A könyv sok olyan esetet ismertet, amelyből az derül ki: a lovakkal foglalatoskodó parasztok és hadseregbeli kiképzők tudatlansága, tapasztalatlansága, durvasága, rosszindulata megannyi ló életét keserítette meg.

A lovak, s a lovaglás iránti vonzalmamat értékelő ismerősöm révén hozzájutottam Balassa György császári és királyi nyugalmazott huszárszázadosnak A ló nevelése és idomítása című, 1901-ben kiadott munkájához. Örömmel nyugtáztam, hogy saját, először 1987-ben megjelent szerény kötetem, A lovaglás alapjai szemlélete megegyezik a szakíró felfogásával. Könyvem utolsó bekezdésének a csaknem végzetes lovasbalesetem leírását záró mondata – „Egyre gondolok csak: nem a ló, én voltam a hibás.” – lényegében megegyezik a Balassa könyvének 52. oldalán olvasható tanítással: „Ha a ló elfajul, akkor nem a ló a hibás, hanem rendszerint az ember.

A több mint száz éve kiadott kötetben szinte nincs oldal, ahol a százados, aki szakírói munkásságával atyjának nyomdokaiba lépett, ne figyelmeztetne arra, hogy a lóval foglalkozást a lelki azonosulásra kell építeni. Se szeri, se száma az ilyen és ehhez hasonló intelmeknek:

– az idomítás a ló természetének legbehatóbb ismeretére támaszkodjék;

– Az én ló szelídítési és idomítási rendszeremet a gyermekek nevelésének rendszerével magyarázom meg. Minden fiatal lóval úgy kell bánnunk, mint a zsenge korú gyermekkel. A ló az idomító által folyvást figyelemmel kísértessék. Mert amint a gyermeknél a becsületérzés a legfőbb rugóm éppen úgy a ló idomításánál is a barátságos, szelíd bánásmód a fő tényező;

– Valamint a gyermeknél a magasabb nevelés, mely szellemi és testi erejét túlhaladja, káros, azonképpen a ló szelídítésénél és idomításánál sem tanácsos tőle többet kívánni, mint amennyit tenni képes.

Balassa, huszártisztként, azt a veszteséget próbálta enyhíteni, amely abból keletkezett, hogy a hadsereg számára nagy számban vásárolt, addig ménesekben tartott, kiképzetlen lovakat erőszakosan törték be, hogy mielőbb alkalmassá tegyék őket a csapatszolgálatra. Amint a szerző sokoldalúan rámutat, az erőszak következtében igen sok rugós és harapós ló került nyereg alá. A durva fenyítések miatt sok rejtett sérülés is keletkezett, ami a lovak idő előtti alkalmatlanságát vonta maga után. A könyv sok olyan esetet ismertet, amelyből az derül ki: a lovakkal foglalatoskodó parasztok és hadseregbeli kiképzők tudatlansága, tapasztalatlansága, durvasága, rosszindulata megannyi ló életét keserítette meg. A kifejezést persze nem használja, Balassa módszerének kiindulópontja az etológia. A ló viselkedésének tanulmányozását ajánlja annak, aki arra vállalkozik, hogy akár hátast, akár kocsilovat akar nevelni:

„Az idomító a ló fékezésénél és a vele való bánásmódnál jól értse a ló némajátékát, mozdulatait és nyilatkozásait, hogy mindabból fölismerje, mit akar a ló s mely csinyt akarja megtenni. Értsen ahhoz, hogy a ló a tekintetéből, a hangjából, az arczjátékából s a simogatásából kiolvassa, mire czéloznak s mit akarunk vele. Az idomító különösen ismerje a ló gyengéit és jó tulajdonságait, hogy azt kellőleg fékezze és idomítsa s hogy minden balesetet megelőzzön.”

A különféle helyzetekre javasolt módszerek ismertetését nem veheti magára egy ilyen könyvajánló szerzője. Viszont nem állhatom meg, hogy ne utaljak arra: a minap, amikor saját könyvem egyik olvasója kérdezett tőlem a ló megállításáról, Balassa szellemében válaszoltam. Mert a százados is ezt írja a hátasló, illetve a fogat megakasztásáról: „ne higyje senki, hogy az ügyesség abban rejlik, ha a fogatot a legerősebb roham alatt egyszerre megállítjuk ugy, hogy a lovak mintegy csuklóikra ülnek, a kocsin ülők pedig majd lerepülnek üléseikről. Az ilyen lovat, kocsit és szerszámot pusztító megállítás csak az esetben engedhető meg, ha példának okáért valami komoly veszély fenyeget. Az általános szabály az, hogy rohanó menetből csak fokozatosan szabad átmenni a megállításáig. A kocsis a megállás előtt legalább tizenkét lépéssel meghúzza a gyeplő szárait, figyelmessé teszi a lovakat, lassítja a tempót s a megállás előtt közvetlenül lépésben hajt.”

#