Marad-e valami a szotyola héján kívül a megkülönböztetett elbánásban részesített alpáriság után?

Szombat este, 19:30-kor a szemem láttára kapott díszkíséretet a lumpenitás. Kéretik pontosan érteni! Szándékosan nem lumpeneket írtam, vagyis nem emberek meghatározott csoportjára utaltam, hanem egy jelenségre. Abban a gondolatkörben használom itt a fogalmat, ahogyan Hankiss Elemér írt a „Proletár reneszánsz”-ról, vagyis a nyugati fogyasztói civilizáció torzulásairól. Csak hogy egészen egyértelmű legyen az olvasó számára:

Hankiss azt a magatartásformát sűrítette a proletár reneszánsz szókapcsolatba, ami az 1990-es évekre eluralta a nyugati értékrendet, s amit én – eddig csupán saját használatra – LUMPENITÁSnak neveztem el. Azt a szemléletmódot, s a belőle sarjadt cselekvést értem alatta, amely felértékeli, normává teszi a mucsaiságot, és szórakoztatónak tartja azt. Nos, ez a lumpenitás tűnt fel a maga különös módján június 20-án, a budapesti Orczy úton. Éles kanyart vett a Nagyvárad téren, majd töretlenül haladt tovább az Üllői úton. Megjelenésének voltak előjelei, de akkor még egészen másra gondoltam.

Autóban ültem, s kifelé tartottam a városból, a körút irányából, szintén az Üllői úton, amikor egyre több rendőrségi járművet vettem észre. Egyesek az út szélén álltak, mások cirkáltak. Aztán a Nagyvárad téri kereszteződésnél rendőrmotorosok húztak a kocsisorok elé egyrészt az Orczy útról, másrészt a vele szemben lévő Haller utcából. Gyalogos forgalomirányítók is teremtek szinte a semmiből. Nekem balról, vagyis az Orczy út távoli kanyarulatának irányából, szirénázó rendőrségi kisbuszok, személyautók jelentek meg.

„Nyilván valamilyen delegáció megy a reptérre. Akkor szokott ekkora felhajtás lenni” – gondoltam, s szemem már kereste is a megszokott, fekete luxusautókból álló konvojt, esetleg a kormányfő kisbuszát, amit már láttam néhányszor vágtatni a Budai Várból lefelé hasonló, bár némileg kisebb felhajtás közepette. Ám ez a látvány merőben szokatlan volt.

„Ez meg hogy?” – csodálkoztam. „Nem szeretnék a konvojparancsnok helyében lenni. Illetéktelen járművek keveredtek a zárt járműalakzatba! Nesze neked, biztonság!” Az egészben az volt a furcsa, hogy mikor közelebb értek a csuklós buszok, azt láttam, hogy járványveszély ide, járványveszély oda, tömve vannak utasokkal. A kanyarban csak úgy dőlt a tehertől a roskadozó karosszéria. Belül egymáshoz préselődtek, egymásba kapaszkodtak az emberek. Egyik-másik szájmaszkban, de kivétel nélkül férfiak. És ekkor már nekem is leesett a tantusz: nyilván focimeccs kezdődik hamarosan, a közeli Groupama arénában, a Fradi szentélyében… És ekkor született meg agyamban a cikk elején olvasható  mondat:

„A szemem láttára kapott díszkíséretet a lumpenitás.”

De ismét szólnom kell! Ezzel nem minősítettem ab ovo mindenkit lumpennek, aki labdarúgó mérkőzésekre jár. Mi több, vannak diplomás ismerőseim, akiket még irigylek is kissé, hogy egy olyan szurkolói közösséghez tartoznak, amihez én nem. Nyilván alkati kérdés ez. Amikor debreceni híradó tudósítói korszakomban meghívott a megye vezetője a Loki díszpáholyába, akkori fiatalságom minden nyegleségével csak annyit mondtam neki: „Én a sportot mindig műveltem, nem pedig néztem. De ha akarnám, az újságírói páholyban is lenne helyem.” Aztán ennyiben maradtunk. Ettől függetlenül, egy-egy szellemesen, nagy erőbedobással játszott meccset szívesen megnézek a tévében, mert élvezem, hogy a világklasszisok milyen zseniálisan szövik a támadásokat…

Viszont azt talán szenvedélyes drukker barátaim is elfogadják, hogy amit a kemény szurkolói magok művelnek szerte a világban, az maga az alpáriság. Az pedig ennek, vagyis a lumpenitásnak a megdicsőülése, ha megtestesítőit olyan kivételes elbánásban részesítik, ahogyan az a szemem láttára történt szombaton, Budapesten. Mint később megtudtam, a Ferencváros csapata mérte össze erejét az örök ellenfél, az Újpest játékosaival. Csakhogy a szurkolók egy része szó szerint ellenségként tekint a másik táborra. Olyannyira, hogy ha csak tehetik, időnként véres verekedéseket provokálnak, s okoznak tetemes károkat a köztereken. Következésképp, a közbiztonság fenntartása érdekében kell költeni jelentős összegeket arra, hogy elválasszák egymástól őket. Akár úgy, hogy külön rendőrségi biztosítással szállítják a legvérmesebbeket a stadionba.

Anno, Itáliában, a reneszánsz időszakában a magas kultúra kincseit, s annak kiváltságos helyzetben lévő élvezőit szintén védték politikai és kulturális normák sokaságával, és persze, fegyveresen is. Azóta azonban nagyot fordult a világ. Nem csak a díszpáholyokban szotyolázók részesülnek ebben a rendkívüli gondoskodásban, hanem a lelátókon, meg az arénákon kívül üvöltözők is. Mondhatja valaki: így demokratikus. Csakhogy egy a bökkenő. Azokban a századokban a mecénások, a világi és egyházi megrendelők magas szintű tudáson alapuló, kifinomult ízlése műremekek sorát, elképesztő épületek garmadáját hozta létre. De mi marad az állam részéről megkülönböztetett elbánásban részesített lumpenitás után? Attól tartok, csak a szotyola héja. Bár, ha jól meggondolom, az meg a szeméttelepen végzi! #

CÍMKÉP: Görögtüzek és feliratok az Újpest–FTC 2018. március 31-i rangadóján (Fotó forrása: Youtube-on közzétett videó-felvételek egy-egy pillanatának összemontírozása)