A putyini vezetés feltehetően arra számított, hogy amikor 2022 februárjában az orosz hadsereg bevonult Ukrajnába, a lakosság nagy része elfordul a 2014 februári kijevi államcsíny óta a Washington által megtestesített érdekeknek alárendelt bábkormánytól. Nem mintha ez bármit számítana, de sok évtizedes tanulmányaim, a Szovjetunióban nem turistaként szerzett élményeim, ukrán és orosz ismeretségekre alapozott tapasztalataim miatt magam sem tudtam hova tenni, hogy

az ukrajnai lakosság jelentékeny, történelmi–vallási–nyelvi okok, sőt a családi-baráti kapcsolatok miatt inkább Moszkvához húzó része miért nem élt a lehetőséggel, s miért nem fordított hátat az országa kirablásában a nyugatiakkal összejátszó oligarcha-banditáknak.

A kivétel a Donyec-medencének a függetlenség 1991-es elnyerése előtti népszavazásra épülő alaptörvény, nem utolsó sorban Vlagyimir (!) Zelenszkij választási ígérete jegyében a nemzetiségi autonómiakövetelésnek fegyveresen is nyomatékot adó, főleg orosz etnikumú lakossága. Az ott élők ellenállására azonban kézenfekvő volt a magyarázat: akkor már nyolc éve a banderista-fasiszta különítmények és a hadsereg egymást váltva gyilkolta őket. Tízezernél több civil, köztük több száz gyerek volt áldozat, akiknek érdekében sosem szólaltak fel az emberi jogokról olyan ékesen papoló nyugati liberál-fasiszták.

Azt eleve elkönyveltem, hogy a történelmi okokból Lengyelországhoz, később az Osztrák-Magyar Monarchiához, még később a hitleri Németországhoz kötődött, az európai kulturális, benne a (görög)katolikus vallási hatásoknak kitett Nyugat-Ukrajna ellenségesen viseltetik Moszkvával szemben. De azt nem tudtam hova tenni, hogy

a Kijevtől keletre és délre eső, a Donyec-medencéhez képest inneni térségekben gyakran csak oroszul beszélőknek miért nem lett elegük az oktatást, az állami állások betöltését, a színházak, a televíziók műsorait érintő, a számos médium betiltásával, az orosz nyelvű klasszikus és nem klasszikus irodalom zárolásával, a politikai gyilkoságokkal, bebörtönzésekkel, a pravoszlávoknak a templomjaikból kiűzésével járó erőszakos ukránosításból.

Ha csak nem azért, mert a Moszkvához kötődő ukrajnai oligarchák banditizmusa semmivel nem volt fenyegetőbb a szemükben a Nyugatra orientálódókéhoz képest. Azt is felfogtam, hogy a galád elosztási viszonyok következtében meggazdagodott, esetleg csak tehetőssé vált családok következő generációja a Nyugat-Európa felé nyitásban látja jövőjét. A fiataloknak ez a rétege abból indulhatott ki – amiből mostanság a kelet-európai ifjak, amikor rendszerváltást követelnek, holott eszük ágában sincs a tulajdon- és elosztási viszonyok igazságosabbá tételét szorgalmazni –, hogy a politikai hatalom sáncai mögé beküzdve magukat, az anyagi javakhoz is hozzáférhetnek. Hozzá azt sugallták nekik: a Nyugat garantálhat számukra olyan viszonyokat, amelyek révén előttük is megnyílik az érvényesülés útja. Hogy ennek mi lesz a társadalmi ára, azzal ők sem igen törődtek és törődnek.

A tiltakozásnak azonban volt egy kétségtelen formája. Az 1991-ben 51 milliós ukrajnai népesség bő tíz év elteltével körülbelül 10 millióval csökkent. Vagyis, sokan települtek át Nyugat-Európába, de Oroszországba is. A 2022-ben kezdődött háború miatt a lakosság száma további 10 millióval apadt. Egy ekkora migrációs hullámban nyilvánvalóan kifejeződik a fennálló viszonyokkal szembeni elégedetlenség, de ez még mindig nem volt magyarázat arra, hogy miért hagyta el hazáját egy ekkora tömeg. Miért nem álltak ki saját, a felmenőik által is képviselt, mindent egybe vetve inkább a Moszkvához kötődő értékrendjük, elkötelezettségük, kulturális-vallási indentitásuk mellett szülőföldjükön? A kérdésre egy 2024. augusztusi, Az orosz–ukrán gyűlölködés háttere című cikkemben próbáltam körvonalazni a választ. Ebben jónéhány tényre hivatkozással mutattam be, hogy

évtizedekkel korábban, az Amerikai Egyesült Államokban miként tervezték meg, és hogyan keltették fel az ukrajnaiak tömegeiben a náciknak a szlávokat, ezen belül különösen az oroszokat másodrendűként kezelőhöz hasonlítható módon a tudományosan értelmezhetetlen, faji alapú oroszgyűlöletet, amelynek szellemében, anno Hitler kíméletlen utasításai szerint nemtől és életkortól függetlenül gyilkolták, rabszolgaként tudatosan halálra dolgoztatták őket. Mi több, ahogyan a II. világháború alatt a banderista-fasiszta ukránokat, tehát szlávokat használtak ehhez, jelezve, hogy az emberi elmeháborodottság határai végtelenek, immár egy egész, nagyrészt szlávok lakta országot mozgósítottak céljaik eléréséhez.  

Ám már annak a cikknek az írásakor is tudtam: csupán a felszínen érzékelhető, idehaza egyáltalán nem ismert jelenségeket foglaltam össze, illetve néhány történelmi előzményre hívtam fel a figyelmet, de az okok mélyebb mozgatórugóit nem sikerült feltárnom. Április 18-án reggel azonban Böröcz József szociológus professzor friss Facebook-bejegyzése jelent meg a képernyőmön. Ebben arról számolt be, hogy ő is megkapta a Voks 2025 elnevezésű, az Ukrajna Európai Unióhoz csatlakozásával kapcsolatos szavazásra felhívó küldeményt, amelyben a magyar kormány arra vár választ: „Támogatja-e Ön, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen? IGEN /NEM”

A USA-beli Rutgers egyetem tanára afölött füstölgött, hogy ő már az Eszmélet folyóirat 2024 nyári (bár csak decemberben napvilágot látott), 142. számában megjelent, „A fontolva fejlesztő EU lenyeli keleti-délkeleti szomszédait – s akkor mi lesz?” című cikkében körüljárta ezt a témát, de senki nem jelezte, hogy hajlandó lenne vitatkozni vele. Megjegyzem: a Bekiáltás nem ment el szó nélkül a tanulmány mellett. Az 1311. jegyzetemben Az Európai Unió tündöklése és agóniája címmel adtam hírt a dolgozatról. Ennek végén a tanulmányból átvett grafikonon, illetve az EU-csatlakozási folyamatot, az egyes országok GDP-jének a világátlaghoz mért részesedését bemutató saját, e cikk után újraközölt táblázaton jeleztem a lecsúszás félreérthetetlen voltát.

Ezután magától értetődően nyitottam meg a tavaly decemberi cikkemet. Miután átfutottam, Böröcz eredeti tanulmányában mélyedtem el, olyan részleteket is felfedezve, amelyeknek előtte nem tulajdonítottam jelentőséget. Köztük egy olyan adatot találtam, ami az általam eddig feltártakhoz képest mélyebb okát adhatja az ukrajnaiak tömeges pálfordulásának, pontosabban annak, mi volt az oka annak, hogy áldozatul estek a rájuk minden irányból zúdult, őket szinte cselekvésképtelenné tett, illetve menekülésre késztetett nyugati indíttatású, minimum kulturális rasszista propagandának. Ugyanis, többek között azt írja a szociológus az EU-felvételre váró Ukrajnáról, e csoport legszegényebb, immár háborútól is pusztított tagjáról:

Az Ukrajna fejletlenségével kapcsolatos, a Világbank adataival alátámasztott állítást gyakran olyan ismerőseim sem akarják elfogadni, akik anno Kijevben tanultak. Őket emlékeztetni szoktam arra, hogy a XX. századig nem létezett ukrán állam, hiszen eredetileg Varsó és Moszkva is a saját kulturális-vallási befolyás alatt lévő, tehát ellentétes irányokba terelendő határterületként (u kraja) kezelte. Ugyanis az 1969-es karlócai békével e két hatalmi központ kapott felhatalmazást e folyamatos háborúságokkal terhelt térség országukhoz csatolására.

Akármilyen messzire is tekintünk vissza az időben, háborúk háborúkat követtek itt. A déli területeken görög kolóniák létesültek, majd a rómaiak is próbáltak terjeszkedni. Az időszámításunk szerinti 100-tól a venéd-szláv törzsek csaptak össze a szarmatákkal, majd évszázadokon keresztül más nomád népekkel, türkökkel, hunokkal, avarokkal. Egy jókora ugrással utalnom kell a több mint 200 évig tartó mongol-tatár pusztításra, aminek következtében Kijevet is teljesen felégették, lerombolták. Később a nagyhatalmak – Oszmán Birodalom, Franciaország, Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Németország, Nagy-Britannia, USA már 1918-ban is – szintén katonai felvonulási terepként használták ezt a területet Belorussziával, Podóliával, az Azovi-tenger, a Fekete-tenger térségével együtt. Aztán Lenin, Sztálin, Hruscsov csinált belőle államkezdeményt 1922-től.

A félperifériásságban megrekedés további oka az a borzalmas pusztítás, amit 1941-1944 között a „dicső” német náci hadsereg a Szovjetunió nyugati, így az ukrajnai területein is, szövetségeseivel, nem utolsó sorban az akkori Európa teljes termelését a Szovjetunió ellen használva, véghez vitt. Az újabb kivéreztetés 2014-től (nem 2022-től!) a NATO terjeszkedésének részeként kezdődött, s – moszkvai indoklás szerint – ezt ellensúlyozta Oroszország ellenlépése, miután a nyugatiak rendre zátonyra futtatták a rendezést szolgáló megállapodásokat. Nem mellesleg, az 1969 és 1977 között külügyminiszter, illetve nemzetbiztonsági főtanácsadó, Henry Kissinger a Nácizmus nélküli világ elnevezésű (!) nemzetközi jogvédő szervezet által Kijevben, 2014 elején megrendezett konferencián, illetve a CNN-televízióban már figyelmeztette az Obama-kormányt:

„Amerikának nem érdeke, hogy a ’megszállt erőd’ helyzetébe sodorja az oroszokat, hogy kénytelenek legyenek megmutatni, mire képesek”

A fentieket összevetve azzal az adatsorral, amely szerint az Európai Unió egykoron a világgazdaság 26%-ka fölött „teljesített”, jelenleg pedig ennek az értéknek a 16%-ánál tart, nyilvánvaló, hogy az egyre keletebbre fekvő országok felvétele nem erősítette, hanem gyengítette a társulás egészét. Minthogy a gazdagságukat a gyarmattartói múltban megalapozott nyugati országokhoz való felzárkóztatás enyhén szólva sem volt sikeres – Böröcz víziója szerint –, a további bővítés

     ♦ vagy az EU összeroppanásához,
     ♦ vagy a belső egyenlőtlenségek elviselhetetlen mértékű felhalmozódásához, akár a később belépőknek a nyugatiak mellett a magyar és a lengyel tőkés csoportok általi kifosztásához,
     ♦ vagy a jelenlegi tagországokra az eddigiekhez képest nagyságrendekkel megnövelt terhek növeléséhez, az ebből eredő, gyakorlatilag egész Európát érintő társadalmi feszültségekhez vezethet.

Ezen belül, miként ezt Böröcz József nyomatékosítja: „Ukrajna a Szovjetunió felbomlását követő időszak óta, azaz legalább harminc éve – értsük jól: már egy generációval a mai orosz–ukrán háborúság kirobbanása előtt – a világrendszer-periféria legmélyebb bugyrába került”. Ezt tetézik – ahogy ezt számtalanszor megindokoltam a Bekiáltásban – a Washington által az Oroszország térdre kényszerítésének az erőforrásai fölötti ellenőrzés szándékával előkészített, kiprovokált – háború következményei.

Mielőtt akár az Orbán-kormány vagy bármelyik kihívója Ukrajna EU-csatlakozásáról kérdezi, szavaztatja a magukat függetlennek nevező médiumokon keresztül is egyoldalúan manipulált választókat, az ilyen összefüggéseket kellene feltárni! És bár itt és most ez mellékszál, de végre helyretenni azt is: Oroszország miért akarná megszállni a végzetesen legyengült Ukrajna egészét, ahol a fekete-vörös zászlókkal, a II. világháborús pogromokat vezénylő egykori vezérek fényképeivel, horogkeresztre emlékeztető jelképekkel éjszakai fáklyás felvonulásokon masírozó fasiszta tömegekből egyes nyugati titkosszolgálatok már szervezik a jövőben partizánháborúban felhasználható gárdákat, amelyek tagjai eredetileg a donyeci rablásokban, vérengzésekben tűntek ki.

Moszkvának egyébként épp elég gondja (volt) a Krím-beliek életszínvonalának az oroszországi szintre emelésével, az évtizedeken át elmaradt beruházások pótlásával. Ennél is nagyobb anyagi terhet jelent majd számára a szó szerint földig rombolt négy (vagy öt?) a Szovjetunió időszakában az ukrajnai államképződményhez Oroszországtól odarajzolt, összesen két Magyarországnál jóval nagyobb, a NATO nyomulása elleni védekezés jegyében ismét Moszkva fennhatósága alá került térség, továbbá az ukrán hadsereg által kirabolt, megsemmisített kurszki terület teljes újjáépítése. Eközben már ma is meg kell védenie városait, energetikai létesítményeit a drónrajok tömegével, illetve a nyugati rakétákkal, nyugati műholdas vezérléssel naponta, egyre erősödő mértékben végrehajtott támadásoktól, amelyeknek sok a civil áldozata. Igaz, ezekről (sem) igazán szólnak nálunk a híradások, így aztán mérlegelni sem képes a nem bennfentes…#  

Kabai Domokos Lajos

FÜGGELÉK
(1) AZ USA, AZ EU, KÍNA, JAPÁN, INDIA GDP-JÉNEK ALAKULÁSA A VILÁGTERMELÉS SZÁZALÉKÁBAN 1960 ÉS 2020 KÖZÖTT - Az amerikai Rutgers Egyetem professzora, Böröcz József grafikonja, amelyen néhány kiemelt ország 1960 és 2020 közötti, egy főre jutó GDP-jének alakulása látható a világtermelés százalékában. [USA (sötétkék), EU (világoskék), Kína (piros) Japán (szaggatott piros), India (narancs)] – Az eredeti megjelenés forrása: Böröcz, József. European Integration: Global Strategy for Waning Powers. Perspectives on Europe 41.1 (2011): 35-39. 

(2) AZ EU ELŐZMÉNYEI, BŐVÍTÉSEI A NATO-TAGSÁGGAL VALÓ ÖSSZEFÜGGÉSEI - Saját összeállítás