Ha magyar anya lennék, már tervezgetném, mit csomagoljak a fiamnak, ha megjön a behívóparancsa.

Riasztó beszédet mondott Orbán Viktor kormányfő június 6-án, Sátoraljaújhelyen, egy turul-szobor avatásán. Aki hallotta, vagy olvasta, józan ésszel nem gondolhat másra:

nagyon nagy a baj.

Az egyik érvem ehhez: a haza meg a nemzet szó mindig akkor kerül elő fölösen a politikusok megnyilatkozásaiban, amikor a nép egészének nem tudnak kézzel fogható javakat ígérni. Ellenkezőleg, arra kényszerülnek, hogy főleg az alsóbb társadalmi osztályokat még inkább megsarcolják annak érdekében, hogy a felsőbbségnek több jusson.

A másik következtetésem ahhoz kapcsolódik, hogy Orbán Viktor egy sor országot vádolt meg azzal, hogy ellenünk fenekedett és fenekedik. Miközben ezer évre visszamenően mindent kritikátlanul dicsért, ami szerinte magyar, azok, akik valaha kapcsolatba kerültek velünk, megkapták tőle a magukét. Nagyok és kicsik egyaránt. Mai szövetségesek és a környezetünkben lévő, reménybeli szövetségesek egyaránt. Persze, egyes esetekben kettős fenekű dobozva csomagolva. Az elhangzottakból az következik, hogy szomszédaink, Ukrajna kivételével, akkor számíthatnak a velünk való együttműködésre, ha elismerik Magyarország – és Orbán Viktor, ami ugyebár egy és ugyanaz – Kárpát-medencei vezető szerepét.

Egy eszelős ember hagymázas, logikátlan beszédét hallottunk volna? Egyrészt, pszichiátriai szempontból, talán igen. Másrészt, Shakespeare-rel szólva, „Őrült beszéd: de van benne rendszer”. Mintha azt akarta volna kiprovokálni, hogy felháborodjék a külföld. Ezt aztán idehaza arra használhatja, hogy felmutassa:

„Látjátok, megint bántják a magyart!”

És ha így lesz, nem is kérdés, hogy ki más nyújthatna védelmet? Természetesen ő, aki aztán a haza ellenségének nyilváníthatná külső és belső bírálóit. Itthon legfőképp azokat, akik az állam pénzének fosztogatásával vádolják a kormányfőt és környezetét. Mindenesetre a beszéd elősegítheti, hogy olyan helyzet jöjjön létre, amelyben hatalma még inkább kiterjedhet.

Nem mintha különösebben szüksége lenne erre, hiszen – hogy saját szavait használjam – manapság nem isten, hanem ő maga a magyar történelem, illetve a majdani történelemmé váló jelen korlátlan ura. Legalábbis sokakkal hiteti el ezt. Oly módon, hogy a múltról, a mai viszonyokról, sőt a jövőről szóló bármely állítását megsokszorozva és kritikátlanul visszhangozza és a közgondolkodást elsősorban alakítja hatalmas propagandagépezete.#

A lényeg ennyi volt, csak az olvasson tovább, akit a részletek is érdekelnek! Aki ez után is velem, tart, annak írom: mondandóját biblikus keretbe helyezte, és szónoklatát át meg átszőtték a vallásos utalások. Ezek ellentmondásait, köztük azt, miért beszélt kizárólag szentként első királyunkról egy állítólag református hitet valló ember, elemezzék a teológusok! Itt legyen elég annyi: a krisztusi keresztútra, s főleg annak végére való utalással azt jelezte:

a gyógyírt, a vigaszt, a reményt és biztatást csak a jövőben kaphatjuk meg, ráadásul ez sem biztos, mert csak akkor láthatjuk meg a jövőt, ha feljutunk a fájdalmak fölé – mondotta.

Szóval, aki azt gondolja, hogy itt és most boldogul, ne reménykedjék. Mert az ő, az úgymond negyedik trianoni nemzedékének még csupán az a küldetése, hogy a győzelem kapujáig vigye Magyarországot. „De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia.” Csak ezt követően „fog Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni”. Ez ugyebár annyit jelent: a hagyományosan a korona ékeinek számító tartományoknak egyszer vissza kell térniük.

Nem megmondtam már az elején, hogy nagyon nagy lehet a baj? Jönnek a megpróbáltatások, melyek elől ugyan hová is lehetne menekülni, mint a mitikus múltba, egészen az „idők kezdetéig”. Akkor – a szónok szavai szerint – a nagy sztyeppéken népek százai vándoroltak, eltűntek és odavesztek a történelem porfelhőiben. De „mi, magyarok se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk”. Az ám, de hogy is állunk ezzel a különálló minőséggel?

László Gyula régész-történész szerint erősen feltételezhető, hogy törzsneveink jó része nem magyar eredetű. Németh Gyula turkológus nyelvész úgy véli, hogy csak a nyék és megyer törzsnevek finnugor eredetűek, a többi török. A gyarmat és jenő törzsnevek pedig Baskíriában is kimutathatók. Ebből az is következik, hogy a vérszerződést nem feltétlenül egy etnikumhoz tartozó törzsek kötötték, hanem inkább rokonok, illetve egymáshoz csatlakozottak. A hét vagy tíz törzs közül azonban a megyer törzs lehetett a legnagyobb lélekszámú, mivel a magyarságnak ez kölcsönözte a nevet.

Mások más magyarázatot adnak, de mindez együtt arra figyelmeztet, ebben az ügyben sem szerencsések a leegyszerűsítő, a megfellebbezhetetlen kijelentések.

Mint ahogy azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, miként is pótlódott a nyugati rabló hadjáratokban meggyengült honfoglaló népesség az itt élő szlávokkal, az avarok utódaival és más népekkel. Miként tagozódtak a honfoglalók közé az őslakók, miután az István király vezéreit és seregének többségét adó, a feleségével együtt az országba bejött bajor lovagok tovább tizedelték az ellenállókat. A zendülőket, akik nem feltétlenül pogányok voltak, hanem akkor már bizánci rítus szerinti keresztények, akik nem akartak fejet hajtani Rómának, s az azt képviselő germánoknak.

És a később betelepített jászokról, kunokról, meg a többi elmagyarosodottal és elmagyarosítottal mi a helyzet? A családnevek még ma is jócskán őrzik a sváb, a szlovák, a szerb, a horvát, a román, a ruszin eredetet. S akkor még nem is szóltunk a sokféle megszálló miatti keveredésről, aminek kulturális hatásai gyakran szintén voltak. Méghozzá folyamatosan. Az is minimum zavaros, ahogyan Orbán a nyugati birodalmi rohamok úgymond kivédéséről szólt. Ráadásul abban a részben, ahol az Oszmán Birodalom elleni háromszáz éves (!) küzdelmeinket említette, egyszerűen figyelmen kívül hagyta, hogy idővel – nagyhatalmi, geopolitikai okokból, s mindig az Európa egészében zajló folyamatokhoz igazítva – a védekezéshez nagyrészt a Nyugat adta a zsoldot, gyakran a zsoldost, a várépítő mérnököt. Arról nem beszélve, hogy a török megszállás alóli végső megszabadítás gyakorlatilag nélkülünk történt.

Ez is mutatja, hogy a történelemmel való zsonglőrködésre épülő önfényezés a valódi magyar átok.

Mert erre építve újabb és újabb pusztító játszmákba visznek bennünket az önös érdekeiket követő urak. Akik aztán időről időre az úgymond magyar asszonyokhoz fordulnak, hogy – a kormányfő mostani szavaival – pótolják a vérveszteségeket. Hozzájuk, akik „hol országvédő katonák, hol országépítő mesteremberek hadait adták a hazának”. Tán csak nem abból a meggondolásból vállalta a miniszterelnök és a felesége a gyerekeit, hogy ezzel is a hazát szolgálja, sőt azzal a közös akarattal, hogy feláldozza őket az ország oltárán? Ha pedig nem ezért nemzették őket, ugyan miért gondolja Orbán, s minden más eszelős politikus, hogy a haza szent céljai miatt – melyek persze mindig az uralkodó kaszt, réteg, osztály céljai – kellene születniük a gyerekeknek?

Az is megérne egy eszmefuttatást, hogy a kormányfő szövegében a katona megelőzi a mesterembert, de az utóbbi szintén valamiféle szervezett had részeként jelenik meg. Az országvezető azonban itt is megfeledkezett arról, hogy a királyságban nem csak a magyarok, hanem az itt élő más népek ugyancsak harcoltak akár az Árpádok, akár a későbbi uralkodó házak, végül a Habsburgok érdekében. Részt vettek a végvári csatákban is. Aztán gondoljunk az 1849-ben kivégzett aradi vértanúkra! Vagy történt, ami történt, de a Donnál elvérzett II. magyar hadsereg húsz százalékát szintén a nemzetiségi hadkötelesek – főleg románok és ruszinok –, tíz százalékát, a baloldali mozgalmakban résztvevőkkel együtt, főleg a zsidó származásúak munkaszázadai tették ki.* S akkor még nem beszéltünk a német nemzetiségűekről, akiket a Wehrmachtba, illetve a Waffen-SS-be soroztak be…

Orbán úgymond kitörölhetetlen bizonyítékot lát a templomokban, a katedrálisokban, a városokban, a főterekben arra, hogy „mi, magyarok egy nagy kultúraépítő és államszervező nemzet vagyunk”.

Ezt a zagyvaságot ismét csak úgy hozta össze, hogy megfeledkezett a külföldről idehívott német, olasz, építészekről, az angol mérnökökről, intézőkről, sőt lótenyésztő szakemberekről, zsokékról. A rác, vagyis szerb hajdúkról, az idemenekült örmény, szerb és görög kereskedőkről, a bolgárkertészekről, a királyi Magyarország szász (cipszer), sőt flamand városairól. A Budát és Pestet benépesített svábokról, az osztrák vagy az itteni németek közül kikerült műépítészekről, no meg a zsidó tőkéről, s a zsidók által egyre inkább felkarolt, s részben megteremtett magaskultúráról, ami a mégoly korlátozott városiasodást kibontakoztatta. No és a szlovák kőművesekről, ácsokról, akik a világvárossá váló Budapesten a munka dandárját végezték, a magyar nincstelenek melletti ruszin, tót kubikosokról, akik a folyószabályozásoknál, az alföldi aratásoknál gürcöltek...

Leegyszerűsítés leegyszerűsítés hátán. „Az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták.” Ezzel el is lett intézve Károlyi Mihály, s főleg Tisza Kálmán és kora. Utóbbi időszakában a lakosság mindössze 6,5 százaléka szavazhatott.

Csakhogy az általános és titkos választójog – a nagyúri és egyházi birtokok parasztok kezébe adása mellett – a vállalkozás szabadságának előszobájaként a mindenkire kiterjedő tőkés átalakulás egyik feltétele lett volna. Ám ezzel megrendült volna a világi arisztokrácia és a katolikus egyházfők hatalma, már csak azért is, mert a magyarság kisebbségben volt az országban. Így azonban főként a Habsburg akarat és diplomácia, az általuk elenőrzött pénzügyi rendszer, valamint hadsereg tartották életben a királyi Magyarországot. Ezzel a háttérrel vált lehetővé a nemzetiségek autonómiaköveteléseinek már a 18. század végétől, a 19. elejétől való megtagadása. Azé az autonómiáé, amit most annyira követelünk a székelyeknek…

Ha Sátoraljaújhelyen őszinte beszédet akart volna mondani Orbán Viktor, akkor a fentieket elemezte volna. Rámutatva, hogy a versailles-i (trianoni) döntések mögött az munkált: a tőkés nagyhatalmak, amelyek közé már az akkori USA is tartozott, nem tűrhették, hogy Európát négy birodalom – a porosz, az osztrák-magyar, az orosz, az oszmán – tartsa sakkban, ezért felbomlasztották ezeket. Hogy ez aztán az I. után a II. világháborúhoz vezetett, más kérdés. A lényeg, hogy az eseményeket a kapitalizmus törvényszerűségei mozgatták. Legfeljebb egyes részletek múltak a politikusokon, az úgynevezett történelmi személyiségeken.

Egy államférfinak, mint aminek Orbán magát tartja, ilyesféle meghatározottságokkal kellett volna foglalkoznia az örökös sértettségi pozícióból való fogalmazásmód helyett. Persze, ha így történt volna,  akkor a mai Magyarország nem az lenne, ami, Orbán Viktor pedig nem az, aki. Akkor másként alakítaná a mostani anyaország kormánya (s annak ellenzéke!) az Erdélyhez, s tágabb értelemben a határon túli magyarokhoz való viszonyt is. Mert amiként a kolozsvári író, Székely Örs kifejti az orbáni nemzetpolitika valódi céljáról, az nem más, mint gazdasági és kulturális gyarmatosítás.

Budapest olyannyira magához láncolja az ott élőket, hogy azzal a kulturális és a gazdasági elszigeteltségüket erősíti, s ez ma már bizonyíthatóan anyagi hátrányt is okoz az Erdélyben (s a részben másutt) élő magyar tömegeknek. Nyelvi gettóba zárva sokakat, versenyképtelenné válnak saját országukban, s egyedül a Magyarországon való továbbtanulás, esetleg a boldogulás esélye adatott meg számukra.

Orbán azonban, saját és korrupt köreinek érdekeitől vezérelve, elemzés helyett most is csak vagdalkozott. Magyargyűlölőkről beszélt, akik mindig összekapaszkodtak, hogy „eltüntessenek bennünket a föld színéről”. Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Ceauşescut, a Szovjetuniót, a brit, a francia birodalmat említette, amelyek már nincsenek. Utóbbiakra célozva mondta: „ami megmaradt belőlük, az éppen most vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában”. Eközben mintha megfeledkezett volna arról, hogy ezen logikát követve nincs már a Távol-Keletre elkésett gyarmatosító expedíciót indított Osztrák-Magyar Monarchia, s a Magyar Királyság sem, amelynek uralkodó osztálya szintén kizsákmányolóként lépett fel saját népe és az önállósulni akart nemzetiségekkel szemben.

A kormányfő úgy oszt „magyar igazság”-ot, hogy közben kettős mércével mér, sőt hamisan beszél. Most éppen szövetségesként említette a hajdani Magyarország területén létrejött utódállamok egy részét, közben azonban vérig sértette őket például azzal, hogy a mai magyarság legfőbb küldetésének a Kárpát-medence őrizését tekinti. Ráadásul úgy, hogy „Mi nem szabdaljuk, nem gyötörjük, nem árusítjuk ki, hanem megtartjuk a Kárpát-medencét”. Hogy mi van? – kapnak talán a fejükhöz a szomszédos fővárosokban. Mik ezek a szavak az ismételt magyar hegemóniatörekvésekről „a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben”-i megvédésről, a beszéd ezt követő részében, a Szent István szemével látásról, ha úgy tetszik a Szent István-i Magyarországról? A Belgrádig történő vasút- a Kassáig való útépítésről, Magyarország politikai, szellemi, gazdasági és kulturális gravitációs erejének napról napra növekedéséről?

„Nincs a világnak egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet” – jelentette ki Orbán Viktor.

Ezt hallván bármelyik szomszéd nép tagjaként arra kellene gondolnom: mi már akkor itt voltunk, amikor a magyarok még a füves sztyeppéken kóboroltak. Aztán az jutna eszembe: a csehek, a lengyelek, a szlovákok, a románok ennél jóval mélyebbről emelkedtek fel. Ha pedig távolabbra nézek, se szeri se száma a megsemmisülés szélére jutott, majd onnan visszakapaszkodott népközösségeknek, ha úgy tetszik a nemzeteknek, mely fogalom mindig is tetszés szerinti tartalommal megtölthető kifejezés volt az uralkodó rétegeket, osztályokat képviselő politikusok és udvari történészek nyelvezetében. Ha bármelyik szomszéd nép tagja lennék, akkor arra gondolnék: kell-e nekem olyan szövetség, amelynek vezetésére egy olyan ember ácsingózik, aki lekezelően beszél a nála jóval erősebb hatalmakról, tehát az én kontómra is provokálja azokat?

Az Egyesült Államokat például úgy említette Orbán, mint aki már „nem egyedül ül a világ trónján”, s szinte örült annak, hogy „az Európai Uniónk eresztékei recsegnek, és most egy szaltó mortáléval reméli megmenteni önmagát”. Eközben kimondva, kimondatlanul Oroszországnak és Kínának tett gesztust, amikor azt mondta: „Eurázsia gőzerővel épül újra” – mintha valaha is létezett volna ez a földrajzi térség mint egységes birodalom, vagy micsoda. Ha csak nem Dzsingisz nagykán birodalmára gondolt, a mai Pekingnek udvarolva. De akkor mi a helyzet a muhi csatával?  Nevének említése nélkül, Ukrajnát lesajnálva azt mondta: „Keleti szomszédunk lába alatt remeg a föld”. A Balkánról pedig megállapította: az „tele van válaszra váró kérdésekkel”.

Természetesen, van igazság a kijelentésekben. Csupán az a bökkenő, hogy egy kis ország érdekeit szolgálja-e, ha annak irányítója hetvenkedve dörgöli az övénél jóval nagyobb, gondjaikkal együtt is lényegesen erősebb államok vezetőinek orra alá, amit maguk is tudnak? Főleg, ha az a kis ország katonailag, gazdaságilag, pénzügyileg kiszolgáltatott helyzetben van. Nyilvánvaló, hogy költői a kérdés, ezért ez a politika hosszabb távon vesztésre ítéltetett. Az orbáni Magyarországgal, magáról Orbánnal már mindenki nyilvánvalóan úgy számol, hogy az bármikor megmarja a korábban neki segítő kezet a legkisebb újabb előnyért. És ez nem ígér sok jót.

Mindenesetre ez volt a beszéd, Orbán Viktor 2020. június 6-ai, sátoraljaújhelyi beszéde, ha kissé mögé próbálunk nézni. Én magam nyugodtabb biztosan nem lettem tőle. Attól sem, amikor zárásként kilátásba helyezte: „Nagy idők várnak rátok. Készüljetek, minden nap készüljetek!” Mindenesetre, ha magyar anya lennék, már tervezgetném, mit is csomagoljak a fiamnak az útra, ha megjön a behívóparancsa. Magyar anyák, magyar apák! Tényleg ezt akarjátok? #

*FORRÁS: Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban, Kossuth, 2019, 28.o.

CÍMKÉP: Orbán Viktor látszólag gesztusokat tartalmazó beszédet mondott Sátoraljaújhelyen a trianoni évfordulóhoz kapcsolódva, de nem hagyott kétséget aziránt, hogy csak az általa vezetett Magyarországnak tartja fenn a vezető szerepet a Kárpát-medencében (Fotó forrása Orbán Viktor FB-oldala)