„A szabad iskolaválasztás teszi tönkre a magyar oktatást” – hirdeti Gulyás Márton, a Partizán szerkesztő-műsorvezetője. Igaza van. Mi több, nem egyszerűen az oktatást teszi tönkre ez az 1985-től máig tartó gyakorlat, hanem a társadalom egészének kohézióját bontja meg. Ennek tükrében is megkerülhetetlen az azzal való szembenézés, hogy

az alapfokú oktatásban dől el, majdan képesek lesznek-e érzékelni egymás helyzetét, s arról eszmét cserélni az újabb nemzedékek.

A kiindulópont: a kádári felső-középszer, amely a keresztény-dzsentroid utódokkal összefogva lavírozta át magát a rendszerváltáson, már a nyolcvanas években fellazította a lakóhely szerinti beiskolázási rendszert. Azt gondolta, hogy az elit általános iskolákban jobb helyzetbe kerülnek a gyerekei. Ám ez, sok esetben, róka fogta csuka lett.

A szegregált, versenyistállóként működő intézményekben az úgynevezett elit kevésbé jó képességű gyerekei nem részesülhettek és részesülhetnek akkora sikerélményben, mintha ,,vegyes” osztályokba jártak volna, járnának. Vagyis a felfelé kapaszkodni akarók egy része biztosan frusztrálóbb helyzetbe hozta csemetéit. Egyúttal a több évtizedes folyamat miatt is felerősödött a társadalom vagyoni–kapcsolati alapon történő szétszakítása.

Itt, a Bekiáltásban, a 2017. június 9-ei A kasztosodást erősíti az iskolarendszer cím alatt már fejtegettem hasonlókat. Ennek bevezetője szerint

Mindezt hét évvel ezelőtt azzal összefüggésben összegeztem, hogy Michael Moore, a kíméletlen amerikai dokumentarista közzétette az amerikai és a finn oktatási rendszert összehasonlító, sokkoló filmjét. Ennek alapján vázoltam fel, mit kellett volna tennünk a kilencvenes évek elején, hogy a már a 2000-es évtized első felében szemmel látható lecsúszást elkerüljük.

Sokkal többet mondani most sem tudunk, mint akkor: Magyarországon nem vált társadalmi üggyé az oktatás, mert „már a Kádár-éra utolsó időszakától az úgymond szabad, tehát szegregáló, alapfokú iskolaválasztás mellett tették le a voksot a rendszerváltozáson átívelő befolyású uralkodó rendek, továbbá a felső és alsó középosztálybeli holdudvaruk!”

Az egyesült felső-középszerrel soha nem akart vagy mert szembe menni egyetlen kormányzat sem. Sem az, amelyik a népre hivatkozott, sem az, amelyik a nemzetre. Hogy aztán Gulyás Márton lesz-e az, aki most felnyitja a szemünket? Enyhén szólva, voltak kétségeim, amelyek csak megerősödtek a műsorról készült videót megnézve.

A Miskolcon kamera elé ülők döntő többsége, így vagy úgy, de elvetette azt a gondolatot, hogy mindenkinek meg kellene kapnia az egyenlő esélyt a boldoguláshoz. Miközben az oktatási rendszer megannyi fogyatékosságát említették, nem igazán látták be, hogy az alfa és az ómega a szegregálni vagy nem szegregálni kérdése. Merthogy az esélyt már akkor elveszíti a többség, amikor hátrányos, sőt halmozottan hátrányos szociális helyzete, szülei érdekérvényesítő-képességének hiánya miatt a páriák számára tessék-lássék működtetett általános iskolába kerül. Nem úgy, mint a tehetősebb családok gyerekei. Valaki egyenesen azzal érvelt, hogy

a magyar gondolkodásmódtól távol áll az egyenlősdi.

Az egészben az a megdöbbentő, hogy jobbára fiatalok voltak a megszólalók. Köztük óhatatlanul olyan nagyszülők unokái és szülők gyerekei is, akik a Rákosi- és a Kádár-rendszernek a szegénységben élő tömegeket mindenekelőtt az iskolarendszeren, az ingyenes oktatáson, a minimális térítés ellenében megteremtett kollégiumi ellátáson keresztül érvényesülő törekvései révén léphettek át a társadalmi osztálykorlátokon. Nyilvánvaló, amit más témákkal összefüggésben is tapasztalok: a felmenők sokasága szépítette meg az utódok előtt a család Horthy-rendszerbeli helyzetét, s az azt követő küzdelmeket a kormányzó kommunista párt által felkínált oktatási-művelődési és más lehetőségekkel okosan élve, esetleg azokba belekényszerülve. 

A legtöbbször hiába volt Gulyás Márton minden ellenérve, amelyekben példaként saját életútját hozta fel, vagy a szlovéniai és a finnországi, a lakóhelyi körzetek szerinti beiskolázás eredményeit ecsetelte. A nyilvánvalóan főleg mai középosztálybeli családokból származó megszólalók óhatatlanul azt a szegregáló, az elitet a plebsztől elkülönítő oktatási modellt védelmezték, amelynek kedvezményezettjei voltak, s talán kedvezményezettjei ma is. Minden erénye ellenére ezért sem tekinthető reprezentatívnak, a társadalom minden rétegének tapasztalatait, véleményét felszínre hozó vállalkozásnak a Partizán kitelepülése. Az alsóbb néprétegek tagjainak eleve nem jut eszébe, hogy effajta szereplést vállaljanak. Éppen az iskolarendszer által elmélyített hátrányos helyzetük miatt... 

Ennek folytán a műsor csupán a kispolgári önzésnek adhatott hangot, ha nem számítom a riporter harcos ellenkezését. Kiállását amellett, hogy lehetetlen a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkenteni, ha ezeket minden újabb generációval bebetonozza az oktatási rendszer. Bebetonozza és beégeti a tudatba a „vannak a fenti kiváltságosak, és a lenti sokak” megváltoztathatatlan társadalomképét, fogadtatja el (ismét) természetes állapotként. Még az is elhangzott, hogy:

aki a szabad iskolaválasztást korlátozni akarja, az a demokrácia ellen támad.

A megszólalóban fel sem vetődött, hogy eleve képmutatás – egyáltalán: fogalmi képtelenség – az a demokrácia, amely a tehetősségre és a kapcsolati hálókra alapozva teszi lehetővé a társadalom viszonylag szűk rétege számára a jobb vagy az egészen kiváló általános iskolákba való bejutást, ugyanakkor – a tehetséget figyelmen kívül hagyva – a maradék többségnek meghagyja a rossz körülmények között, gyengébb tantestületekkel dolgozó intézményeket.

Arról már nem is beszélek, hogy a kiváltságosokat jobb helyzetbe hozó szándék, az állami oktatás egészét érintő gúzsba kötöttséggel, pénztelenséggel párosulva, hosszú távon csökkenti az alulról feltörekvők, az oktatási rendszerbe kerülő képzett és elhivatott pedagógusok számát, s így az elitet idővel szintén eléri az általános leépülés. Ezt az összefüggést azonban az érintettek nem ismerik fel, hiszen úgy gondolják: van pénzük, s általa minden megszerezhető. De nem!    

A műsorban megszólalók többségének érvei, illetve a közönség ellenkező reagálásának hiányából nekem általában is az jött le, hogy az újabb generációknak ebben a körében kimondva, kimondatlanul úgy vélik: az úgynevezett demokrácia, meg a szabadságjogok csak a pénzeseket illetik. A Partizán kezdeményezése egyrészt azt mutatta meg, mekkora űrt hagyott, milyen téveszméket ültetett el a fejekben a rendszerváltás után a kapitalizmus értékrendje jegyében zajló politizálás, amiben a leginkább álszentek a parlamentben magukat társadalmi baloldalinak hazudók voltak, s vannak.  

Másrészt, Gulyás Márton azzal szembesíteti a hivatásos politikusokat és közvélemény-formálókat, hogy igenis lehet értelmes párbeszédet kezdeményezni a lebutításra építő választási kampányok, az üres szenzációk fölötti szörnyülködések helyett. A Partizán csapata Szegeden, Győrött, Miskolcon, Debrecenben, Székesfehérváron, Pécsett és Szombathelyen kezdeményezett, illetve kezdeményez egy-egy égető társadalmi kérdésről párbeszédet egy turné keretében. Más kérdés, hogy amit a pártok, illetve a médiumok elmulasztottak az elmúlt évtizedekben, azt néhány magányos harcos pótolhatja-e.#

Kabai Domokos Lajos