Száz éve sérelmeinket emlegetjük, miközben a környező országok, önmaguk szempontjából, egyre jobban élnek a szabadság lehetőségével.

Naná, hogy rutinszerűen előkerül József Attila, Illyés Gyula, Márai Sándor neve a százéves évfordulón! Csakhogy a többség múltról alkotott képe ábrándokkal tele, és kesergésbe hajlik emlékezése. A nacionalisták pedig a handabandázáson túl semmi érvényeset nem mondanak arról, mit is kellene tenni itt és most ahhoz képest, hogy

a régi sebekbe zászlórudakat bökdössünk.*

Mindeközben igaza lehet ismerősömnek, aki szerint: „Kérdezzen már meg egy riporter pár embert, mit tud Trianonról! Kilenc tutti semmit”. Ezért is vagyok kénytelen újból és újból leírni, ha érintem ezt a témát, hogy a világháború után, 1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16:32-kor, a Párizs környéki Versailles-i Nagy Trianon-kastélyban írták alá azt a békeszerződést – ha úgy tetszik: békediktátumot –, ami meghatározta a vesztes Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama, új határait. Ennek következtében elvesztette területének 67, Horvátországgal együtt 71 százalékát. Az új határokon kívülre került 3 millió 400 ezer magyar.

Ez természetesen sokkolta a kortársakat. Köztük József Attilát, akinek 1922-es, tinédzserként írt sorait minden évfordulón boldogan idézik egyesek: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! (…) Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, / Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! / Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: / Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”

Az egyik bökkenő az, hogy a költő mindössze tizenhét éves volt ekkor. A másik, hogy életében sosem publikálta a verset, s kortársai – Juhász Gyula kivételével – vélhetően nem ismerték. Aligha tévedünk hát, ha azt gondoljuk, később nem igazán azonosult a költeménnyel. Ráadásul, ha az életmű egyik legveretesebb darabjának, „A Dunánál”-nak tükrében nézzük, éretten már nem a „mindent letiprást”, az „egy csepp vérig küzdést” proponálta. 1936-ban tudatosult benne, hogy „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az. (…) Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok! / ... Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. (…) s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Ez az igazi József Attila-i program, s ebből nem valósult meg szinte semmi mindmáig. Pedig száz évünk volt rá, hogy szembenézzünk azzal, mi, s miért történt úgy, ahogy történt. Helyette vagy sérelmeinkbe fulladtunk, vagy fabuláltunk. Mert most is csak jön, csak jön velem szembe az Illyés Gyulának tulajdonított idézet: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” És akik ezt megosztják, nem gondolnak azzal, hogy az européer író-költő, aki az országvesztésért felelős arisztokratákkal osztály alapon állt szemben, ilyen kirekesztő módon aligha közelíthetett a történtekhez. Ezért aztán nem is néznek utána, pedig ott lógnak az interneten. Rákeresve pillanatokon belül kiderülne, hogy az Illyés hagyatékát és munkásságát egyik legjobban ismerő irodalomtörténész, Stauder Mária szerint:

„A kijelentést a hozzáférhető Illyés Gyula szövegek (versek, naplók, tanulmányok, interjúk) átvizsgálása után sem lehet az íróhoz kötni.”

Ahogy a 24.hu újságírója, Bihari Dániel 2017-ben kiderítette: a mondatot Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke dobta be a köztudatba, 2000. május 25-én, az V. világkongresszus nyitókonferenciáján mondott beszédében. A politikus büszke volt erre, s nyilván nem értette, hogy az első hallásra tetszetős, ám kirekesztő, egyúttal demagóg szöveg enyhén szólva nem segíti az évszázada hiányzó, előremutató, életképes orientálás pótlását. Amiként nem segíti az sem, amikor Márai Sándor 1937 és 1942 közötti publicisztikájából szemelget valaki. Ő ugyanis a Habsburg Birodalom és a történelmi Magyarország 1918-1920-as felbomlását alapvetően a „nagyhatalmak nemtörődömségével és lelkiismeretlen nagylelkűségével” magyarázta. Emellett valósággal démonizálta az utódállamok néhány politikusát. Szövegeiből azt olvashatja ki az erre vágyó, hogy egyébként minden rendben lett volna.

Csakhogy erről szó sincs. Igaz, ugyan, hogy Ormos Mária történész 1983-ban megjelent „Padovától Trianonig” című könyve szerint is nagyhatalmi, főleg a francia tőke érdekeit szolgáló francia állam mozgatta az eseményeket, de Bibó István, aki Máraival ellentétben tudós is volt, elkerülhetetlennek tartotta a felosztást. Az ennek alapjául szolgáló nemzetiségi elvet pedig „teljességgel jónak”. A „békecsinálók” – idézi tőle az Élet és Irodalom (ÉS) 2004. november 19-i számának recenzense, Romsics Ignác történész – nem a nemzetiségi elv piedesztálra emelésével követték el a hibát, hanem azzal, hogy azt következetlenül alkalmazták. „A történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása – vélte – kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba.”

Abba a Magyarországba – teszem hozzá –, ahol a magyarság, még az ideszámított zsidósággal együtt is kisebbségben volt. Abba a Magyarországba, ahol az első világháború előtt hetven százalék körüli volt az írástudatlan, és a lakosság nagy részét a röghöz kötött, jogfosztott jobbágyi–zselléri–paraszti rétegek alkották. Abba a Magyarországba, amit a Habsburgok hadserege tartott egyben. Abba a Magyarországba, amely 1526 és 1918 között, majd 1948-tól 1989-ig nem volt független, s ahol az 1867-es kiegyezés utáni úgymond aranykorban is Bécs volt a külügy, a hadügy, a pénzügy letéteményese. Ahol működött ugyan parlament, de mozgástér nélkül, csupán egy névleges entitás parlamentjeként, amelybe mindössze a lakosság 6,5 százaléka választott nyílt szavazással, csendőri közreműködéssel képviselőket.

Ám a trianoni témáról a Facebookon értekező közemberek, sőt a magukat gondolkodó értelmiséginek tartók és a társadalom vezetésére felkentek többsége nem néz szembe ezzel. Amiként azzal sem, hogy száz év elteltével végre fel kellene ismerni: a döntés miatti Horthy-rendszerbeli sérelmi politizálás következtében oly mértékben váltunk befelé fordulóvá, ennek következtében is a nemzetközi viszonyok téves megítélőjévé, hogy azzal újabb pusztító háborúba lavíroztuk magunkat. Ezt követte a külső okok miatti bezárkózás. Amikor ez 1989-cel megszűnt, a lakosság, de még az értelmiség nagy része sem igazán vált nyitottá a világra. Azok sem, akik nyelveket beszélnek, vagy akik Brüsszelben és másutt képviselnek bennünket. Legalábbis itthon követhető megnyilatkozásaikból általában az derül ki, hogy – tisztelet a kevés kivételnek – ott is provinciálisak maradtak. Hiába élnek közpénzen Nyugaton, általuk nem nyílt nagyobb ablakunk a világra.

Arra a világra, amelyhez korábban a magyarországi társadalom hangadóinak egy a mainál nagyobb hányada kapcsolódott. Egyszerűen azért, mert a Magyar Királyság az alapítása óta soknyelvű és sokszínű volt. Városaiban főleg németül beszéltek. A nemesek, a hivatalnokok a latint használták a hivatalos ügyintézésben, de többségük megértette magát a magyar, szlovák, román, horvát, szerb ajkú robotosokkal. Amikor főváros lett Budapest, német-zsidó városként lett azzá, ahol elsősorban németül, kisebb részben magyarul, szerb-horvátul értekeztek egymással az emberek, később pedig a nagy építkezések után itt ragadt ácsok, kőművesek, segédmunkások szlovákul.

Viszont 1849 után, a Béccsel való szembenállás évtizedeiben, még inkább a Trianont követő, a magyar nemzeti felsőbbrendűségre építő politizálás miatt, úgy szabadult meg az ország a többnyelvűségétől, mintha soha nem lett volna sajátja.

Mindennek olyan elzárkózás, s máig ható tudatlanság lett a következménye, amiről felrázó módon írt Tamás Gáspár Miklós filozófus a „Miért ne írjunk Trianonról” zavarba ejtően kérdőjel nélküli című cikkében, az ÉS e heti számában. Már ha felrázható még itt bárki Trianon avagy más ügyben, hogy megszabaduljunk „az egykori önmegtévesztésekre rárakódott maiaktól”. TGM kérdések tömegét zúdítja ránk az esszében. Olyan kérdéseket, amelyek megválaszolásához nem csupán magyar szerzőket kellene olvasnunk, hanem elsősorban a környező országok  politikusainak, történészeinek munkáit, hogy végre ne csak a trianoni döntés következményeivel foglalkozzunk – azzal is hamisan –, hanem végre elkezdjük megérteni, miért történt mindaz, ami történt. Felsorolásában talán százra is tehetők azok, akikről még csak nem is hallottunk – egy-két kivételtől eltekintve én sem –, akik mindenféle nyelveken írt elemzéseiből kellene feltárnunk azt, aminek „megítélésére a mai magyar értelmiség egyszerűen nincs felkészülve”.

Hogy minek a megválaszolásához kevés a tudásunk? Álljon itt ennek illusztrálására a filozófus áradó felvetései közül néhány!

♦Miért nem volt osztrák irredenta?
♦Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez?
♦Megpróbáltuk mi megérteni valaha a külföld értetlenségét?
♦Megpróbáltuk megérteni a lengyel, a csehszlovák, jugoszláv, nagyromán, nagynémet – egyszerre föderális és nemzeti – eszmét?
♦Miért nem olvasunk? Miért képzeljük, hogy regényekből meríthetünk történelmi ismereteket?
♦Tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar-román háború?
♦Miért nem voltak irredenták a népi írók? (Beleértve Bibó Istvánt. És miért volt irredenta annyi liberális?)
♦Miért utálta annyira az erdélyi magyar eliteket Németh László?
♦Miért gondolta mindenki a radikális jobboldali Ferenc Ferdinánd főhercegtől az akkor még forradalmi szociáldemokráciáig és a katolikus egyházig (és szinte a teljes nyugati közvéleményig és a nemzetiségek vezetőiig), hogy a magyar arisztokrácia uralmát meg kell törni, akár fegyveres erővel?

Végül, az igazi kérdés: miért volt (sikeres vagy kudarcos) nemzeti projektjük a lengyeleknek, a délszlávoknak, a csehszlovákoknak, a nagyrománoknak, az egyesüléspárti osztrákoknak, s miért nem lehetett nekünk, magyaroknak, ugyanez? És szerintem miért nem lehet sikeres a nemzeti együttműködés hazug kormánylózungja a mai Magyarországon sem, ahol Trianont arra használják, hogy eltereljék a figyelmet a másfél millió nyomorgóról, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátórendszer alapvető, hatalmas tömegeket a színvonalas szolgáltatásokból kirekesztő, vagyis szegregáló  zavarairól, a civil kormányzást és igazgatást katonai-rendőri alapokra csúsztató intézkedésekről, a kormánynak a különböző társadalmi rétegek egymás elleni uszítására építő politikájáról, a dolgozó tömegek munkahelyi kiszolgáltatottságáról? Aztán van itt még valami. Akik a Nagy-Magyarország térképekkel virítanak – Orbán  Viktorral az élen – vajon mit csinálnának, ha visszakerülne a már a 18. szád végén román többségű Erdély, amelynek a magyar, a szász és a külön székely (!) rendből álló országgyűlése 1791-ben elutasította, hogy a többségi románság velük egyenlő jogokat kapjon. Továbbá mit kezdenénk a mára szerb többségűvé lett Vajdasággal, az ukrán–orosz–ruszin többségű Kárpátaljával, a szlovák többségű Felvidékkel?    

Barátaim, Ismerőseim, Tanítványaim, Facebook- és Bekiáltás-követőim! Megrögzött Dohogók, a múlt árnyaival perelők! Nem érzitek, hogy feszül itt valami nagyon-nagy ellentmondás? Nincs már elegetek abból, hogy – Ablonczy Balázs: „Trianon-legendák” című munkája szerint is – hatalmas adósságuk van a magyar történészeknek az események valóságos feltárásában, s abban, hogy a megszületett újabb művek gyakran az előzőek megállapításait ismételgetik? Nem kizárt, hogy a mostani évfordulóra megjelenő munkák ezen a helyzeten változtatnak, de még akkor is nagy kérdés, hogy érdemi tudományos ismeretterjesztés hiányában, a tömegekhez eljutó, sanda emlékezetpolitikai megnyilatkozásokat ellensúlyozhatják-e a mégoly tárgyszerű, tudományos elemzések. Mindenesetre egy évszázad múltán, nem feledve az egykori vagy akár a mai egyéni sérelmeket, szerintem arról kellene elsősorban beszélni, miként ismerhetnénk meg jobban egymást a környező népekkel. S ami fő, miként szabadulhatnánk meg a mai kiváltságosok érdekeit  szolgáló, a nacionalista érzület parazsát hamvadni nem engedő befolyástól, hogy együtt élhessünk másokkal ott, ahol élnünk közösen rendeltetett? #

*JEGYZET Köszönet Rainer Maria Rilke szövegének eredetijéért egyik Facebook követőmnek! „A sebeknek idő kell, és nem gyógyulnak azzal, hogy zászlókat tűzünk beléjük.”

CÍMKÉP: A 90. évfordulón állították fel ezt az irredenta óriásplakátot Gönc közelében, a magyar–szlovák határátkelőhöz vezető úttal szemben (Fotó: KDL)