„Ez egy eredendően bűnös eszme” – kaptam fel a fejem a mondatra, ami az M5 tévécsatorna Kommentár Klub február 25-ei adásában hangzott el. Történt mindez a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján. Ilyenkor még többen hajlamosak elhamarkodott kijelentésekre, holott

maga a gondolat, a közösségi társadalom gondolata – merthogy a kommunizmus alatt ez értendő, s erről folyt az épületes eszmecsere – nem áll távol a krisztusi felfogástól. Igaz az istenbe vetett hittől megszabadítva!

Ám a párhuzamtól nyilvánvalóan ódzkodnak a hölgyek és az urak, mert akkor le kellene leplezni a fennálló rend – a tőkés viszonyok – pusztító ellentmondásait. Hogy az egyházfőknek a Jézus Krisztus nevében elkövetett bűneiről már említést se tegyek. Ehelyett ezúttal is annak jegyében okoskodtak, mintha a kommunizmust valamiféle Paradicsomként írta volna le Marx és Engels. Vagyis a beszélgetés résztvevői azon élcelődtek: hogy nevezettek azt állították: egyszer s mindenkorra, már a Földön létrejöhetne valamiféle mennyország.

Ehhez képest Marx és Engels bölcsebbeknek bizonyult, mint Francis Fukuyama, aki 1989-ben, az amerikai külügyminisztérium negyvenéves munkatársaként azzal kedveskedett főnökeinek az akkor még néhány oldalas tanulmányában, hogy a szocialista világrendszer felbomlásával, a liberális demokrácia győzelmével elérkezett a történelem vége. Ezzel szemben a két klasszikus által jegyzett műben, A német ideológiában az áll, hogy

„A kommunizmus a szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelynek a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”

Vagyis folyamatról, mozgalomról írnak, aminek révén megszabadulhat az egyén a másik ember általi, az osztályviszonyokban gyökerező kizsákmányolásban testet öltő kiszolgáltatottságától. S bizony, bizony – miként ezt az Eszmélet 139–140. számában (2023. ősz–tél, 16. o.), Paul Le Blanc amerikai történész is kifejti – Lenin is „egy új, a szabadságon és egyenlőségen alapuló, radikálisan demokratizált társadalom mellett kötelezte el magát”.

Csakhogy ez nem lehet kiindulópont egy mai tévévitában. Ugyanis, ebben az esetben mindenekelőtt arról kellene értekezni, hogy mi akadályozta meg Lenint abban, hogy a szándékát érvényre juttassa? Erre a felvetésre olyan történelmi és gazdasági körülményeket kellene taglalni, amiket szemérmesen szőnyeg alá söpörnek a magukat polgáriként meghatározó elemzők. Ha nem ezt tennék, végül a szükségszerűen a kizsákmányolásra épülő, háborúkat szülő kapitalizmus és imperializmus bírálatánál kellene kilyukadniuk. Márpedig abban a pozícióban, amelyben közönség előtti tévészereplést vállalnak, akár tudatában vannak ennek, akár nem,

a mai uralkodó osztály értékrendjét kell igazolniuk – egyébként, ritka kivételtől eltekintve, a kormányzati és az ellenzéki médiumokban egyaránt.

Marx, Engels, sőt Lenin egyik „bűne”, hogy világossá tették: egy adott társadalomban uralkodó gondolatok az uralkodó osztály gondolatai. Vagyis a szellemi hatalom is azoké, akik az anyagi viszonyokat meghatározzák. Ha egyszer a magántőkerendszerre épül egy társadalom, akkor minden másban – a családokban, a munkahelyeken, az oktatási rendszerben, a médiumok tartalmában stb. – elsősorban a kapitalista viszonyokat igazoló, legalábbis az alapjait nem támadó értékrend juthat érvényre, illetve kaphat széleskörű nyilvánosságot. Aki ezzel szembefordul, a legjobb esetben szokatlannak, furcsának tekinti a környezete. Rosszabb esetben deviánsként, sőt ellenségként kezelik, akit az uralkodó osztály érdekeit érvényesítő jogszabályok alapján akár üldözhetnek is a rendszert védő hatóságok.

Akik nem a tőkerendszer egésze szemszögéből taglalják, hanem a pillanatnyi politikai érdeket kiszolgálva évről évre szükségét érzik a kommunizmusról sztereotípiák alapján való okoskodásnak – Illyés Gyula ismert sorára utalva – egyrészt azzal, hogy elfödik, növelik a nyilvánvaló bajokat: a kapitalista kizsákmányoló viszonyok közepette a szegények szegényebbekké, a gazdagok gazdagabbá válását, nem utolsó sorban a természetpusztítást. Másrészt, ha valóban elemeznének, el kellene ismerniük, hogy a mai jóléti kapitalista társadalmak elődjeiben, később a legszegényebb európai országokban, majd a gyarmatbirodalmakban nyomorban, szegénységben, kiszolgáltatottságban, jogfosztottságban élt többségi lakosságért mégiscsak a közösségi társadalom felé törekvők tették a legtöbbet. Azok, akik

a kizsákmányolásból eredő osztálykorlátok áttöréséért, a tömegeknek a korábbiaknál nagyobb létbiztonságáért, a tanulásuk feltételeinek megteremtéséért, vagyis társadalmi felemelkedésükért küzdöttek.

Ehhez képest lehetne és kellene sort keríteni arra, hogy Marx, Engels és Lenin gondolatainak lebutított értelmezésében azok is élen jártak, akik híveikként a műveikből indultak ki, de a könyörtelen külső és belső körülmények, az egyéni ambíciók, fogyatékosságok és jellemhibák, sőt bűnök miatt esetenként az ellentétjükbe forgatták az alaptételeket. Miként ez Jézus – s persze, sok más gondolkodó – tanításaival is történt. Ahogyan az említett Paul Le Blanc amerikai történész cikkében olvasható:

Az amerikai történész leszögezi:

Ám az éremnek két oldala van. Az egyik: az úgynevezett „keményvonalas leninisták” az adott történelmi körülmények között – melyeket az elmaradott cári birodalom öröksége, az I. világháború, a polgárháború, a nyugati hatalmak fegyveres intervenciója, majd Európának a hitleri Németország által a Szovjetunió ellen mozgósított hadseregeire és gazdasági erőforrásaira támaszkodva végbevitt pusztítása, a II. világháború után a kelet-európai társadalmak feudalisztikus-rendi viszonyai, a gyarmatosítás ellen küzdő népek támogatásából és a hidegháborúból eredő kolosszális nehézségek határoztak meg – a tömegek felemelését tűzték ki és oldották meg, sok tekintetben sikeresen.

A másik oldal: mindezt túlkapások sőt bűnök terhelték. De, hogy – miként az említett tévéadásban elhangzott – Marx tehetne róla, mit követtek el a nevében, az már maga a cinizmus teteje, a gondolkodó elme megcsúfolása. Merthogy egy szó sem hangzott el arról, hogy mindez a társadalmi osztályok, illetve a tőkeérdekeket szolgáló imperialista államok közötti harc keretében zajlott és zajlik. A propagandisták ezúttal is a könnyebb utat választották:

a kizsákmányoltak tőke elleni lázadásának élére állókat úgy állították be, mintha hataloméhes őrültek lettek volna, nem pedig a feudálkapitalista, imperialista viszonyok húzódtak volna meg a háttérben, amelyek révén cselekvési helyzetbe, ezek során nem egyszer kényszerhelyzetbe, kerültek.

Ez nem menti az egyéni bűnöket, amelyekkel leplezni igyekeznek a magából a kapitalista rendszerből eredő, a rendszerből kiirthatatlan, az akár világméretű gaztettekhez vezető, újratermelődő mechanizmusokat. Ezért szokták megjeleníteni egyes politikai szónoklatokban, a médiában, az úgynevezett történelmi ismeretterjesztő televíziós műsorokban például a hitleri Németország, a fasiszta Japán, Olaszország hódító törekvéseit, a csatlós államok revizionista törekvéseit, a korábbi gyarmatbirodalmak rémtetteit, sőt az amerikai imperializmus érdekében korábban és az utóbbi három évtizedben elkövetett rablás-sorozatot egyének – uralkodók, hadvezérek, kalózokból lovaggá ütött banditák, állam- és kormányfők – cselekedeteiként.

A Hitlert, Mussolinit, a Hirohito császár mögé bújt fasisztákat, az amerikai geofasizmust – vagyis az odahaza több-kevésbé jogállami, ellenben külföldön fasiszta módszerekkel élő imperializmust – képviselő elnököket előtérbe állítóknak, sőt mentegetőknek mindig jól jött és jól jön a Marx, Engels és Lenin korabeli, egyedi helyzetekre kialakított cselekvési javaslatainak leegyszerűsített értelmezése, s az ezzel való riogatás. Így nálunk is kapva kapnak ezen azok, akik egy rendies viszonyokkal átszőtt, kapitalista – vagyis a tőkeérdeket, a tömegeket a lehető leghatékonyabban kizsákmányoló, az egyéneket egymástól elszigetelni igyekvő, ily módon a politikai–gazdasági hatalom gyakorlóitól függőségben tartó – társadalom létrejöttén iparkodnak a rendszerváltás óta. Ennek jegyében tettek és tesznek szitokszóvá minden olyan kifejezést, amelynek segítségével az alul lévők leírhatnák helyzetüket, uram bocsá’ a világ folyamataiban, egy osztály tagjaként, s nem erőtlen egyénként értelmezhetnék önmagukat.

Ezzel együtt sem fogom fel, hogy a sokaság miért nem érzékeli: a betelefonálók tömegének teret adó tévé- és rádióműsorokban, az internetet elöntő blogok döntő többségében, az inluenszerek keménykedéseiben mennyire ritka a tényleges rendszerkritika, a világban, a mi világunkban is, a nyomort a kiszolgálktatottságot újratermelő kapitalizmus rendszerének kritikája. Általában miért azt kínálják megoldásként, hogy egy új választással majd jön egy jó párt, egy jó vezető, s aztán helyreáll a társadalmi béke, az igazságosság és a jogrend. Aztán minden kezdődik előlről. Ám tessék, tessék! Lehet más magyarázatokkal előállni! Ami engem illet, bármi mással próbálom értelmezni a múltban, s a jelenben velünk történteket, mindig kimarad valami, s attól az egész hamissá válik. Persze, ha valakinek ez kell a lelki békéjéhez, ám legyen. Mindenesetre, én szóltam...#