Nem ítélkezni, megérteni próbálni! Saját érdekünkben...

A Washington által vezetett egyesített, orosz kifejezéssel, kollektív Nyugat összehozta Putyinnak, hogy 1991 óta a legtöbben menjenek el államfőt választani Oroszország élére. A Központi Választási Bizottság elnökének hétfő délelőtti közlése szerint

a szavazásra jogosultak 77,44 százaléka, 87 millió 113 ezer 127 személy járult az urnákhoz, illetve szavazott interneten a március 15-ike és 17-ike közötti három napban.

Az ezt megelőző legmagasabb aktivitást az 1991-es, az első oroszországi elnökválasztáson mérték. Akkor a részvételi arány 74,66 százalékos volt. Azzal már senkinek nem mondok újat, hogy végül az eddigi államfő, Vlagyimir Putyin kapta a szavazatok 87,28 százalékát. A magas támogatottságot csak részben magyarázza, hogy Putyinnak nem volt igazi alternatívája. Az elnök nagy népszerűsége miatt az ellene indított három, a rendszerbe tagozódó, parlamenti párt emberének csupán aktivitást kellett mutatnia, hogy a majdani parlamenti, illetve helyhatósági választásokon labdába rúghassanak a jelöltjeik. Azon túl, hogy ideológiai alapon egyedül a kommunista párt politizál, a másik kettőt – a nacionalista liberális demokratákat, illetve az Új Emberek pártját – inkább csak pragmatikusnak nevezném, nem is indítottak igazán karakteres figurát.

Nem lett volna alapvetően más a helyzet a börtönben, a kilátásba helyezett fogolycsere előtt meghalt Alekszandr Navalnijjal sem. Továbbá azzal a Borisz Nagyezsdinnel sem, akivel kapcsolatban azt sugalmazta és sugalmazza a nyugati média, hogy csalással zárták ki. Ehhez képest saját szememmel láttam az orosz tévében azt a tudósítást, amelyben Nagyezsdinnek és munkatársainak személyesen mutatták meg a választási bizottságban, hogy az általuk benyújtott jelölő ívek tömegén valótlan adatok szerepelnek. A jelölt emiatt fejét két tenyerébe fogva sétált ki a teremből megadva magát a sorsnak. Talán még hálát is rebegett a Teremtőnek, hogy megúszott egy háborús helyzetben veszélyes viadalt.... A fiókban maradt kéziratomban egyébként az áll róla, hogy

»bár a helyi és az országos közéletben gyakorlatot szerzett, a korábbi években a tévéviták rendszeres résztvevőjeként soha nem érzékeltem a részéről sem intellektuális fölényt, sem gyakorlatias gondolkodást. Inkább csak a pofozógép szerepét töltötte be. Tisztesség ne essék szólván, nekem többször volt az az érzésem, hogy egy megélhetési politikust látok, aki már Putyin pártjában is megfordult. A mostani érdeklődést azzal keltette fel, hogy az orosz társadalomban (is) jelen lévő békevágyra építette kampányát. Választási programjában a „militarizmus” és „Oroszország izolációja” át volt húzva, helyettük a „béke”, az „együttműködés” és a „szólásszabadság” szerepelt. Ez bizonyára többeket megérintett volna.«

Most viszont azt gondolom, hogy a programjára vevők jelentős része is megtorpant volna az utolsó pillanatban az ukrán hadseregnek a választásokra időzített, Oroszország belső részei, köztük Moszkva és Szentpétervár környéke ellen intézett, nagy repülőterek forgalmában is zavart okozott drón-támadásainak megsokszorozódása miatt. A határ menti területen helikopterrel biztosított, páncélosokkal támogatott, az egyik alkalommal néhány száz, másszor 1500 katonából, külföldi zsoldosból álló különítménnyel is próbáltak betörni Ukrajna felől. Vasútvonalak, üzemanyagtartályok elleni diverzánsakciókat hajtottak végre a Krímben, de az Urálon túl is utólag elfogott ukrán ügynökök, illetve megelőztek ilyeneket a titkosszolgálatok. Több halott, még több sebesült a civilek között. A helyi kormányzó szerint, csak a választás három napján, a belgorodi területen 16 halott 98 sebesült, miközben német és skandináv médiumok azzal ámítják a közönségüket, hogy az ukrán hadsereg kizárólag az infrastruktúrát támadja Oroszországban...

Ezt megelőzően az orosz lakosságban mély nyomot hagyott az Ukrajnában tíz éve folyó brutális ukranizáció, a kijevi kormányoknak a Donyec-medence több milliós orosz lakossága elleni 2014-től folyamatos fegyveres büntető műveleteinek több mint tízezer áldozata, az ország gazdasága, a sportolók, a művészek, s lényegében minden orosz állampolgár elleni nyugati szankciók tömege. Mindehhez járul a baltikumi államoknak az oroszok elleni egészen durva diszkriminációja, ami a gépkocsik lefoglalásától az ingatlanok fenntartásának ellehetetlenítésén át az anyanyelvhasználat megakadályozásáig minden területre kiterjed. Az észtországi, lettországi, litvániai, lengyelországi, csehországi szovjet katonasírok megbolygatása, az emlékművek ledöntése jó ideje azt az üzenetet hordozza a hétköznapi emberek számára, hogy csak a saját államukra számíthatnak. Erre tettek rá több lapáttal

a nyugati politikusok – Ursula von der Leyen, Annalena Baerbock, Emmanuel Macron, Olaf Scholz, Boris Johnson, Rishi Sunak, Joe Biden, Victoria Nuland, Justin Trudeau, Donald Tusk, Radosław Sikorski, Giorgia Meloni, a baltikumi gráciák és mások – kardcsörgető nyilatkozatai, továbbá a német tábornokoktól, a brit hírszerzéstől bőven ömlő fenyegetések, amelyeket rendszeresen idéznek és értelmeznek az oroszországi médiumokban.

Ezért alakult ki határozottan az a meggyőződés az oroszországi választókban – mi más is alakulhatott volna ki? –, hogy az eddig Ukrajna területén zajlott proxy-háború után az Oroszország elleni általános támadás van napirenden. Viszont, amikor belehallgattam néhány reggeli budapesti rádióba, a magyarországi elemzők a régi lemezt forgatták. Nyilván, nincs teljes képem, de nem hallottam olyan értékelést, amelyben felvetődött volna, hogy a fent említett nyugati löketeknek milyen szerepük lehetett abban, hogy Putyin köré tömörültek a választók.

Természetesen, e nélkül is megnyerte volna a szavazást, de a folyamatos nyomás, a péntektől vasárnapig tartó választások alatt megsokszorozódott fegyveres támadások nem megfélemlítették, hanem dacossá tették az embereket, aminek a televíziókban, a rádiókban megszólaló számtalan szavazó hangot is adott. Putyin számára eleve nem az volt a kérdés, hogy megkezdheti-e újabb, hatéves államfői ciklusát, amit 2000 óta csak egyetlen esetben szakított meg Medvegyev elnöki periódusa 2008 és 2012 között. Az államfő számára ezúttal a korábbiakhoz képest is nagyobb volt a tétje annak, milyen arányban támogatják a február 29-én, a Föderáció Gyűléséhez intézett Üzenetben nyilvánosságra hozott programját. Tágabb értelemben:

kiállnak-e a korábbi évszázadokban Oroszország szerves részének tekintett Krím, a donyeci, a luganszki, a herszoni, a zaporozsjei terület, az immár Putyin által is lehetséges biztonsági zónaként nevesített harkovi térség, esetleg az elnök által épp a magyar újságíró Stier Gábor kérdésére határozottan orosz városként említett Odessza visszaszerzése, s az ebből következő társadalmi–gazdasági–intézményi–szociális–oktatási–katonai stb. intézkedések mellett.

A választ megkapta a világ. S persze, átkozódhat, kígyót-békát kiabálhat – miközben néma, amikor a hasonló, amerikai-NATO katonai erővel megvalósított térfoglalások, befolyásszerzések ellen kellene tiltakozni –, de ettől még Putyin mögött felsorakozott Oroszország lakossága. Ezzel még csak véletlenül sem bárki katonai agresszióját igazolom. A Moszkváét sem. Nyilvánvaló, hogy elítélni lehet és kell az ilyen eseteket, és a saját kormányokat rábírni főleg a megelőzés, illetve a kár, a tragédiák csökkentése érdekében való cselekvésre, de az érintett lakosság reagálását vitatni ugyanúgy értelmetlen, mint azon szörnyülködni vagy éppen nevetgélni, hogy az orosz választási rendszer nem olyan rugóra jár, mint a nyugati. Utóbbit lehet ugyan abszolút mércének tekinteni, de ez is hasztalan.

Nemde épp azt kellene tudomásul venni – már csak azért is, mert az átalakuló világrend éppen erről szólna –, hogy a népek egyre kevésbé fogadják el, hogy a nyugati fővárosokból, mindenekelőtt Washingtonból ítéljék meg, mi a helyes és mi a helytelen. Mi, akik felsőbbrendű eurofehér (kulturális) rasszizmustól vezérelve hajlamosak vagyunk fetisizálni a nyugati módszereket, nézzünk végre szembe azzal, hogy a választási rendszereink, enyhén szólva, maguk is erősen korlátozzák a tömegakarat, még inkább a tömegérdek érvényre juttatását. Gondoljunk csak arra, milyen irdatlan összegeket kell előteremteni a kampányokhoz! Az USA-ban folyó bohózatokhoz különösen sokat. Eleve azon áll vagy bukik, egy mégoly alkalmas személy indulása, hogy lesznek-e tőkés körök, amelyek mögé teszik a kampányköltségeket.

A pénzből többek között olyan szakértőket kell szerződtetni, akik a pszichológia, a szociológia, az informatikai és a médiatudomány legkorszerűbb eszköztárát képesek használni a pénzemberek által a háttérben kiválasztott jelölt érdekében. Végül saját színészi képességei mellett az fog dönteni, hogy nyertes lesz-e vagy sem,

milyen képet sikerül kialakítani róla a választókban, akiknek a döntései a múltban is érzelmi alapra épültek – esetleg, mint Jókai Mór e tárgyú regényeiben, a manipulációt némi megvesztegetéssel kombinálva –, ma már pedig a tömegmédia befolyása alatt a szimpátia és az unszimpátia, s szinte egyáltalán nem az észérvek alapján.

Háborús előkészületek idején mindezt a biztonságra hivatkozással kombinálva. Főleg választások előtt ezért kerül elő a politikusok retorikájában a fenyegetettség, a migráns-, a muszlim stb., vagy épp az orosz veszély témája. Általában sokszorosára nagyítva a problémát, de szinte bizonyos, hogy csupán az ökölrázásig jutva, a feszültséget, a veszélyt inkább növelve semmint enyhítve, s aztán tényleg belecsúszva a háborús konfliktusba.

Miközben néha felvetem: ugyan mire alapozza bárki annak realitását, hogy az oroszok be akarnának vonulni akár Varsóba, akár Budapestre, vagy még tovább, ha egyébként korábban arról értekezett, hogy az orosz gazdaság saját súlya alatt fog összeomlani? Mire fel riogatja a népet valaki azzal, hogy az orosz hadsereg megszállja a fél világot, vagy csak Európát, ha azelőtt azt fejtegette, hogy nincs elég emberük, erejük, katonai képességük Ukrajna keleti–délkeleti részének megszállásához sem? Amúgy pedig, ha ennyire nagy a veszély, nem inkább a Kreml által ezerszer felajánlott megállapodásra, mindenekelőtt fegyverszünetre kellene törekedni?

Természetesen, itt és most nem ezekre az ellentmondásos felvetésekre akarok reagálni. Nem azzal előjönni, milyen mögöttes érdekek mozgatják az ilyen önellentmondásos felvetéseket. Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, amivel egy ideje már más cikkeimben is próbálkoztam:

önmagunkat csapjuk be, ha saját értékrendünk, saját érdekeink alapján alakítunk ki véleményt más országok, népek, kultúrák, civilizációk indítékairól.

Ami az oroszországi választásokat illeti, alighanem igazuk van azoknak, akik nem látják bennük a mi felfogásunk szerinti – bár csupán hézagosan megvalósuló – szavazási elvek érvényre jutását. Viszont ennek a mostani, ottani folyamatnak volt egy nálunk ismeretlen jellegzetessége: a kampányt példátlanul intenzív információcsere kísérte a vezetés és a lakosság megszámlálhatatlanul sok rétege között az össztársadalmi célok kitűzésének, korrigálásának és megvalósításának feltételeiről.

Ennek fórumait, mechanizmusait lehetetlen felsorolni ebben a cikkben. Leginkább kutatni kellene, már ha érdekelne itt valakit, mi lehet a magyarázata az orosz társadalmi-gazdasági viszonyok jelenlegi stabilitásának, dinamizmusának, a putyini rendszer hatékonyságának, elfogadottságának. Hiányában könnyen ítélkezünk elhamarkodottan. S ami a nagyobb baj, félrevezetjük önmagunkat, és a cselekvésünket is tévútra juttathatja az ismerethiány. Hogy mást ne mondjak, ilyen módon, tehát hamis feltételezésekből kiindulva állította Putyin mellé a Nyugat az új Oroszország legnagyobb szavazótáborát.#

Kabai Domokos Lajos