Mihail Misusztyin orosz kormányfőjelölt, aki a Financial Times-t is lenyűgözte az adózási rendszer elektronizálásával.

Vlagyimir Putyin továbbra is kézben tartja a gyeplőt. Nekem, aki figyelmes műkedvelőként igyekszem követni az Oroszországban zajló történéseket, mindenekelőtt ez jutott eszembe mindarról, ami január 15-én, Moszkvában történt. Aki még nem tudná: a föderáció szokásos, éves gyűlésén az orosz államfő üzenetet intézett az állami és közélet szereplőihez, a törvényhozás, az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság, az országos és regionális társadalmi szervezetek, a legnagyobb tömegtájékoztatási eszközök vezetőihez, körülbelül 1300 személyhez. (13:15 - a megadott linkekkel elérhető honlapon angolra is átállíthatók a szövegek.)

A hagyományos eseménynek közvetlenül a pravoszláv új év utánra időzítése szokatlanul korai. Ráadásul az orosz államfő, továbbá a civil és a katonai diplomácia rendkívüli aktivitást tanúsított az elmúlt napokban a közel-keleti és az észak-afrikai válságok kezelésében. A nagygyűlés ilyen körülmények közötti megtartása a sürgető belpolitikai és társadalmi feladatokkal, illetve az alkotmány módosításával összefüggő népi egyeztetés, netalán népszavazás tervével függhet össze. Az orosz államfő határozottan közölte:

Michael Bloomberg egyértelművé tette: akinek pénze van, az a közvélemény fölött is hatalmat szerezhet.

A demokrácia fetisizálása, a fogalom visszaélésszerű használata a nyugati civilizáció jellegzetessége. Annak ellenére, hogy például az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában egyáltalán nem szerepel a szó, manapság a kapitalizmus globális, illetve nemzetállami változatai mellett az ellentétes oldalon lándzsát törők közötti propagandaharc gyújtópontjában ez a kifejezés áll. Nem idézve most a demokrácia fogalmának Arisztotelész óta a történelem során végbement módosulásait, Gombár Csaba alapján úgy fogalmazok:

Az iráni válságról vívott szópárbajt a Klubrádióban Zentai Péter, az ámokfutó műsorvezető.

A Klubrádió január 10-i, Eurozóna adásának témája az iráni légvédelem által lelőtt ukrán utasszállító ügyének apropóján Irán helyzete, illetve az amerikai elnök politikája volt. A beszélgetés rögzítésének idején még csak feltételezhettük, hogy ki a közvetlen vétkes, de Zentai Péter, a külpolitikai műsorvezető, már a felvezetőben célzatosan hangsúlyozta: „nagyon nagy valószínűséggel orosz rakétákkal lőttek az irániak”. Az első interjúalany, a Washington-ellenességgel a legkevésbé sem vádolható Nagy Gábor, a hvg.hu vezető munkatársa nem győzte hangsúlyozni, hogy ha így is volt, csak egy véletlen baleset következhetett be abban a felfokozott állapotban, amit az Irán második legfontosabb vezetőjének tekintett Kászim Szulejmáni január 2-i, az amerikai elnök, Donald Trump utasítására történt likvidálása váltott ki Teheránban. A műsor vendége párhuzamba állította, hogy 1988-ban az USA egyik hadihajója lelőtt egy iráni polgári repülőt. Bár a washingtoni kormány 60 millió dollár kártérítést fizetett, de sosem ismerte el, hogy katonái okozták volna a tragédiát. Az Eurozóna szerkesztője azonban így reagált:

Zöld kommunizmust és fekete diktatúrát vizionál Fodor Gábor és szerzőtársa, de a kapitalizmusról szót sem ejtenek.

Az armageddon rémeivel riogatja az olvasót Fodor Gábor volt környezetvédelmi miniszter, liberális politikus és Kovács István, az egykori, jobboldali üzletembereket tömörítő Budapest Business Club alapítója a Válasz.online portálon. Az apropó: a Time magazin Greta Thunberget választotta az év emberének, ami egyik jele annak, hogy a klímaváltozás volt 2019. legfontosabb témája. Magam is írtam erről vagy négy esszét, és nem csak a Bekiáltás blogon, egyet-kettőt talán a cikk alá is válogat a blog.hu szervere. Eddig a pontig tehát egyet is értek a két szerzővel. De aztán…

Sokan dühösek, mert a jóslatok ellenére Oroszország ismét nagyhatalom lett.

A címképen Vlagyimir Putyin orosz és Bassár el-Aszad szír elnök ráz kezet egymással. Putyin mellett Szergej Sojgu Oroszország védelmi minisztere. Az orosz államfő honlapjáról letöltött fotó Szíriában készült, ahova január 7-én váratlanul érkezett meg a Kreml vezetője. A damaszkuszi repülőtérről nem az elnöki palotába, hanem egyenesen országa fegyveres erőinek ottani parancsnoki épületébe hajtatott. Lényegében tehát orosz területen találkozott a két politikus, ami eleve beszédes.

És még valami kiderül a fotóról: nem egy ideiglenes vezetési pontról van szó, hanem gondosan berendezett teremről. Az Euronews adásában látható képeken még feltűnőbb mindez. Az is sokat elárul az esemény szupertitkos voltáról, hogy az egyik felvételen Vlagyimir Peszkov, maga a Kreml befolyásos szóvivője lógatja be a hangfelvételhez egy hosszú rúdon a mikrofont. És ez csak egyik jele annak, amire az előző, „Többen nyerhetnek az iráni helyzeten” című cikkemet futtattam ki:

A tábornok meggyilkolását Trump és Netenjáhú mellett Teherán, Moszkva és Peking is saját javára fordíthatja.

Most, hogy az amerikai–iráni konfliktus ügyében a hisztéria egyre nagyobb hullámokat kezd verni Facebook-ismerőseim között, feladom korábbi elhatározásomat. Mégis az olvasó figyelmébe ajánlok néhány olyan szempontot, amit egy-két személlyel már megosztottam. Az alaphelyzet közismert: Donald Trumpnak, az USA elnökének utasítására 2020. január 2-án likvidálták az iráni Forradalmi Gárda különleges alakulatának parancsnokát.

Osztályháborús társasjátékon gyakorolnak a franciák, míg nálunk a kizsákmányolás említését is komcsi ármánynak tartják.

„1974-ben a magyar pártállam letartóztatással, feketelistázással és száműzetéssel büntette az osztályfogalom használatát és az egyenlőtlenségek rendszerszintű kritikai elemzését” – írta december 29-i Facebook-bejegyzésében Böröcz József, a több nagynevű nyugati egyetemen oktató szociológus. Aztán hozzátette: „Ma semmi szükség ilyen büntire: az úgynevezett szakma (mondom én: az értelmiség – KDL) óriási többsége magától hallgat, mint a sír osztályról, rendszerről, kritikáról”. Ehhez képest itt egy friss hír a legszennyezőbb gépkocsik spanyolországi és belgiumi használatának korlátozásáról, ami mögött, szerintem, csak a vak nem látja az osztálykérdést. Kivonat az ATV honlapján olvasható szövegből:

Azt sugallta, hogy egyformán felelősök vagyunk a természeti környezet megóvásáért, miközben hallgatott a konkrétumokról.

Először tavaly ütötte át az ingerküszöbömet az államfő újévi beszéde annyira, hogy írjak is róla. „Áder János dörgedelmei” címmel emlékeztem meg a prédikációról, amelyben csak azért nem kaptunk tőle szemrehányást, hogy élünk. 2019. január 1-jén többek között arra intett, hogy összetartó közösségen munkálkodjak. Korholt az elaljasult közbeszéd, a saját felelősségem palástolása, a mindenkin áttörtető magatartásom, az igénytelenségem, az ünnepekből gúnyt űző cinizmusom, a rövidlátó gondolkodásom, sőt a becstelenségem miatt, s mert felelőtlenül kirabolom a környezetet, megmérgezem a vizeinket, szennyezem a levegőt. Az egy évvel ezelőtti köztársasági elnöki beszéd elemzésvázlatát azzal zártam:

Ha nem fognak össze, a három birodalom közötti egyensúlyozás vesztesei lesznek az európai országok.

Ha valaki azzal áltatná magát, amivel Orbán miniszterelnök kábítja híveit, hogy a magyar kormány akárcsak térségünkben hangadó lehetne, annak a legutóbbi romániai és horvátországi felhorkanások nyomán érdemes felülvizsgálnia reményeit. De azt gondolom, arra az Oroszország ellenes nyilatkozatra sem érdemes építenie, aminek a kormány üdvöskéje, a 22 éves joghallgatóból lett államtitkár-helyettes adott hangot a nyáron, a washingtoni Global Policy Institute podcastján, vagyis az interneten közzétett videófelvételén. Rácz Zsófia nyilvánvalón hatalmas tapasztalatát megosztva a közönséggel többek között azt találta mondani:

„Új diktátort követeltek, azzal a feltétellel, hogy legyen nemzeti érzelmű. Le a kommunista rabsággal, éljen a nemzeti diktatúra.”

Az otthontalanság kötéltáncosaként beszél önmagáról a „Temetetlen múltunk” című önéletrajzi regényében Végel László, a vajdasági, őseit tekintve sváb származású, a Szerb Királyság (Szlovén–Horvát–Szerb Állam, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) alatt elmagyarosodott családból származó, Kossuth-díjas író. Ám a kötetet olvasva az is kiderül: a Kárpát-medencében, immár jó száz éve a történelem kötéltáncosa is valamennyi nemzedék. A határok által ugyan elválasztva, s gyakran azt gondolva, hogy a túloldalon másként alakultak és alakulnak a viszonyok, és mégis a sok évszázados közép-kelet-európai–balkáni modell törvényszerűségeinek alávetve.