A lincselésekből kinőtt erőszakkultusz Amerika sikereinek talpköve. Utánzása zsákutca.

Nagy kérdés hogy az Amerikai Egyesült Államokban a George Floyd május 25-ei meggyilkolása óta folyó zavargásokra csupán az ország történelmében időről időre tapasztalható korrekciós igény kifejeződéseként tekintsünk, vagy egészen mély és átfogó, strukturális változások követeléseként? Írtam már erről a „Kifullad a lázadás az USA-ban, de a feszültség megmarad” című cikkemben. Ebben a Klubrádió egyik, józan hangvételű adására is utaltam. Hogy most ismét szóba hozom a témát, annak az az oka, hogy ugyanezen az adón az Eurozóna június 12-ei, pénteki adását a túlfűtött mítoszkergetés hatotta át. Például így:

„Nagyon sokszor voltak az elmúlt ötven évben faji alapú zavargások. De jól mondom-e, vagy sem? Végeredményben mindig jól jött ki belőlük az Egyesült Államok. Az úgynevezett amerikai értékek nem visszaszorultak, hanem tendenciájukat tekintve világszerte elfogadottá váltak” – lamentált a műsorvezető.

Az idő majd megmutatja, hogy azoknak lesz-e igazuk, akik az úgynevezett amerikai modell mindenhatóságában bíznak, vagy azoknak az elemzőknek, akik szerint gyökeresen változnia kell az USA-nak. Utóbbiak szerint a rendszer már nem képes kezelni a technológiaváltással állandósuló, nagyarányú munkanélküliséget, az egészségügyi ellátásban lényegében nem részesülő negyvenmilliós tömeg problémáit, az erőszak kultúrájával párosuló rasszizmust, az ország nemzetközi gazdasági pozíciójának lassú gyengülését, a kormányzás kiszámíthatatlanságait. S főleg nem képes egyensúlyt teremteni az egyre gazdagabb kevesek, illetve az egyre szegényebb tömegek helyzete között.

Hozzáteszem, a mostani tiltakozási hullámnak a korábbi cikkem címében jelzett kifulladását azért tartom valószínűbbnek a feszültségek okainak gyökeres felszámolása helyett, mert az Egyesült Államokban sincs olyan szervezett tömegbázist maga mögött tudható politikai erő, amely reális alternatívát kínálna a fennálló viszonyok ellenében. (A kétpárti politikai váltógazdaság ugyanannak a rendszernek a biztosítéka az adott esetben szükségesnek látszó korrekcióra.) De még ha nagyjából minden maradna is a régiben, számomra akkor sem elfogadható ok a rádió említett adását eluralt, történelemhamisítással párosult, ilyesfajta rajongás:

»A II. világháború során bizonyítékát adta az Egyesült Államok annak, hogy ez (tudni illik az, hogy a riporter szavaival: „Mi különbek, jobbak, tehetségesebbek vagyunk másoknál” – KDL) nem csak mítosz. Ahogy a Szovjetuniót hihetetlen mértékben tudta és akarta segíteni. És volt egy nem kívülről rákényszerített önfeláldozás, az azt jelezte, hogy az Egyesült Államok nem olyan, mint más országok, amelyek mindig csak a saját érdekeiket nézik. Ők nem csak pofáztak az értékekről, hanem ezek mentén cselekedtek, gondolom én« – hallottuk a műsorvezetőtől.

Itt kellett volna következnie egy szemináriumnak arról, hogy több amerikai mágnás miként pénzelte Hitlert a hatalomra juttatásától remélt későbbi üzletek reményében. Ám az interjú keretei között sem ezt, sem azt nem magyarázhatta el a szakértő beszélgetőpartner a minden mértéken túl elfogult riporternek, hogy az USA az összes fronton vesztett háromszázezer katonát a háborúban, beleértve az óceániai hadszínteret és az utolsó utáni pillanatig halogatott franciaországi partraszállást, szemben a 27 milliós szovjet emberveszteséggel. Az adott helyzetben arról sem világosíthatta fel a kérdezőt, hogy még Nagy-Britanniának sem adott semmit ingyen Amerika, a Szovjetuniónak pedig – amelynek európai területén városok ezrei, falvak, gyárak, mezőgazdasáégi épületek tízezrei lettek rommá, s ahol megsemmisült az állatállomány – szintén mindent leszámláztak az amerikai szállítók. Az pedig végképp nem  kerülhetett szóba, hogy az Egyesült Államok – szinte egyedüliként a világ országai közül – mérhetetlenül meggazdagodott a háborún. Ebben egyébként az is szerepet játszott, hogy odahaza semmilyen veszteséget nem szenvedett el, viszont a kizsákmányolást, többek között a nők munkába állításával, csúcsra járatták. Az interjúalany már-már levegő után kapkodva csupán annyit jegyezhetett meg az USA kritikátlan magasztalásával kapcsolatban:

„Arról azért demokratikusan megválasztott állami vezetők tömegei tudnának beszélni, milyen az, amikor egy országban olyan (választási) eredmény születik a nép legitim döntése alapján, ami nem tetszik az Egyesült Államoknak. Talán elég Salvador Allende nevét említeni Chiléből… Igen, nagyon szépek ezek az értékek, nagyon fontosak. A nyugati kultúrkör részeként nagyon sokan, köztük én is, rendkívül közel érezzük magunkhoz. Ugyanakkor ez a rendszer sem tökéletes, és nem mentes sem a politikai, sem a katonai, sem a gazdasági érdekektől.”

De a feketeleves még hátra volt. A rádió műsorvezetője immár belekeverte Istent is a dologba. Aztán részben megértőnek mutatkozott a náci Németország viselt dolgai, nemkülönben a Szovjetunió iránt. Majd a történelmi igazság, vagy mifene jegyében felmentette az USA-t a Drezda, Hirosima, Nagaszaki, Vietnám, Jugoszlávia, Irak, Líbia, Szíria és mások elleni, lényegében népirtó bombázások bűnei alól. Íme:

„Nem úgy van ez, hogy mindig Isten állt az amerikaiak oldalán? Mert a végén bebizonyosodott, hogy mindent egybe vetve Amerika a jó gyerek. És a Szovjetuniónak, meg a hitleri Németországnak buknia kell, még ha adott időszakban, adott megközelítésben, lehetett igaza is a náci Németországnak vagy a Szovjetuniónak? (…) Chilében, Vietnámban hibákat követtek el. Mindig azt látni, hogy hibákat hibákra halmoznak, de alapvetően, a nap legvégén ők jönnek ki győztesként. És nem azért, mert erőszakosak, hanem mert nekik volt igazuk.”

Csak ennek a fehér fajért való rasszista aggódásban kicsúcsosodott zagyvaságnak a szétszálazása egy egész cikket igényelne. De e nélkül is bízom abban, hogy az ép erkölcsű olvasó számára egyértelmű, csupán morális alapon is tarthatatlan ez a kérdezésnek álcázott okfejtés. Követték még hasonlók az adásban a beszélgetőpartner finom kiigazításaival, arra való figyelmeztetésével, hogy az eddigi hiedelmekkel szemben, egyre több adat mutatja: nem feltétlenül az úgynevezett szabad versenyes, liberális, a legelesettebbekkel nem törődő amerikai típusú modell a leghatékonyabb. Ehelyett hadd ajánljam mindenkinek – köztük a Klubrádió Amerika-fóbiás szerkesztőinek figyelmébe – az HBO mozicsatornáról a kifejezetten liberális szemléletű John Oliver által vezetett, Last Week Tonight című, szatirikusan elemző, heti show-műsor június 12-ei adását! Ebben az amerikai zavargásokkal összefüggésben az erőszak kultúrájának visszásságaira világított rá. Mondatai, adatai közül ideemelek néhányat:

♦ „Egész héten borzalmas jeleneteket láttunk arról, hogy a rendőrök a tömegbe hajtottak, hogy gumibottal vertek embereket, villámgyorsan és barbár módon sértették meg az emberi jogokat. A túlzott erőszak ellen tiltakoztak, s úgy szórták rájuk a paprikasprayt, mintha naptej volna. Több száz ilyen felvétel készült.”

♦ „Ne feledjük, ez csak egy gigászi jéghegy csúcsa! Nem a múlt héten, és nem ezzel az elnökkel kezdődött. Minneapolisban a feketékkel szemben hétszer gyakrabban alkalmaz erőszakot a rendőrség, mint a fehérekkel szemben. Az USA-ban a feketéknek két és félszer nagyobb az esélyük arra, hogy a rendőrök megöljék őket. Minden ezer fekete közül egynek számolnia kell azzal, hogy rendőrök ölik meg.”

♦ „Amerikában a szórakoztató filmek fontos eleme a szabályokra fittyet hányó rendőr. Ez a kultusz a régmúltba nyúlik vissza. Az amerikai történelem nagy részében a karhatalom, ennek részeként a szökött rabszolgák elfogására rendszeresített járőrcsapatok, olyan törvényeknek szereztek érvényt, amelyek elnyomták a feketéket. És ez nem változott a rabszolgaság eltörlése után sem. Az ezt követő száz évben a rendőrség szavatolta a szegregációt, biztosította a lincseléseket, sőt maga is részt vett bennük. A délről északra menekültek sem kaptak igazi védelmet, lakhatási és munkalehetőséget.”

Ismét leszögezem: mindezt nem a múltból itt ragadt szovjet propagandista állította, hanem az amerikai rendszer értékeit valló és védő, a középosztály felsőbb, értelmiségi része által preferált tévécsatorna, egyébként angol származású, liberális, amerikai értelemben baloldali műsorvezetője, aki vádbeszédében olyan témákat is érintett, amelyeknek a mai Magyarországon szintén aktualitásuk van. Mint elhangzott: az USA-ban az 1980-as évekre gyökeret vert az első hallásra tetszetős „ZÉRÓ TOLERANCIA” elv. A lényege az a hamis feltételezés, hogy ha a kisebb bűncselekményeket keményen megtorolják, akkor megelőzhetők a nagyobbak. Ugyebár nálunk is meg lehet bolondítani a népet az ilyen hangzatos mondatokkal? A végén viszont mindig kiderül, hogy csak a feszültség, meg a veszélyeztetettség nő. Mindenki retteg mindenkitől. A végén a rendőröktől is.

Az Egyesült Államokban a liberális kedvenc, a nagyon demokratának tartott Bill Clinton időszakában 150 ezerrel növelték meg a rendőrség létszámát. Elnöksége éveiben többek között szabad kezet adtak az utcai motozáshoz. Ennek következtében csak 2011-ben, csak New Yorkban 700 ezer személyt motoztak meg. Persze, nagyrészt feketéket (52,9%), latinókat (33,7%), s kisebb mértékben fehéreket (9,3%), továbbá ázsiaiakat és amerikai indiánokat (4,1%). Nem véletlen hát, hogy Dallas, egyébként afroamerikai származású, korábbi rendőrfőnöke így fakadt ki a televíziós kamerák előtt:

„Miközben a társadalom alig költ a szegénységben élők egészségügyi ellátására, a droghasználat megelőzésére, miközben lefaragják a szociális kiadásokat, minden társadalmi kudarc kezelését a rendőrségre hárítják. Gond van az iskolákban? Oldja meg a rendőrség! Sok a hajléktalan, a drogos, meg a mentális beteg? Gyűjtse be őket a rendőrség! Elszaporodtak a kóbor kutyák? Intézze el őket a rendőrség!”

A műsorvezető tette hozzá ehhez: „Az USA-ban, egyes helyeken a rendőrség maradt az egyetlen közszolgáltatás. A közvélemény pedig azt hiszi, ha minél több fegyverrel látják el a rendőröket, akkor minden rendben lesz. Hozzá magániparággá tették a rendőrkiképzést, amelynek keretében szó szerint gyilkolásra trenírozzák a testületek tagjait.” Ennek illusztrálására bejátszották az egyik kiképző előadásának részletét. Benne többek között az hangzott el a teremben ülő, láthatóan feszengő rendőrök füle hallatára: „Ha nem készültek fel lelkileg arra, hogy embert öljenek, jobb, ha abbahagyják, keressenek maguknak más munkát!”

Ez lenne Amerika? – kérdezhet most vissza az olvasó, s a válaszom: természetesen, nem. De ez is része az országnak, s alapja annak a mentalitásnak, ami képessé tette Amerikát a világcsendőri szerepre. Épp ezért itt az ideje annak, hogy megszabaduljunk az amerikai rendszert és életformát egyoldalúan bemutató mítoszoktól! Egyrészt azért, hogy jobban értsük, mi miért történik ott. Másrészt azért, s ez a fontosabb, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyek most az USA-ban a tiltakozáshullámot generálták. Már ha még lehetséges egyáltalán. Hiszen a rendszerváltozás óta erősödő mértékben uralja a szegregáció a szociális, az egészségügyi, az oktatási gyakorlatunkat.

A szegények, köztük is elsősorban a szegény cigányok, hátrányos megkülönböztetése határozottan felerősödött az utóbbi tíz évben. Ám a kormány – a politikai hatalmi játszmák részeként szándékosan felkorbácsolt zsigeri indulatok hatása alatti tömeg támogatásával – a vélemények szabad kifejtésétől elriasztó jogszabályokkal, a kormányzati intézkedések fegyveres testületek tagjaival való demonstratív megtámogatásával, rendőrök iskolákba vezénylésével, a bebörtönzés szabályainak szigorításában látja orvosolhatónak a bajokat. Helyette az esélyegyenlőség feltételeit kellene javítani a személyre szabott és a családi gondozás intézményeinek fejlesztésével, a lakhatási körülmények javításával, a mindenki számára hozzáférhető minőségi oktatással. Mert Amerika példája is azt mutatja, hogy az önkény fokozása nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi feszültségeket. Hamis az az állítás, hogy amit erőszakkal akarunk érvényesíteni azzal Isten igazságát juttathatjuk érvényre. Még ha a Klubrádió egyes szerkesztői ezt feltételezik is... #

CÍMKÉP: 1919-ben lincselés áldozata lett a Nebraska állambeli Omahában élt Will Browen. Ez év késő tavaszától őszéig, az úgynevezett Vörös nyáron, lincselési hullám söpört végig az Amerikai Egyesült Államok háromtucatnyi városán. Pontos adatok nincsenek az áldozatokról. Az amerikai Wikipédia százakra teszi őket. Ezt megelőzően Wilson elnök, egyik 1918-as beszédében azt mondta: 1889–1918 között több mint háromezer ember halt meg lincselés következtében, köztük ötven fekete nő. Az amerikai szenátus történetének egyik leghosszabb vitáját követően, 1964-ben írhatta csak alá Lyndon B. Johnson elnök a polgárjogi törvényt, amely megtiltotta a feketék és a fehérek faji elkülönítését, és a faji alapú diszkriminációt. 1965-ben Martin Luther King mozgalma vívta ki, hogy a szövetségi kormány biztosítsa a választójogot azoknak, akiktől az egyes államok megtagadnák azt. A gyakorlat azonban mindkét törvény esetében még éveken át mást mutatott, így a feketék harca nemcsak hogy folytatódott, hanem még radikalizálódott is, különösen a Los Angeles külvárosában, Watts-ban kitört 1965-ös faji zavargások után. Nem véletlenül mondta King az 1964-ben neki ítélt Nobel-békedíj után: „Olyan munkáért kaptam, amit még nem fejeztem be”. 1968-ban őt is megölték.