindenütt kisebbségbe került magyarságnak, amely egyébként a királyi Magyarország határain belül is kisebbségben volt. Egyúttal egyrészt szellemi, másrészt gazdasági karanténba is zárva az anyaországot elvesztőket. Ezt aztán csak tetézték a változó politikai rendszerek mindenkit érintő hatásai. Mindenesetre azóta, határon innen és határon túl, sok politikai erő ügyködött azon, hogy be ne hegedjenek a lelki sérülések, mert ezeket jól lehetett használni a politikai játszmákban. Csak Magyarországra koncentrálva, a Trianon olyan névvé vált nálunk, amit elég kimondani néhány uszító frázis kíséretében, s máris lehet az újabb háborúba, újabb pusztulásba vinni a tömegeket.

A tisztázó, hangsúlyozottan nyilvános, nem átpolitizált viták rendre elmaradtak arról, milyen belső és a külső okok vezettek mindehhez. Így aztán, ha akarták volna, ha akarnák is néhányan, nem jöhetett el, nem jöhet el a megnyugvás. A saját, belső okokra gondolva hadd idézzek a háború utáni konszolidációt levezénylő Bethlen-kormány első időszakának egyik külügyminiszterétől! Gróf Bánffy Miklós vetette  papírra az „Erdélyi történet” című trilógiájában:

„Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. (…) Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. (…) Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött.”

Itt nincs hely arra, hogy akár csak a Bánffy-könyvekből, köztük a „Huszonöt év” című emlékiratból részletezzem eme 1526-ig visszanyúló úgymond vétkeket. Azokat a sajátosságokat, amelyek már az Árpádok óta meghatározták Erdély különállását, vagy annak tényleges okait, miért is menekültek el oly sokan, bizonyos értelemben szükségtelenül, még a trianoni döntés előtt a román uralom elől, hogy aztán évekig vasúti kocsikban tengessék életüket Budapest pályaudvarain. Azért hadd említsem meg itt Kós Károly nevét, aki már az I. világháború előtt ismert építész volt.

Azon kesergett 1911-ben keltezett levelében, hogy miközben Balázsfalván, a 2500 lakosú erdélyi faluban, hatezer román nemzetiségű papot, tanítót, iparost, kereskedőt, ügyvédet, politikust, földművest, pásztort láttak vendégül a román kultúregyesület, az ASTRA jubileumi ülésén, nagyjából ebben az időben, Kolozsváron, a hatvan ezres városban gondot okozott hatszáz vendég elhelyezése az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) ülése alkalmából. És még egy különbség: a magyar összejövetelre csak főpapok, nagypolgárok, mágnások kaptak meghívót. Ahogy Kós írja:

„Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…”

Tágabb összefüggésbe helyezve Kós Károly dohogását, nyilvánvaló, hogy a román uralkodó osztály attól vezérelve, hogy kiterjessze befolyását az orosz segítséggel frissen létrejött Román Királysághoz nem tartozó területekre – Átmenetileg? – nemzettársának tekintette a dolgozó osztályok, rétegek tagjait. Ellenben a pozíciójának megingathatatlanságában hamisan hívő magyar uralkodó osztály tartotta magát ahhoz az évszázadokon át törvényben is rögzített felfogáshoz, hogy a dolgozó tömegek nem részei a nemzetnek.

A 19. századtól legföljebb idealizált egzotikumként tekintettek a magyarul beszélő kétkezi munkát végzőkre, de egyébként, ha olcsóbban lehetett alkalmazni a vlach (értsd: oláh, román, továbbá ruszin, szlovák, ma ukrán stb.) cselédet, zsellért, bérmunkást, akkor a névlegesen magyar nemzettársnak le is út, fel is út. Mert ez a kapitalizmus törvénye, amin egyes műveiben a nemzeti NEM együttműködés orbáni rendszerének emblematikus írójává avanzsált Wass Albert is borongott ezen, anélkül persze, hogy átlátta volna a jelenségnek a Kelet-Közép-Európában is formálódó kapitalizmussal való összefüggéseit.    

Mielőtt tehát teátrálisan leállítja valaki Budapest forgalmát június 4-én, 16:30-kor – vagyis két perccel korábban, mint az esemény megtörtént, amelyre emlékezni hivatott e gesztus –, lenne mit megbeszélni a magyar történelemnek a trianoni döntéshez vezető belső okairól. Azokról, amelyek ma is velünk élnek, s amelyekkel most sem szembenézni akarunk, hanem szőnyeg alá söpörni. Föld alá süllyeszteni. Úgy, ahogyan az évfordulóra készülve elhelyezték az úttest szintje alá tervezett, lövészárokszerű emlékfolyosót, vagy mit, a budapesti, még mindig Alkotmány – és nem Alaptörvény – utcának a Parlament épületére néző elején.

Mert lelkünknek kedvesebb, hogy egyrészt a külső ármány következményeként jelenítsük meg a történteket, másrészt mintha számolnánk azzal, hogy a napfényen láthatóbbá válnának az évszázaddal előtti események bennünket sem minden tekintetben igazoló eredői. Eközben nem csak azt nem vesszük észre, hogy a sérelmi politizálás mennyire roncsolja azt a nemzettudatot, amit amúgy szavakban erősíteni akarnának hamiskártyás művelői, de azt sem, hogy mondjuk a kapitalizmus törvényszerűségeiből, a győztes hatalmaknak, mint a tőkésállamoknak az érdekeiből vezessük le a monarchia szétszabdalását – amihez egyébként az osztrákok igen jól alkalmazkodtak annak idején.

A másik megjegyzésem Karácsony Gergelyt illeti.
Az a gyanúm, hogy – tudatában van-e ennek vagy sem, mindegy – megirigyelte a Horthy-rendszert végig kísérő, majd a 2010-től berendezkedő Orbán-rezsimnek a történelmi elemzést emlékezetpolitikával helyettesítő hatalomtechnikáját. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a főpolgármester javaslata a tömegbefolyásolásnak a machiavellizmusig visszanyúló gyakorlatára kezd épülni. Arra a meggondolásra, hogy a tömegmédia által lebutított tömeg zsigeri indulataira építve növelheti népszerűségét a politikus, ha meglovagolja érzületük felkorbácsolt hullámait.

Nem számol azzal, hogy csak átmeneti sikert hozhat a felszínes tartalom kommunikálása. Persze, nincs ezzel egyedül. Sem az ellenzéki, sem a kormányzati oldalon politizálásba kezdett új nemzedék nem jutott el ennek felismeréséig. Mintha azt gondolnák: elég építgetni az interneten, meg a tévékben az imázst, aztán „Ollé!” Nem veszik észre, hogy Orbán Viktor, akinek helyére akarnak kerülni, ennél jóval többet tett. Természetesen, csúcsra járatja a propagandát, s ehhez az elképzelhető összes kommunikációs felületet uralma alá vette. Csakhogy ezzel párhuzamosan kialakította az illiberális állam eszmei, intézményi és társadalmi-gazdasági koncepcióját és gyakorlatát. Más kérdés, hogy például én ennek nagy részét elfogadhatatlannak tartom, de attól még létezik ez a – nem mellesleg egyes világfolyamatokkal is érintkező – komplex tartalom, nem csak kommunikációjának formai elemei, módszerei.

Többek között ezzel magyarázom, hogy az Orbán környezetében kiemelkedni akarókat milyen könnyedén és hatékonyan darálja le a párt- és országvezér. De szerintem ugyanez az oka annak, miért nem képes senki betölteni az ellenzéki politikusok közül a tényleges kihívó szerepét. Mert azt gondolják: keménykedünk egy sort az országgyűlésben, ezt megismételjük abban a televízióban és rádióban, ahol még szót adnak nekünk, szervezünk egy-két látványos médiaeseményt, mindezt kiposztoljuk a közösségi portálokon, ahol szabadon engedjük az indulatainkat, s ezzel kész. Csakhogy semmi nincs kész ezzel. Nem itt fogom kifejteni, hogy mit is jelent, ha valaki, vagy valakik ténylegesen is célul tűzik maguk elé a politikai hatalom megszerzését, de maga a szabály igen egyszerű:

Sajnálom, de ez volt a lenini koncepciónak is a lényege, mint ahogy minden sikeres politikusnak, államférfinak élt bár az ókori Rómában, az itáliai városállamokban, a kapitalizmusba átforduló, majd azt sikerre juttató nyugati államokban avagy Keleten. Az már más kérdés, hogy siker ide vagy oda, mi lett mindig a vége… De ezt a receptet még a budapesti főpolgármester sem mellőzheti, ha már úgy döntött, hogy a város vezetésének aprómunkája helyett politizálásra adja a fejét. Most ugyanis úgy tűnik fel, mintha két lovat akarna megülni egyszerre. Sőt, kétszeresen két lovat!

Az egyik pár első hátasán az a nyereg van, amiből nagypolitizálni lehetne, vagy kellene. Nagypolitizálni  Budapesttel, az egyetlen számottevő magyarországi várossal a háttérben. Egyrészt arra a német-zsidó civilizációs-kulturális, másrészt az antifasiszta és szociális érzékenységet képviselő örökségre támaszkodva, ami európai jelentőségűvé tette, s öntudatossá lakóit. Kérdés, felismeri-e ezt Karácsony, s képes-e megerősíteni a cívis, vagy ha úgy tetszik, a bürger tudatot, ne adj’ isten, ezzel összhangba hozni a szolidaritáselvet, vagy hagyja, hogy lerombolják ennek a városállamnak a bástyáit a budai várból? 

Ha nem ismeri fel történelmi szerepét, könnyen megtörténhet ez, mert a pár másik lováról az apparátust is kénytelen terelgetni, ami időrabló, a fő feladattól az energiákat elvonó tevékenység. Ebben az országban ugyanis minden polgármester- és kormányváltás után kisöprik a hozzáértő hivatali személyzetet a jegyzővel, a minisztériumi szakállamtitkárokkal, az állami hivatalok vezetőivel az élen. Ezért a főpolgármesteri, a polgármesteri, a miniszteri, a kormányfői iroda az oda nem való szakkérdések megoldásának is helye az ország- és várospolitizálás mellett. Szenvedünk is ettől eleget.

Ráadásul Karácsony Gergely még abba a hibába is esett, hogy nem elégszik meg saját választói bázisával. Egyre nyilvánvalóbban arról álmodozik, hogy a kormánypárti szavazókat szintén meghódítja. Amiként Krausz Tamás felhívta rá a figyelmet az itteni bevezetőmben hivatkozott cikkében: az az illúzió hajtja, hogy mindenkinek tetszését elnyerheti. Vagyis e tekintetben még két lovat akar megülni – az egyikről támogatóinak kedvezni, a másikról a nem rá szavazókat édesgetni –, ami fölöttébb nehéz mutatvány...

Ami pedig a konkrét trianoni javaslatát illeti, nem én, hanem május 25-én este, az ATV-ben Fürjes Balázs, az Orbán-kormány államtitkára mondta, talán némileg szembemenve sajátjai véleményével is: ő nem szereti, ha valakik másokat kényszerítenek arra, hogy részt vegyenek valamiben, amiben nem akarnak. Márpedig, ha a körúton leáll a forgalom, akkor annak is meg kell állnia, aki nem ért egyet a megemlékezésnek ezzel a módjával.

Azt már én teszem hozzá: ugyanez a helyzet, ha tömegközlekedési járművön utazik az ember. Gondoljunk arra, amikor a tömeg mindenkire rákényszerítette, hogy éljenezze Rákosit vagy Ceausescut, illetve a mai stadionokban kiköveteli, hogy himnuszként kezelje az összes néző a szurkolói táborok által üvöltött egyes dalokat! Ez a módi, még ha nemzeti sziruppal öntik is le, bizony bolsevik tempó, akár Orbántól, akár Karácsonytól és köreiktől származik az ötlet! #

CÍMKÉP: Karácsony Gergelyt alighanem az az illúzió hajtja, hogy mindenkinek tetszését elnyerheti a mutatványával (Fotó forrása: a főpolgármester Facebook oldala, 2020.01.21.)