Dédnagyapja hajdani tanyájának életét elevenítette föl ifjú barátom az egyik hetilapban. A jogász végzettségű, de műkedvelő helytörténészként is kutakodó fiatalember általában tárgyszerűen fogalmazott. Viszont talán az egyik nemzedékről a másikra öröklődő szóhasználat, nem utolsó sorban a rendszerváltás utáni politikusok szavazatszerzést szolgáló emlékezetpolitizálásának hatása alatt egy pontatlanság is bekerült a szövegbe:

„A harmadik téesz-szervezési hullám 1961-re befejeződött, a földek a szövetkezet tulajdonába kerültek.”

Nem azzal van a gondom, hogy hány szakaszt különböztessünk meg ebben a folyamatban, mert ez viszonyítás kérdése. Viszont levélben is jeleztem a szerzőnek, hogy szerintem a téeszek csupán használták a közösbe gyakran valóban kényszerrel beadatott földeket. Csupán logikai alapon gondolom ezt – írtam neki. Ha ugyanis téesz-tulajdonba kerültek volna, akkor a tagok miért kaptak például járadékot, zárszámadáskor, idővel nyereségrészesedést. Tulajdonba csak az állami földterületek kerültek, illetve olyan birtokrészek, amelyeket ilyen-olyan okokból az eredeti tulajdonosok eladtak a gazdaságnak, általában jelképes összegért.

Ennél erősebb érvem: saját nagyszüleim halálakor – egyes esetekben még a Kádár-rendszerben – a földek előbb a szüleink nevére kerültek, A téesz megszűnésekor édesanyám ezért adhatta örökségét bérművelésbe. Az ő elhunyta után testvéremmel együtt lettünk tulajdonosok. Minthogy nem vagyunk gazdálkodók, és egyébként sem lett volna értelme foglalkoznunk az  egyre kisebbé vált parcellákkal, miután a nevünkre kerültek, eladtuk a földeket az addigi bérlőknek. Mindent egybe vetve, az az érzésem, hamis az a beállítás, hogy az ötvenes és a hatvanas években elvették a földet a kis- és középbirtokosoktól, akiknek nagy része egyébként az 1945 utáni földosztás nyomán, a kisajátított nagybirtokokból jutott földhöz.

Tény viszont, hogy a többséget bekényszerítették a közösbe. Az ideológiai szempontokon túl azért is, mert az iparnak szüksége volt a munkaerőre, illetve a szétaprózott, tőkehiányos kisgazdaságok nem voltak képesek megtermelni az ország élelmiszerszükségletét. Kezdetben, magántulajdonban mindössze két disznó és egy tehén maradhatott. Ezek etetését a közösből kimért háztáji földterületen – általában 400 négyszögölön – megtermelt takarmánnyal oldották meg. A bevitt föld azonban a tulajdonosok nevén maradt, bár a tulajdonjogot erősen korlátozták: nem adhatták el, nem dönthettek saját belátásuk szerinti használatáról stb. De például nagymamáink egészen halálukig, férjük tulajdonrésze után is kaptak

földjáradékot, évente kimért háztáji parcellát a téesztől, előbb saját művelésre, később, külön kérésre, pénzben, vagy terményben, házhoz szállítva az otthon tartott állatok eleségeként, adott esetben búzát a kenyérsütéshez.

Egyébként, a kapitalista modernitásban – ha ez általános lett volna az 1945 előtti, nagyrészt a feudalizmus földtulajdonviszonyait, a nincstelen paraszti tömegek által meghatározott társadalomszerkezetet konzervált Magyarországon – a folyamatnak már jóval előbb végbe kellett volna mennie, miként az Nyugaton megtörtént. Lásd: Anglia, a parasztok elűzése a lordtól bérletbe kapott földekről, a házakból, amelyeket leromboltak, hogy csavargókká, vagyis bűnözőkké nyilvánítsák őket, majd a dologházakba, a hadseregbe, a flottához kényszerítsék, a gyarmatokra deportálják. Például így népesítették be Ausztráliát.

Angliában az ilyen módon földönfutókká tett egykori földművelőkre, bizonyos időtartamra egyfajta rabszolgaként (!) tarthatott igényt a feljelentő. Az erről rendelkező utolsó jogszabályokat csak a 19. század legvégén szüntették meg. Ami Magyarországot illeti, az öröklések miatt elaprózott parcellákon egyszerűen lehetetlen lett volna hatékonyan gazdálkodni. Ez volt az egykézés, a guba a gubához, suba a subához, sőt, a széles körben elterjedt gyerekmunkáltatási gyakorlat oka.

Markovits Rodion: Szibériai garnizon című, az I. világháború időszakáról szóló, a megjelenésekor nagysikerű regényében a cári orosz hadsereg által foglyul ejtett Habsburg-Magyar Monachiabeli katonák irkutszki táborának életkörülményeivel is foglalkozott. Egyébként a Vereckei-hágónál lévő Volócra, határőrnek besorozott apai nagyapám, aki már 1914-ben fogságba esett, hat–hét évet töltött a szibériai táborban. Markovits leírja, hogy egy dunántúli férfi azért nősült be a határ kínai oldalán letelepedett orosz családba, mert ha hazamenne, másodszülöttként csak cselédnek állhatna, miután a bátyja örökölné a földet. Sajnos, ezeket az összefüggéseket a hamisító emlékezetpolitika nem tárja fel,

mint sok más ügyben, ebben is lehetetlenné téve, hogy világosan lássunk, ami újabb és újabb történelmi tragédiák egyik forrása lesz a jövőben is.

Ifjú barátom elfogadta érvelésem lényegét. Válaszában, nem meghazudtolva jogász mivoltát, így fogalmazott: „egyértelmű, hogy a tulajdonjogban nem következett be alanyváltozás. A tag a szövetkezet használatába adta a bevitt földet. A mezőgazdasági termelőszövetkezetről és a termelőszövetkezeti csoportról szóló 1959. évi 7. törvényerejű rendelet 20 §-a szerint:

Idézte az általam írt levélben érintett földjáradék kérdését is. A 23.§ szerint 

A szövetkezetekről szóló 1971. évi III. törvény sem változtatott a dolog lényegén. A 36. § szerint „A szövetkezet a tulajdonában álló, a tagok vagy az állam által használatába adott, továbbá a szerződés útján használatába került eszközökkel önállóan gazdálkodik.” Ismerősöm hozzátette: „Az ezzel kapcsolatos kérdések nagyon összetettek, sok, akár rendkívül súlyos személyes sérelem, tragédia is kísérte a folyamatot”.

Ezt magam sem vitattam és vitatom, hiszen a családi hagyomány szerint apai nagyapám, a történések hatása alatt, nem sokkal azt követően kapott agyvérzést, hogy hosszas ellenállás után aláíratták vele a téesz-belépési nyilatkozatot. Mint ahogy egyetértek ifjú barátomnak azzal a megjegyzésével is, hogy „ha csak hatékonysági szempontból nézzük, nyilvánvalónak tűnik a nagyüzemi gazdálkodás hatékonysága a kisparasztok sokszor csak nadrágszíjparcellákon történő vegetálásához képest. Az sem kérdés, hogy ipart kellett építeni az életszínvonal-emeléshez. Ellentmondásokkal terhelt az a kor is, mint bármelyik.”#