Óvom magunkat attól, hogy akár a háborús bosszú érzésének, akár a megalapozatlan békevágynak engedve – mert ilyen is, meg olyan is van – bármely napi hír hallatán azt gondoljuk: az Ukrajna területén és ürügyén zajló összecsapások egyhamar nyugvópontra juthatnak. Ennek a globális kapitalizmusban rejlő okairól majd egy másik cikkben. Most csupán azt szeretném rögzíteni, hogy

lélegzethez juttatták Volodimir Zelenszkijt az ukrán parlament, a rada február 25-ei, az államfő működését legitimáló döntésével, s ezzel folytatódhat az ország értékeinek főleg az amerikai tőkeérdekeltségeknek való átjátszása.

Ezzel többek között kifogták a szelet Vlagyimir Putyin vitorlájából is, aki jó ideje érvelt azzal – miként erre a Bekiáltásban nem egyszer utaltam –, hogy miután az ukrán elnök mandátuma lejárt 2024. május 20-án, és az alkotmány előírása szerint azóta sem adta át a hatalmat a parlament elnökének, nincs kivel tárgyalni; ha Zelenszkij bármit aláírna, azt jogszerűtlenül tenné; arról már nem is beszélve, hogy maga rendelkezett úgy, hogy a békéről senki nem tárgyalhat Ukrajna nevében.

Ez a helyzet az amerikai elnököt, Donald Trumpot is zavarhatta az elmúlt hetekben, s ennek meglehetősen kemény szavakkal adott hangot. Többek között azt mondta: Zelenszkij „egy választások nélküli diktátor”, akinek „4 százalékosra csökkent a támogatottsága”. Ám magam még véletlenül sem gondolom, hogy Trump az esetleges békekötés jogszerűsége vagy jogszerűtlensége miatt akadékoskodott volna. Már csak azért sem, mert az amerikai kormányzati tényezők megnyilatkozásaiból nyilvánvaló, hogy

a fegyvernyugvás körülményeinek meghatározását ugyanúgy nem Kijevre bíznák a washingtoni körök, miként a 2014. februári államcsíny megszervezését sem a helyiekre hagyták, hiszen ezzel a 11 éve tartó (!) háború kirobbanását alapozták meg, amivel Oroszországot szerették volna sarokba szorítani, hogy megszerezzék az ottani erőforrások fölötti ellenőrzést.

Donald Trump nemrégiben maga is kijelentette: „az ukrán elnöknek az ukrajnai béketárgyalásokon való részvételére nincs szükség”. Ebből az a kézenfekvő következtetés adódik: számára csupán ahhoz kellenek a jogi alapon is rendezett viszonyok, hogy később se legyen támadható Ukrajna további kifosztása. Ennek a termőföldekre, a palagázmezőkre vonatkozó korábbi szerződésekben, ukrajnai parlamenti döntésekben megtestesült közvetlen előzményei az Obama-adminisztrációig, benne az akkori alelnök, Joe Biden ügyködéséig vezethetők vissza. Most azonban, amikor az Oroszországgal összefüggő remélt lehetőségek – egyelőre – veszni látszanak, az amerikai tőkeérdekeltségek szemszögéből az ukrajnai reszli, a ritkaföldfémek kitermelési koncessziójának megszerzése is felértékelődött.

Miként a bő egy hónapja beiktatott amerikai elnök közlése alapján az előző írásomban megemlítettem: az USA kormányzatai a háborúra, illetve Ukrajna úgymond megsegítésére 116 milliárd dollárt fordítottak, ezen felül pedig az amerikai cégek 324 milliárd dolláros veszteséget szenvedtek el az Oroszországban elmaradt üzleti haszon miatt. Ennek alapján Trump mintha kiinduló alkupozícióként a két érték összegére rakott volna még valamennyit, amikor meghatározta, hogy

az ukrajnai ásványi anyagok kitermeléséből mekkora hányadra – 500 milliárd dollárra – tart igényt az USA kormánya a majdani békekötés után.

„Azt akarom, hogy adjanak nekünk valamit azért a pénzért, amit rájuk költöttünk. Ritkaföldfémet és olajat kérünk – bármit, amit csak lehet – mondta február 22-én, a Washington közelében megtartott Konzervatív Politikai Akció Konferencián (CPAC). – Megpróbálom visszaszerezni a pénzt, vagy biztosítékot kapni rá”. Azzal, hogy február 25-én az ukrajnai parlament – a Verhovna Rada, szó szerinti fordításban a legfelsőbb tanács – határozatot fogadott el Volodimir Zelenszkijnek az államfői jogkörben az új választásokig való megerősítéséről, immár az amerikai elnök is nyugodt lehet: megvan az a figura, akivel szentesíthető lesz az ország további ásványkincseihez, értékeihez való hozzáférés.

Az 1991-ben még 51 milliós, ma az elmenekültek, az elcsatolások miatt 30 milliósra becsült, a háborúban kivéreztetett, az alapvető energetikai rendszereitől nagyrészt megfosztott ország teljes kirablásához vezető személyi döntésnek azonban még ebben az ukrán parlamentben is sok az ellenzője. Miként a Szabad Európa írta: az előző napon az érvényességhez szükséges 226 szavazattal szemben 218-an támogatták az indítványt. Második nekifutásra a 450 képviselőtől 268 igen jött össze. A határozat szerint csak a hadiállapot megszűnése, az „átfogó, igazságos és fenntartható béke” megteremtése utánra írható ki választás, s mindezért név szerint azt a Vlagyimir Putyint teszi felelőssé, aki egyébként február 24-én egy interjúban közölte:

„Az USA és az Ukrajna közötti, a ritka földfémekkel kapcsolatos lehetséges megállapodás nem tartozik Moszkva érdekeltségi körébe. Ez nem érint bennünket. Nem is minősítem. Még csak nem is gondolkozom ezen. Természetesen fel kell mérnünk ezeket a forrásokat, hogy ez mennyire reális, hány ilyen forrás van ott. De ismétlem, ez nem a mi ügyünk”.

Persze, ez is csak ködösítés. Egyrészt azért, mert az ukrajnai ritkaföldfém-lelőhelyek többsége az Oroszország által már annektált – a Szovjetunió előtti helyzetnek megfelelően visszacsatolt, Moszkva érvelése szerint, népszavazással is elrendezett, egyébként totálisan szétlőtt, elnéptelenedett – a 2014 előtti Ukrajna legalább ötödét magába foglaló, Magyarországnál jóval nagyobb kiterjedésű területeken található. Az itteni ásványok kitermelésének kérdése bizonyára egyik adu lehet a Kreml vezetőinek kezében a Washingtonnal folyó tárgyalásokon.

Másrészt azért sem érdektelen ez az ügy a moszkvai hatalmi körök szempontjából, mert Oroszország maga is keresi a befektetőket saját ritkaföldfém-készletének kitermeléséhez. Az orosz államfő február 24-ei nyilatkozatában kifejezte a készséget arra, hogy külföldi partnerekkel, köztük amerikaiakkal is együttműködjenek az ezt lehetővé tevő beruházásokban.

„Nagyságrenddel több az ilyen jellegű forrásunk, mint Ukrajnának” – mondta Putyin, majd hozzátette: „Moszkva és Washington fontolóra veheti egy energetikai és kohászati ​​megaprojektet Szibériában, és megerősítette, hogy számos orosz és amerikai vállalat tárgyal ilyen projektekről.”

Az orosz elnök felsorolta, hogy Murmanszktól a Kaukázuson, a Távol-Keleten át Jakutiáig hány lelőhely vár náluk kiaknázásra. Szavai alátámasztására, másnap, a Természeti Erőforrások Minisztériuma (Минприроды) közzétette, hogy a ritkafémek 29 fajtájából 658 millió, a 14-féle ritkaföldfémből 28,5 millió tonnányi készlete van Oroszországnak. Ám az ásványok főleg együtt, egy ércben fordulnak elő, s csak az együttes kibányászásukat követően nyerhetők ki külön-külön komponensként. Ma még Oroszország ezekből a fémekből jelentős behozatalra szorul. A kormány tervei szerint a külföldi befektetőket is mozgósítani szeretnék annak érdekében, hogy az importot a jelenlegi 75 százalékról 2030-ra 45 százalékra szorítsák vissza.

Megjegyzem: a Bloomberg hírügynökség február 24-én közreadta Donald Trump szavait, melyek szerint „Oroszországnak vannak olyan erőforrásai, amelyek iránt az Egyesült Államok érdeklődik: Különösen ilyenek a ritkaföldfémek.” Az amerikai elnök megjegyezte: arra törekszik, hogy „gazdaságfejlesztési megállapodásokat kössön Oroszországgal”.

Mindezzel azonban csupán érzékeltetni tudtam, hogy Moszkva – de akár Washingtont és Pekinget is írhatnám – milyen ügyeken keresztül közelít olyan kérdéshez is, mint az Ukrajna területén folyó háború. Ezért ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy az akár csak naponta érkező, egymásnak ellentmondó hírekből kitalálja, mi lesz ennek a vége. A Putyin és a Trump között február 12-én lezajlott telefonbeszélgetés, majd a két fél első számú diplomatáinak, szakértőinek Szaúd-Arábia fővárosában, Rijádban létrejött – az ukrajnai helyzetet épp csak érintett – tárgyalását követően az orosz elnök azt mondta a hivatkozott interjúban:

„Az összetett, sőt akut problémák megoldása érdekében, beleértve az ukrán kérdést is, előbb Oroszországnak és az Egyesült Államoknak kell megtennie az első lépést. Ez az első lépés a két állam közötti bizalom növelése.”

Moszkva bizalmatlanságát több korábbi tapasztalat táplálja:
     ♦ A Szovjetunió szétesése–szétverése utáni helyzetben az orosz gazdaság és a hadsereg leépülésében bőven benne voltak nyugati, mindenekelőtt amerikai érdekcsoportok is.
     ♦ Vlagyimir Putyin 2007-től hasztalan adott egyre több vészjelzést: Moszkva nem fogja eltűrni, hogy a NATO úgy érhesse el rakétáival az orosz nagyvárosokat, nagyüzemeket, katonai létesítményeket, hogy már ellencsapásra se maradjon idejük.
     ♦ A 2014-es kijevi államcsíny utáni orosz ellenes uszítás mögött bizonyítottan amerikai szervezetek álltak, s ezzel alapozták meg a Donyec-medence nagyrészt orosz lakossága elleni rablásokat, fegyveres akciókat, tömeges, több mint tízezer civilt, köztük száznál több gyereket érintett gyilkosságokat.
     ♦ A helyzet Ukrajnán belüli rendezésére vonatkozó, 2014 februárjától nyugati garanciákkal született megállapodások mindegyikét felrúgták.
     ♦ Oroszországot, annak vállalatait, sportolóit, művészeit, politikusokait, diplomatáit, üzletembereit tömeges szankciókkal sújtották.

E tekintetben mostanság is nőttön-nőhet a zavarunk. Miközben a Fehér Házból rendre biztató szavak hangzanak el, miközben február 25-én, az ENSZ Biztonsági Tanácsában évek után először fogadott el az USA és Oroszország is kompromisszumos előterjesztést az „Oroszország és Ukrajna közötti harci cselekmények legrövidebb időn belüli beszüntetéséről”, ami ellen a BT öt állandó tagjának egyike sem emelt vétót, s miközben a dokumentum elítéli „az ukrán konfliktus során emberéletben bekövetkezett pusztítást”, de mellőzi „Ukrajna területi egységének” felvetését, az „Oroszország agresszor” formulát, a mérleg másik serpenyőjében a feszültséget növelő újabb tényezők szerepelnek. Csupán néhány példa erről a hétről:

     ♦ Az Európai Unió külügyi tanácsa elfogadta az újabb 35 oroszországi intézményt és 48 személyt érintő 16-ik szankciós csomagot. Ebben különösen nagy érvágás lehet az Oroszországból kőolajat, kőolajtermékeket idegen zászló alatt szállító, úgynevezett árnyékflotta már eddig is tiltólistán szereplő 79 mellett továbbá 74 tankhajója szállításainak megakadályozása. Minthogy az észak-európai államok a Balti-tenger NATO-beltengerré tételén mesterkednek, az ember nem szívesen gondol bele, hogy a kereskedelmi hajók mozgását esetleg akadályozó, illetve a netán azok védelmére kelő hadihajók közötti fegyveres konfliktusoknak milyen súlyos következményei lehetnek…
     ♦ Az EU megtiltja a repülést saját országainak légterében azon harmadik országbeli légitársaságoknak, amelyek részt vesznek az oroszországi belföldi szállításokban is.
     ♦ További 13 pénzügyi szervezetet zárnak ki az amerikai bankok által ellenőrzött globális pénzügyi átutalási rendszerből.
     ♦ Kanada több mint 70 orosz személy – üzletemberek, sportolók, újságírók –, továbbá számos további szervezet ellen léptetett életbe korlátozásokat.
     ♦ Nagy-Britannia szintén bővítette az orosz üzleti élet legjelentősebb képviselőit hátrányos megkülönböztetésben részesítő listát.
     ♦ Az Európai Unió több tagállama újabb hadianyagszállításokat és más segélyeket helyezett kilátásba, mert többen még mindig ahhoz tartják magukat, hogy Oroszországot a harcmezőn kell legyőzni. Amúgy meg, nem segélyekről, támogatásokról beszéltek éveken át a nyugati politikusok, amihez képest az USA kormánya ím’ most benyújtotta a számlát?

Szankciók ide, szankciók oda, az orosz gazdaság teljesítménye 4,1 százalékkal nőtt tavaly, s a támadások sem hagynak alább. Tovább szorítják ki az ukrajnai erőket az oroszországi kurszki területről, illetve lassan, de annál elszántabban foglalnak el újabb és újabb településeket a Szovjetunió előtt Oroszországhoz tartozott térségekben. Amilyen intenzitással Kijev növeli az oroszországi drón- és rakétacsapások és Oroszország jónéhány régiójában, nagyvárosában a nem egyszer megtévesztett tinédzserekkel végrehajtatott, többségében meghiúsult diverzánsakciók számát, az orosz hadsereg olyan erőteljes támadásokat intéz Ukrajna mélységében főleg az energetikai és a katonai létesítmények ellen.

Ebben a leltárban külön bekezdést érdemel, hogy a Reuters február 18-án azt jelentette: „Kazahsztán ellátása és a globális piacra irányuló oroszországi olajexport egyik fő útvonalán, a Kaszpi-tengeri Pipeline Consortium (CPC) 1300 kilométeres vezetékén áthaladó olaj mennyisége 30-40%-kal csökkent egy ukrán dróntámadás következtében. Alekszandr Novak orosz miniszterelnök-helyettes azt mondta, hogy egy gázturbinás blokk és egy alállomás sérült meg, s a javítás hónapokig tarthat”.

Az ügyről az orosz televízióban nyilatkozó Vlagyimir Putyin elmondta: a támadás csak valamely NATO-tagállam által működtetett műhold által szolgáltatott adatokra építve volt kivitelezhető. Ezzel sejtette, amit a kevéssé bennfentesek is eleve gondolhattak, hogy igen befolyásos, a háborús konfliktus fenntartásában érdekelt körök figyelmeztetése volt ez az akció a végre összeállt amerikai–orosz tárgyalások előestéjén. Hiszen a CPC 40 százalékban amerikai és európai cégek – például a Chevron és az Exxon Mobil – olaját szállítja, a vezetékben lévő teljes nyugati érdekeltség pedig meghaladja a 65 százalékot.

Miközben a propaganda által befolyásolt nyugati nagyközönség azt gondolja, ebben az ügyben is a jó célokért küzdő Nyugat áll szemben a háborús agresszor Moszkvával, lassan eszmélni kellene végre! Ha másért nem, azért, amit ennek a háborúnak az előzményeiről már az amerikai elnök is elmondott mióta beiktatták. Vagy azért, amit február 25-én, a Fehér Ház ovális irodájában újságírói kérdésre kijelentett: „az ukrajnai konfliktust néhány hét alatt szabályozott mederbe lehetne terelni, ha okosak vagyunk. De ha nem leszünk okosak, akkor ez az egész folytatódni fog, és továbbra is veszíteni fogunk”. Mondjuk, ami a veszteséget illeti, nekem egyre inkább úgy tűnik fel, hogy Ukrajna egésze már a békében sem lehet nyertes. És nem csak a milliónyi halott és rokkant miatt, hanem azért is, mert nyilvánvalóan a kirablására – ha nem területének szétosztására – készülnek azok is, akik eddig megmentőjének szerepében tetszelegtek.#

Kabai Domokos Lajos