Karlócai béke, 1699. január 26. Másfél évtizedes küzdelem eredményeként az Oszmán Birodalom végleg visszaszorult a Duna medencéjéből; Magyarország több mint 150 év után felszabadult a török uralom alól – olvasom a Facebookon elém került, évfordulós szövegben. De igazán csak egy olyan részletet kellene eszünkbe vésni belőle, ami a mi szempontunkból, diktátum jellege miatt Trianonra (1920) és Párizsra (1947) emlékeztet:

„Karlócán a magyarok semmiféle szerephez nem jutottak: bár Lipótot az 1681. évi országgyűlés törvényben kötelezte egy magyar tag delegálására, a Wolfgang von Öttingen és Leopold Schlick vezette küldöttség kizárólag bécsi diplomatákból állt. A császár mellett Velence, II. (Erős) Ágost lengyel király és Nagy Péter cár is küldött diplomatákat Karlócára, az Oszmán Birodalmat pedig Rami Mehmed reisz effendi képviselte.”

Miként több nyugati forrásban is olvastam korábban, az egyesült európai hadak vezetői azzal magyarázták az eljárást, hogy eleve nem tartották alkalmasnak az úgymond fegyelmezetlen magyarokat a felszabadító háború megvívására. Néhány, elsősorban felderítő huszárcsapaton kívül inkább a lengyelekre támaszkodtak. Ellentételként a Portát rákényszerítették, hogy ismerje el Podólia – azaz a mai Ukrajna Lvivi, Ternopili, Hmelnickiji Ivano-frankivszki, Vinnicjai területének, valamint az Odesszai terület egy részének – visszatérését Lengyelországhoz. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az Oszmán Birodalom a hanyatlás szakaszába lépett. Ám ez a folyamat, a Balkán felosztására készülő nagyhatalmak várakozásai ellenére, majdnem két évszázadig elhúzódott.

Áthallások a mával. Az egyik: ugyebár ez is az egyik oka a Podólia, továbbá az azt az 1920-as évek elejéig határolt, az orosz cári birodalomhoz tartozott, majd a Szovjetunióban létrehozott Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz rajzolt Malaja Rosszija (Kis-Oroszország) hovatartozásáról folyó mai vitáknak. A másik: a szultán átengedte az orosz cári birodalomnak Azovot. Igen, az Azovi-tengerről és annak mellékéről van szó. Arról a területről, amit a szovjethatalom alatt, az előző mondatban vázolt, illetve több más térséggel együtt, a Lenin által alapított Ukrajnához csatoltak, s amit a Krímmel, a Donyec-medencével együtt Moszkva az elmúlt években annektált vagy szerez éppen vissza.

Jut eszembe a múlt árnyairól: az egyik ellenzéki politikus FB-oldalán lelkes cikk ünnepli, hogy ugyanabban a térségben, ahol a karlócai békét megkötötték, vagyis Szerbiában, lassan két hónapja tartanak a fiatalok több ezres tüntetései az Orbánnal együttműködő Vučić rendszere ellen. Ömlenek a hozzászólások, amelyekben elképesztően sokan ajánlgatják: „Ezt kéne csinálni itt is, kedves magyarok!” Többen dicsérik az ottaniak bátorságát, és ócsárolják az itthoniakat, akik nem emelik fel a feneküket a fotelből. Nem állom meg, bepötyögöm:

„Ha csak annyian kimennének az utcára, akik ezen az internetes oldalon hiányolják az itthoni akciózást, már összejönne egy kisebb tüntetés. Hogyhogy nem érzik a szavaik és a tetteik közötti ellentmondást?”

Bizonyos John Brent azonban ennél is továbbmegy: „...csak nehogy jöjjenek az orosz tankok” – figyelmeztet. Neki válaszolom, hátha értenek belőle mások is: „Az a helyzet, hogy a Szerbiáról leválasztott Koszovóban az amerikaiak már ott vannak. Őrzik a ritka földfém-lelőhelyeket és felügyelik a Kelet-Európa gázellátását még úgy-ahogy fenntartó gázvezetékeket. (Meg persze, a demokráciát, ami az USA-ban épp válságban van.) Az lesz ám a jó, amikor az oroszok is megérkeznek. Én nem örömködnék azon, hogy két nagyhatalom csaphat és csap itt össze egymással, bennünket is bevonva. Mert nézze meg Ukrajnát! Mi lett belőle? Persze, vannak, akiknek a zsebében két-három útlevél is lapul. Mint a kijevi aranyifjúság esetében. Külső szervezőkkel a háttérben összehozták a Majdant, s azonnal elszeleltek, mikor már nemcsak a fővárostól több mint ezer kilométerre lévő  Donyec-medencében folyt az öldöklés."          

Azt kérdezheti valaki, hogy jön ez az egész a karlócai békéhez? Hát úgy, kedves kérdező, hogy akkor is, azóta is  nagyhatalmi játszmák határozzák meg, mi történik velünk. Tán koromból is fakad, de úgy látom: amikor itt megmozdulnak a tömegek, abból mindig a nagyok jönnek ki sikeresen, nálunk pedig a sokaság számára hanyatlás következik be. S még jó, ha nem folyik vér. Ma, az internet segítségével soha nem látott befolyásolással különösen könnyű elérni, hogy

az egyik véleménybuborékból a másikba rángassanak át százezreket, milliókat, akik ezalatt olyan sebesen és dühösen váltanak hiteket a véleményvezérek hatására, mint talán még soha.

S hogy még egy, meglehet, sokak szerint szintén nem ide illőnek tartott adalékot hozzak fel: ezért is hökkentem meg a hétvégén, Szentesen járva – ahonnan gépkocsival mindössze két és fél órányira, a Duna jobb partján található a sokat szenvedett Karlóca – egy 1956-os emléktáblára lettem figyelmes. Ennek szövege szembemegy a politika által sugallt, a kurzusfilmekben és a politikusi megszólalásokban megjelenő, a várható nagyhatalmi reagálásoknak fittyet hányó gondolkodásmódot dicsőítő értelmezésekkel. Így hangzik:

A táblán a dátum: 2006. Bár nem tudom, mi és hogyan történt fél évszázaddal azelőtt a kisvárosban, amondó vagyok: akik elhelyezték ezt a táblát, ugyanúgy vállalták, hogy dacolnak a többségi narratívával. Miként ezt elődeik tették. Mert van az a helyzet, amikor fejjel menni a falnak hősies cselekedetnek tűnhet fel, de mégis az szolgálja a hétköznapi ember javát, aki mérlegelni is képes. 2006-ban ugyanúgy azt képviselték a szentesiek, mint 1956-ban: az menjen az utcára szinte piknik-hangulatban, aki felmérte, hogy mi lesz utána!

Nem mellesleg, azoknak az értelmiségieknek a többsége, akik Rákosi Mátyás alatt Sztálin öklét képviselve a késői '40-es és a korai 50-es években oly hevesen ostorozták a nép opportunista, reakciós rétegeit, aztán '53-tól, a szovjet vezető halála után a szocializmus építése során elkövetett hibák kijavításának, a túlkapások felszámolásának szükségességéről kezdtek vitázni, a népfelkelés viharában dolgozószobáikba húzódva lapultak. Aztán, biztos, ami biztos, a legvérmesebbek Nyugatra elszelelve képviselték ottani újságcikkekben, illetve üzenték meg az amerikai kormány által pénzelt rádióadókon, hogy mi minden jó származhatna a kapitalizmusból, ha az otthon maradottak hajlanának ennek elfogadására...        

De annyira nincs új a Nap alatt, hogy a Kijevben, a 2013-as, 2014-es évek fordulóján, a világmegváltás jószándékával a Majdan térre vonult vidám fiatalok sem láthatták át, hogy néhány hét leforgása alatt, jól kiképzett, katonai táborszerűen elhelyezett és megszervezett verőlegények foglalják el a helyüket. A propagandisták aztán egybegyúrják a megmozdulások két szakaszát, hogy igazolják, miért verték ki a banderistra-fasiszták az ukrán  parlamentből a kormányzó pártok képviselőit, hogy helyet csináljanak a részben külföldiekből álló, amerikai érdekeket képviselő bábkormánynak. És a 2013 végén a Nyugathoz csatlakozást követelő, békés tüntetőkre hivatkoztak akkor is, amikor 2014 tavaszán, a Donyec-medencében, a büntető zászlóaljak megkezdték a vérengzést, ami nyolc évvel később az USA által uralt NATO és Oroszország közötti tényleges háborúba csapott át.

Az emléktábla fentebb idézett szövege szerint, a szentesiek ösztönösen is tudhattak az ilyen helyzetekről valami fontosat. Korábban, és 2006-ban is. 

Lehetett ebben szerepe a török hódoltsági lét, a mindent felégető felszabadító háború, az ezt követő összecsapások sora, az 1941-es hideg napok, s az azok miatti ellenvérengzések, a Titót láncos kutyának bélyegző propaganda, illetve a határon átszivárgó valódi hírek vagy csak a népi szóbeszéd által alakított, nemzedékekről nemzedékekre hagyományozódott óvatosságnak. Annak a tapasztalatnak, amit már a szavakban oly nemesnek, emberinek hirdetett, mostani rendszerváltás utáni demokrácia ellentmondásosnak bizonyult volta késztette óvatosságra az itt élőket.

Mert rá kellett döbbenniük, hogy itt is megeshet, mint ahogy meg is esett 1999-ben, hogy a béke nevében, a NATO égisze alatt bombáznak egy európai fővárost. Történetesen Belgrádot, s persze hidakat, civil célpontokat a részben magyarok lakta Újvidéken. A gépek Magyarországról szállnak fel és a fejük felett repülnek el ehhez. Ám ezekről a mechanizmusokról szinte semmit nem tud az, akinek nem személyes élménye az úgymond igaz ügy nevében való lázadás utáni pusztítás.

Akinek a tudatlanság alakítja a meggyőződését, az ostobán rohan a falnak, keveri magát, s keverik bele őt mások olyan helyzetekbe, amelyeket, ha működne a túlélési ösztöne, elkerülni igyekezne inkább. Miként Bibó István írta 1945-ös, híres „A magyar demokrácia válsága” című tanulmányában arról, miért következett be 1941 és 1945 között, egy teljesen félrevezetett, tudatilag-érzelmileg felkészítetlen, 1848–1849 után az ország területén csaknem száz éven át háborús helyzetet nem tapasztalt magyarországi lakosság körében az elkerülhetetlenhez képest jóval több emberi tragédia.

Visszakanyarodva oda, ahonnan elindultam:

1867, a Habsburgokkal való kiegyezés óta a kollaboráns uralkodó rétegek mindmáig úgy jelenítették és jeleníttetik meg a bennünket éppen akkor gyarmatosító hatalmakat, hogy azokat kizárólag nemes eszmék vezérlik, képviselőik már-már meseszerűen jólelkűek. A sok között gondoljunk csak a Sissi-kultuszra!

Így aztán arról sem tud semmit a hétköznapi magyar, hogy anno, a pápa védnöksége alatt a Habsburg Birodalmat, Velencét, Lengyelországot, majd később Oroszországot szövetségbe foglaló Szent Liga sikeres hadművelete nyomán létrejött karlócai béke európai hatalmi szemmel szinte mellékes hordalékaként, a Habsburgok többek között elérték, hogy az Oszmán Birodalom uralkodója Nikomédiába internálja a kurucok élén ellenük fellázadt Thököly Imrét és feleségét, Munkács várának védőjét, Zrínyi Ilonát. Főleg utóbbit, nem is beszélve fiáról, a szintén száműzetésben halt II. Rákóczi Ferencről, ugyanúgy ünnepli a tudathasadásos magyar, mint az 1848–1849-es magyar miniszterelnököt és tábornokokat kivégeztetett, a tiszteket az osztrák hadseregbe közleglegényként besoroztatott – e tekintetben az orosz cárnak tett ígéretét megszegett – Ferenc Józsefet. 

MERT tudunk erről is, arról is, csak valahogy az összefüggések, a geopolitikai folyamatok maradnak homályban az egyrészt az évszámokra és az események egymástól elszigetelt bemutatására, másrészt az összefüggésekből kiragadott hősiességre fókuszáló oktatás-tanítás, az ünnepségeken burjánzó példálózás, no meg az operettek andalító hangulatának hatása alatt. Így sikkadnak el történelmünk tanulságai. Ezért is kezdik mindig nulláról az újabb és újabb nemzedékek, amelyek szinte semmit nem értve a velük történtekből lesznek a nagyhatalmi játszmák áldozatai. Jóllehet, talán minden hasonló befolyási képességű országban így van ez, de az átgondolásra össztönzést a hordószónoklatok, a hagymázas álmok hirdetése helyett meg kellene fontolni! Akár a karlócai békeszerződés évfordulóján. Rosszabbul biztosan nem járnánk vele, mint amiként eddig jártunk jó ezer évünk alatt... #

Kabai Domokos Lajos