BEKIÁLTÁS: Kifullad a lázadás az USA-ban, de a feszültség megmarad

A szociális válság Amerikában és másutt is kedvez a rendőrállam kialakulásának.

policofficerskeeingusamay2020.jpg

„Évente több mint ezren halnak meg rendőri erőszak áldozataként Amerikában. A fiatal afroamerikaiak körében az egyik legfontosabb halálozási ok a rendőri erőszak” – mondta Fodor Éva szociológus, a CEU egyetemi tanára a Klubrádió június 2-i, Reggeli gyors című adásában. (02:40-nél) Dési János műsorvezető úgy mutatta be őt, mint aki jól ismeri az Egyesült Államok társadalmát. Ez ad nyomatékot szavainak:

„A probléma az, hogy az amerikai rendőrség elképesztően erőszakosan bánik az emberekkel általában, de különösen a kisebbségekkel, ezen belül az afroamerikaiakkal. A fiatal afroamerikaiak körében az egyik legfontosabb halálozási ok a rendőri erőszak. Az elmúlt három hónapban hárman haltak meg rendőri erőszak következtében úgy, hogy egyikük sem csinált semmit.”

Hogy egyértelműek legyünk, az említett ezer fölötti számban jócskán vannak fehérek is. A színes bőrűek aránya a lakosság egészéhez viszonyított részéhez képest magas. Nem mintha ez bármilyen értelemben is elfogadhatóvá tenné a brutalitást, amit a hatóságok rendre palástolnak. Mint most is történt, halogatják a vizsgálatokat, az elkövetők gyakran egy ejnye-bejnyével megússzák, mint a mostani eset vádlottja, aki ellen tizenhét erőszakos ügy miatt folyt már nyomozás. Ha pedig egyeseket elbocsájtanak a rendőrségtől, néhány év elteltével akár vissza is veszik őket. Hivatalosan nem közlik az ilyen jellegű adatokat, csupán oknyomozó újságírók kutatásai nyomán van képünk a visszaélések tömegéről, amelyek rendszeresen tüntetéseket váltanak ki. Tegyük persze hozzá, minthogy a lakosságnál valóságos fegyverarzenál van, a rendőrök sosem tudhatják, hogy intézkedés közben nem lőnek-e rájuk. Ez olyan felfokozott lelkiállapotot okozhat, ami önmagában is forrása lehet sok túlkapásnak. Ezzel együtt New Yorkban élő ismerősöm szintén azt állította, hogy a minneapolisi George Floyd halálából három ok miatt lett ekkora lázadás:

♦ Ezúttal videó-felvétel készült arról, hogy a fehér rendőr milyen könyörtelenül térdel az áldozat nyakára, miközben az fulladozik, és folyamatosan levegőért könyörög: I can't breathe...
♦ A koronavírus-járvány miatti bezártság következtében rengeteg feszültség halmozódott fel az emberekben.
♦ A lakosság nagy tömegeit kifejezetten sokkolta, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítették munkájukat, s még többen tartanak ugyanettől.

A következmény: indulatos tüntetések legalább negyven amerikai városban, a 2013-ban alakult, radikális, jogvédő civil mozgalom, a Black Lives Matter (A fekete életek is számítanak, röviden: BLM) égisze alatt. Könnygáz, gumilövedékek, lovasroham. A karhatalom emberei idővel újságírókat, fotósokat, riportereket támadtak meg, mert egyre dühösebbek lettek azokra, akik megörökítették brutális fellépésüket. Ugyanakkor olyan képek is készültek, amelyeken rendőrök térdelnek le a tiltakozók előtt, jelezve, hogy maguk is elhatárolódnak begőzölt társaiktól. Helyenként rendőrök és tüntetők ölelkeztek össze, annak jeleként, hogy a józanabb protestálók értik, az állam utcára vezényelt tagjai is nehéz helyzetben vannak. Hétfőn már békés megemlékezés volt ismerősöm lakásának közelében is. De a több mint kellemes, középosztálybeli környéktől nem túl messze, a hétfőről keddre virradó éjszaka üzleteket fosztogattak. Ezért a társasház garázsbejáratát bedeszkázták, a portaszolgálatot megerősítették. Este nyolctól hajnali ötig kijárási tilalmat rendeltek el New Yorkban, az úgymond sosem alvó városban is.

De vajon elég-e magyarázatnak a történtekre, amit eddig leírtam? A rendőri erőszak. A látvány. A járvány. A tömeges munkahelyvesztés. Nyikolaj Zlobin, a harminckét éve Washingtonban élő, amerikai állampolgár történész-politológus az orosz állami tévé május 31-ei éjszakai műsorában (00:15:00-nál) azzal igyekezett lehűteni a vele vitatkozó oroszországi szakértőket, hogy a dinamikusan változó Amerikai Egyesült Államokban az ilyen zavargásokban minden újabb nemzedék kipróbálja magát. Mondhatni, ezek az ottani viszonyok szinte természetes velejárói. Amikor a műsorvezető rákérdezett, hogy mi a céljuk a fiataloknak, azt válaszolta: az establishment ellen lépnek fel. És van eredménye? – jött a következő kérdés. Hogyne lenne! Obamát Trump váltotta fel – hangzott a válasz. A többiek kinevették. Mert ugyebár a fennálló hatalmi rendszer ugyanaz marad, képviselőinek társadalmi pozíciója nem változik alapvetően. Akár demokrata, akár republikánus az elnök, a rezsim ugyanaz. Amiként Krausz Tamás, baloldali történész jegyezte meg az amerikai eseményekhez fűzött „Levegőt!” című kommentárjában:

„A globalisták (a neoliberalizmus fő szálláscsinálói) és a populisták (a rasszista elzárkózás, az amerikai vagy más nemzet kivételessége és felsőbbrendűsége szószólói) – mint ugyanannak az éremnek a két oldala – csak látszólag kínálnak eltérő megoldásokat, a lényegben mindig kiegyeznek: abban, hogy megőrizzék a rettenetes társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket folyamatosan újratermelő rendszert.”

A megállapításra rábólint az ember: elméletileg így igaz. Ám kérdés, milyenek az arányok? Milyen arányban állnak egymással a rendszer kedvezményezettjeinek, illetve veszteseiknek csoportjai? Az USA-ban mindeddig a győztesek, vagy a magukat győztesnek érzők, a nulláról induló, de gyors és viszonylagos felemelkedést megtapasztaló bevándorlók voltak döntő többségben az alávetett kiszolgáltatottakkal, az őslakosokkal, a rabszolgákkal, azok korábbi és mai utódainak jó részével, illetve a társadalom peremén ragadt fehérekkel szemben. Ám sok jel, s főleg adat utal arra, hogy a vesztesek létszáma folyamatosan növekszik. Annak következtében, hogy fogynak a társadalom belső tartalékai, illetve még inkább azért, mert a külső erőforrások katonai eszközökkel megtámogatott kereskedelmi, s ma már jórészt pénzügyi technikákkal történő átszivattyúzása – mindenekelőtt Kína felemelkedésével – veszít hatékonyságából.

Márpedig ez lassan, de biztosan, mind nagyobb tömegek életszínvonalának csökkenéséhez, az eddigi középosztály gyerekeinek, a külföldre vitt és az automatizált termelés miatt elbocsátott milliók  perspektívavesztéséhez vezet. Ennek nyomán pedig nő a társadalmi feszültség, számítani kell arra, hogy a rutinszerű nemzedéki lázadásokat előbb-utóbb felváltják a szociális okokra visszavezethető, tartósabb megmozdulások. Ezek miatt az USA hatalmi körei – ha csak nem csapolják meg a minden képzeletet felülmúló tőkejövedelmeket, s fordítják ezeket a társadalom egészét szolgáló célokra – diktatórikus eszközökhöz fognak folyamodni, hogy leverjék a lázadásokat.

Donald Trump, a jelenlegi elnök máris példátlan módon utalt arra, hogy egy 1807-ben született törvényre hivatkozva esetleg bevetné a fegyveres erőket amerikai földön amerikai állampolgárok ellen. Még ha ez most nem is következik be, az, hogy felvetődött, önmagában tabuszegés. Ám épp emiatt válik egyre nyilvánvalóbbá a világ számára, hogy az állami erőszaknak a lakosság elleni alkalmazása mindig is szerves részét alkotta az Amerikai Egyesült Államokban a hatalomgyakorlásnak, csak amíg főleg az őslakosokat, a behurcolt afroamerikaiakat és leszármazottaikat tartották sakkban ily módon is, addig a fehér és valójában rasszista, nyugati világ képmutatóan szemet hunyt e fölött.

Minden jel szerint az amerikai társadalom igen közel jutott ahhoz a ponthoz, amikor – Krausz Tamás gondolatával – már nem palástolható, hogy az emberi jogokra hivatkozó rezsim „képtelen az emberi jogok közé ténylegesen beemelni a méltó élethez, a munkához vagy éppen az egészségügyi ellátáshoz való alapvető jogot”. Ezzel szemben a faji megkülönböztetés eszméje immár „az állami politika rangjára emelkedett”. Akárcsak Magyarországon, Franciaországban, Nagy-Britanniában, vagy éppenséggel Brazíliában – fejti ki Krausz.

„A rasszista gyilkosságok, a rasszista-nacionalista mozgalmak, kilengések mindenütt ugyanazt a célt szolgálják: elfedni a reális osztályellentéteket, a kapitalizmuson túli világ megteremtésének kísérleteit, a világproblémák közösségi-humanista megoldásait.”

Mindezzel együtt, óvnék az elhamarkodott következtetéstől. Vagyis attól a felvetéstől, hogy az események valamiféle forradalomba csapnának át. A mostani lázadás vélhetően hamarosan kifullad. Talán még jó lesz arra, hogy Trump eljátssza a rendteremtő szerepét, akár az ellenzéki vezetésű városok kérésére (!), amivel akár többlet szavazatokat is szerezhet (vagy nem) az ősszel esedékes választásokon. De aztán a folyamatok visszatérnek korábbi medrükbe. Feltéve persze, ha nem lesz második hullám. Ha a koronavírus-járvány hatására váratlan hevességgel az USA-ra is rátört – a kínai kihívással párosuló – gazdasági válság nem válik tartóssá, s nem válik kezelhetetlen, krónikus, szociális feszültségek forrásává.

Ám akárhogy is, addig még sok víz lefolyik a Mississippin. Már ha egyáltalán. De ha valamikor be is következne egy tartósabb zendüléshullám, abból még sokáig csupán anarchia keletkezhetne. Mert a két amerikai párt nem kínál igazi alternatívát. Csupán arra alkalmas, hogy a háttérben lévő, többé-kevésbé egy tőről fakadó pénzügyi-ipari körök nem lebecsülendő, ám talán egyre gyöngülő dinamizmust kölcsönözzenek ugyanannak a rendszernek. A rendszer meghaladásához az USA-ban, és szinte sehol másutt a világban, így Magyarországon sincs olyan (ténylegesen baloldali) politikai erő, amely összefogná, egy irányba terelné a nem tőketulajdonos dolgozókat, vagyis a bérből és fizetésből élőket, az egészségügyi ellátásból, a színvonalas oktatásból kiszoruló egyre szélesebb rétegeket, a lecsúszó középosztálybelieket. #

CÍMKÉP: Fehér rendőrök térdepelve kérnek bocsánatot a tüntetőktől az USA-ban, 2020. május végén társaik brutalitása miatt