1322. BEKIÁLTÁS: Kiiktatja a versenyből Európát az USA

2025-01-01becsujevikoncert.jpg

CÍMKÉP: A Musikverein Aranyterme a Bécsi Filharmonikusok 2025-ös újévi koncertjén – Miközben a karmester Riccardo Muti anyanyelvén, olaszul – nem németül, s még véletlenül sem angolul – kívánt békét, testvériséget és szeretet az egész világnak, az jutott eszembe: egyre kevésbé létezik az az Európa, amelyre az osztrák főváros most Johann Strauss születésének 200. évfordulóján emlékezik és szeretne emlékeztetni. Mi több, még ha az amerikai külpolitika ciklikus változásai szerint az idén az Egyesült Államok esetleg fel is ad valamennyit a már több is mint kétszáz éves Monroe-elv kontinensünkkel szembeni érvényesítéséből, az eddigi trend szerint Washingtonnak nem érdeke, hogy tartósan fellélegezzen, s ezzel versenytársává váljék egy Oroszországgal együttműködő Nyugat-Európa (Fotó: APA / Dieter Nagl)

A bécsi újévi hangverseny-közvetítés múltidéző hangulatában rám tört a gondolat: a világhegemóniára törő Washington köré szerveződött érdekcsoportok

nem nyughatnak addig, amíg fel nem számolják Európát mint háborús tűzfészket, s mint versenytársat.

Persze, ez csak újabb és újabb tüzekkel lehetséges – amiként az amerikai prérin a pusztító tűz-fergeteg csapdájába került ember ellentüzet szít, hogy mentse életét. Az más kérdés, hogy az USA esetében a mentés-e a cél vagy az újabb háborúkkal a világcsendőri szerep megtartása?

Az Egyesült Államok európaiakkal kapcsolatos döntései, európai szerepvállalásai korántsem önzetlenek. Kezdetben ugyebár volt a Monroe-doktrína, az 1823-ban az akkori elnök James Monroe által meghirdetett külpolitikai irányvonal. Lényege: az északi és a déli amerikai kontinensen csak az USA tőkés körei számára teremhet babér. Ezt az „Amerika az amerikaiaké” jelszóba tömörítve hozták az akkori európai hatalmak tudomására.

Ezzel indokolta Washington, hogy véget kíván vetni a latin-amerikai területek félgyarmati, neokolonialista jellegű kizsákmányolásának. Valójában, az európai tőkés versenytársaknak az erről a piacról való kiiktatását, kiszorítását indokolták így, mert az volt a cél, hogy az Egyesült Államok kapitalista körei vegyék át a stafétabotot. Természetesen, a szabad verseny nagyszerűséget zengve.

Aztán jött 1903, amikor Theodore Roosevelt elnök először terjesztette ki a Monroe-i gondolatot a teljes nyugati féltekére – valójában a gyarmati rendszerek miatt a földkerekség csaknem egészére. Ennek szellemében mondatott ki az is, hogy

az amerikai flotta legfőbb feladata érvényre juttatni Amerika üzleti-pénzügyi érdekeit a világ legtávolabbi részein.

Nem egyszer szóltam már erről ezeken a hasábokon, de az Egyesült Államok szerepével kapcsolatos illúziók még szűkebb ismeretségi körömben is rendületlenül tovább élnek. Köztük néhányan úgy keseregnek Trianon miatt, hogy mondod nekik: ebben bizony a nemzetközi rendőri szerepet először felvállalt Wilson elnöknek is szerepe volt.  Woodrow Wilson, aki korábban a nemzeti önrendelkezés legnagyobb, máig ható szószólójaként lépett fel – Legyünk jóhiszeműek: talán illúzióktól vezérelve, nem érzékelve, tettei következményeit? –, maga rakta le az első világháború utáni békediktátumok alapjait.

Akármi is volt a szándéka, akármennyire emelkedettek is voltak az igazságos és stabil béke megteremtésével, a békeszerető országok biztonságával, az erőszak és az önző agresszió megszüntetésének igényével kapcsolatos, 14 pontba szedett, európai partnereivel sem egyeztetett szóvirágai, végeredményben ezekkel szedték szét az Osztrák–Magyar Monarchiát, alázták meg Németországot, amivel az újabb háború magját vetették el.

Ehhez képest Wilson is Nobel Béke-díjat kapott, miközben az amerikai szenátus sem ratifikálta a Párizs környéki békeszerződéseket, továbbá az Egyesült Államok sem lépett be a nemzetközi viták elrendezésére hivatott Népszövetségebe. Mi több, ahogyan ez később is megtörtént – talán épp a január 20-án hivatalba lépő Donald Trump időszaka is ilyen lesz – az 1920-as választásokon győztes republikánusok kisebb fordulatot vettek, s az európai ügyekbe való korlátozott beavatkozás útjára léptek. Ám az ilyen átmeneti korrekciókat

többször is olyan fejlemények követték, amelyekből eddig az Egyesült Államok jött ki győztesen.

Így történt ez a II. világháború során is. Ennek nyitányaként, 1938-ban, London jóváhagyásával Németország keletre terelésével, Ausztria és Csehország annektálásával kezdhetett terebélyesedni Hitler III. Birodalma, amelynek égisze alatt – igaz, nem önszántából – csaknem egészen egyesült Európa. De ez – dacára annak, hogy a nemrégiben a titkosítás alól feloldott szovjet kémjelentések szerint egyes amerikai cégek kritikus nyersanyagok és cikkek szállításával üzleteltek a nácikkal – átmenetinek bizonyult. Ezért a háború után újabb lépést lehetett tenni a kontinens átrendezése, illetve kettéosztása érdekében.

1943-ban, a teheráni konferencián, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői egyeztek meg erről, gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a brit miniszterelnök szempontjait. Később, az USA-ba már magánemberként érkezett Winston Churchill az 1946. március 5-én, Fultonban elmondott beszédéből derült ki a világ számára, hogy „vasfüggönnyel” választják ketté Európát. Ezt, épp Churchill szónoklata alapján, egyedül Sztálin nyakába varrja a nagyérdemű. De miért ne gondolhatnánk a Monroe-doktrínára is? Ennek alapján a háborúból meggazdagodva kikerült USA vezetői

ismét elérkezettnek láthatták az időt arra, hogy egyrészt ne csak az amerikai kontinensen vegyék át a volt gyarmattartó országok helyét, másrészt hosszú távon hasznosabb lesz, ha ehhez közvetett ellenőrzésük alá vonják az nyugat-európai fővárosokat is. 

Ezt aztán a Marshall-segélyprogram, majd hamarosan a NATO létrehozásával valósították meg, miközben ők is beavatkoztak egyes országok úgymond alkotmányos rendjének, pártrendszerének kialakításába, a vezetők kiválasztásába. Miként ez a szovjet megszállási övezetben is történt. Más kérdés, hogy később milyen fordulatot vettek a folyamatok...

De az osztozkodás során miért ne állhatott volna Európa felosztása mögött az a gondolat, hogy a kontinens nyugati részét az amerikaiak szabadítsák meg az angliai, a francia, a holland meg a többi fasisztától, s persze a német náciktól, keleten viszont – beleértve Németország szovjet megszállási övezetét – Moszkva dolga legyen a német nácik, a magyar nyilasok, a horvát usztasák, a román vasgárdisták, a szlovák fasiszták, az ukrán banderisták, a baltikumi erdei emberek, meg a hasonlók szervezeteinek felszámolása, vezetőik elszámoltatása, képviselőik kiűzése a közéletből?

Hogy minderről nem ebben a megvilágításban hallott eddig az olvasó? Tudom. Hiszen anno a propaganda hatása alól senki nem tudta kihúzni magát. Én sem. A propaganda elfedte, miként ma is elfedi a tőkés társadalomban az érdekek legfontosabbikát, a gazdaságit, s ami a lényeg, a kapitalizmus imperialista természetéből fakadó folyamatokat. Többek között azt, hogy a Washington által szorgalmazott, és létrehozott katonai szövetségek, köztük

a már 1949-ben megalapított NATO, az amerikai geopolitikai érdekeket, a világkereskedelmi útvonalak, az energiaforrások, a nemzetközi pénzforgalom, nem utolsó sorban a fegyvergyártás- és üzlet fölötti ellenőrzést, a meghatározó nyersanyagok világpiaci árának alakítását szolgálták és szolgálják.

Ezek a jelenségek ellentmondásos módon voltak jelen a közbeszédünkben. Mert az nem igaz, hogy nem szóltak volna róluk a híradások. Ugyanakkor az erős propagandaüzenetek miatt legfeljebb kevesekben tudatosult, mi a valódi tétje az amerikai kontinensen, sőt a nyugat-európai országokban a kommunista eszmék térnyerésének, a helyiként megjelenített háborúknak. Az érdemi, a folyamatokat leíró összetevőkre is rámutató fejtegetések legfeljebb az egyetemek óvatos belső vitáiban, doktori disszertációkban jelentek meg anélkül, hogy hatással lehettek volna a közvélemény alakulására.

Nagyrészt az amerikai elnökök is elkendőzték, hogy az Egyesült Államok részéről a II. világháborút követően sem szűnt meg a Monroe-doktrínának az egyre több országra való kiterjesztésére törekvés. Különösen így volt ez Latin-Amerikában, ahol nem egy helyen a Monroe-ra való bármilyen utalás azonnali ideges reakciókat váltott ki. Ha netalán nálunk került szóba, akkor vagy eleinte csak a szovjet, vagy jóval később a nyugati propaganda szólamaiba csomagolva, egymással nem összekapcsolt hírekben szerepeltetve, figyelmen kívül hagyva a száz–kétszázéves amerikai szándékok irányát. Ez eleve lehetetlenné tette az értelmes eszmecserét, hogy a tisztán látásról ne is beszéljünk. Nem érzékelhettük, hogy

milyen módon érhetők tetten a különböző amerikai adminisztrációk több éves, vagy évtizedes, ezért nehezen azonosítható, ciklikus változásoknak kitett külpolitikai alapelveiben, illetve az azokból következő tettekben a washingtoni törekvések Európa, sőt Eurázsia versenytársként való kiiktatására.

A szembenálló két nagy fél oldaláról úgy ígérték a fényes jövőt, a helyzet jobbra fordulását, hogy a tömeg előtt ugyanúgy rejtve maradtak a Szovjetunió belső feszültségei, mint az amerikai imperializmus egész országokra, illetve az adott országokon belüli hatalmas tömegekre nézve brutális következményei. Ha mégsem, mint például a vietnámi háború szörnyűségei, akkor azokat nem, vagy csak kevéssé hathatta át a személyesség élménye. Később pedig végképp a feledés homályába veszett, hogy a Monroe-doktrínának bizonyos értelemben új tartalmat kölcsönzött Theodore Roosevelt elnök, amikor a szociáldarwinizmus tanaival indokolta az USA-nak a világ nagy része – közte az Oroszország – feletti uralomhoz való jogát. Így, hogy ugorjak egy jókorát az időben, legfeljebb a tűzhöz legközelebb ülők vehették észre az 1980-as évek végi rendszerváltozásokban rejlő csapdát. Vagy még ők sem…

Jól jelzi ezt, hogy a Monroe-doktrínát nyíltan továbbfejlesztő 1977–1981 közötti amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, a Varsóban született Zbigniew Brzezinski köteteiben kifejtett tézisek is legfeljebb társadalomtudományi bulvárként szivárogtak be az értelmiség egy részének tudatába. Ő többek között azt bizonygatta, hogy miért kell az Egyesült Államoknak növelnie befolyását a Szovjetunió rovására, s miért kell az eurázsiai országok közötti kapcsolatokban a döntőbíró szerepét betöltenie. Az is csak később vált ismertté meglehetősen szűk körben, hogy egyes amerikai egyetemeken titkos kutatások folytak a Szovjetunió fellazításának, a szovjet térségbe a nemzetiségi ellentétekre építő behatolásnak a lehetőségéről.

Ami több mint különös: az ilyen és ezekhez hasonló, friss keletű információk sem döbbentik rá a magukat gondolkodónak, értelmiséginek tekintők többségét arra, milyen kapcsolat van például a Brzezinski külpolitikai alapelveit, ajánlásait, törekvéseit valóra váltott Obama-kormányzat, az akkor alelnök Joe Biden és a térségért felelős magas rangú diplomata, Victoria Nuland ténykedése, illetve az Ukrajna, s az immár Oroszország területén folyó, a döntően az USA által finanszírozott és szorgalmazott háború között. Tudatosítsuk hát, hogy legalább értsük, mibe kevernek bennünket:

ezekben az összefüggésekben értelmezhető az Egyesült Államoknak a kelet-európai rendszerváltások körüli, s a posztszovjet térségben azóta is zajló befolyása, beleértve a Belorussziában, a Grúziában, a Moldáviában, az Örményországban ösztönzött és pénzelt zavargásokat, a Kijevben szervezett államcsínyt, az Ukrajna területén kirobbantott, nyolc éven át zajlott, Nyugaton, így Magyarországon mindmáig tudomásul nem vett polgárháborút, s ennek örvén az új vasfüggöny még keletebbre való leeresztését, az Európai Uniónak az oroszországi erőforrásoktól való elvágását!

Ebben, a sok tekintetben az óceánon túlról alakított világban vergődünk anélkül, hogy ésszerű magyarázatot keresnénk a miértre. Az a magyarázat, hogy a „gonosz Putyin” tehet mindenről, számomra nem ésszerű indoklás. Sőt, kifejezetten gyerekes, bárki állítja. Köztük vannak olyanok, akiket lehetetlen eltéríteni a vezéri mindenhatóságot feltételező felfogásuktól. Mások nagyon is tisztában vannak a mögöttes mozgatórugókkal, legalábbis azok egy részével, de ők egzisztenciális és/vagy anyagi érdekből, esetleg valamiféle értékrendi elköteleződésből nem akarnak másféle magyarázatot elfogadni, pláne nem nyilvánosan hangoztatni.

Aztán ott a többség. Köztük ismerősöm, aki nemrégiben cáfolhatatlan módon szembesült azzal, hogy az egyik, úgymond vad állításomnak tényszerű alapja van. Kérdő tekintetemre reagálva csak annyit mondott: elhiszem én máskor is, amit mondasz, csak lásd be, hogy nem akarok szembesülni a valósággal! Mert mibe kapaszkodhatunk, ha már az álmainkról is le kell mondanunk? Megértem őt. Az álmodozás segíthet a remény fenntartásában. Akár az újévi bécsi koncert, amely esztendőről esztendőre azt sugallja: volt egyszer egy Bécs, volt egyszer egy Monarchia, volt egyszer egy Európa, amelyek fénye fakulóban van ugyan, de ki sosem hunyhat. Csak hát, vajon elég-e ez programnak? #

Kabai Domokos Lajos