Vajon hányan vannak e hazában, akiket érdekel, hogy miért tartom Krasznahorkai László általam utóbb olvasott négy regénye csúcspontjának a Zsömle odavan címűt. Közbevetve: egyáltalán érdekel-e még bárkit is egy Facebook vagy Twitter–X háromsoros kommenten kívül bármilyen fejtegetés? Egyáltalán, ki az a Krasznahorkai? Rendben, ezeket tekintsük szónoki kérdéseknek. Ráadásul a válaszoktól függetlenül is mondom a magamét a közügyekben. Merthogy amikor magas polcra helyeztem az itt utolsóként említett kötetet, nem elsősorban esztétikai, hanem társadalmi meggondolás vezetett:

a Zsömle odavan után alakult ki bennem, hogy a négy regény – s talán több olyan is, amit nem ismerek – a szétesettségünkről, a meghasonlottságunkról szóló látlelet.

Megjelenésük sorrendjében: Háború és háború (1999), Báró Wenckheim hazatér (2016), Herscht 07769 (2021), Zsömle odavan (2024). A lényeget nem érinti, csak a tárgyszerűség kedvéért: nem ebben a sorrendben olvastam őket az utóbbi két évben. A Bekiáltásban szokatlan módon – hiszen a friss olvasmányaimról igen ritkán számolok be – kettőről írtam is, mert úgy véltem, hogy sokat hozzátesznek mindennapi kétségeink értelmezéséhez.

Két évvel ezelőtt A falmosó-segéd meg Ukrajna címmel, a Herscht 07769-hez kapcsolódva, ilyen kitételekkel tettem közzé gondolataimat: „Mintha azok is bele lennének őrülve a saját eszméjükbe, akik a gonosz ellenpólusán képzelik el magukat. (...) Úgy gondolták, ez olyan hely, amit nem szabad átengedni a náciknak, akik szintén ugyanígy gondolták, hogy nekik, ezeknek a rohadék zsidóknak nem szabad átengedni…”

Idén január elején a világ urairól való értékezésemhez kínált apropót a Háború és háború című regény. Benne azzal, amit az egyik hősével mondat ki az író: „A Kolumbusz utáni glóbuszon a pénz és műveletei már nem a valóságra épülnek”. Egy másik szereplőtől pedig (vagy ugyanattól? – már nem emlékszem) ezzel a vélekedéssel szembesülünk: „a Nuova Europában a valósággal való foglalkozás már csak a mezítlábas szerencsétleneket sújtja”.

Amikor az éjjel befejeztem a Zsömle odavan olvasását, önkéntelenül is összegeztem. A Háború és háborúban egy magyarországi vidéki levéltáros azért vállalja a Budapesttől New Yorkig majd onnan Svájcig tartó, a társadalom legalsó, elveszett rétegeiben a nem egyszer életét veszélyeztető hányódást, mert úgy véli: egy kéziratot, amire véletlenül bukkant, közkinccsé kell tennie. Ugyanis,

kétségbeesett és képtelen rögeszméje szerint. a szövegnek az emberiséget a végveszélyre figyelmeztető üzenete van.

A Báró Wenckheim a magára hagyott vidéki Magyarország egy különösen elárvult szegletének a helyi felsőtől a legalsó, betokosodott társadalmi rétegeinek ábrázolása, akik a Messiástól, azaz a bárótól várják a kisszerű létezésből való elemelkedést, egyébként pedig a perifériára sodródottak sehova nem vezető tetteitől – pontosabban a borzalmakat megalapozó –, a Mein Kampfra építő (egyelőre) pótcselekvéseitől remegnek-rettegnek.

A Herscht 07769 ugyanezt a tépelődést a lepusztulóban lévő, a perspektívátlanság miatt gyanakvásokkal, félelmekkel teli, kelet-németországi kisvárosi közegben ábrázolja. Florian Herscht falmosó történetesen attól szorong, hogy bármelyik pillanatban egy antiuniverzum jöhet létre. Levelet ír tehát Angela Merkel kancellárnak. Eközben belekeveredik a Negyedik Birodalom eljövetelének lázában élő főnöke, a Bossz szervezkedésébe, aki azt papolja, hogy őket összetartja a haza védelmének vállalása egy velük teljesen ellenséges, a teljességgel nemzetietlen hatóságok által az internacionális fiskális hatalmaknak sikeresen átjátszott közegben. Csoportja, amely

Johann Sebastian Bach kultuszát nacionalista meggondolásból ápolva képez ellenséget az idegenekből, egy benzinkút felrobbantásáig jut el az országot-világot átformáló lázadás helyett.

A Zsömle odavan történetét úgy éltem meg, mint amelyben a magyar, az aljától a tetejéig roncstársadalom teljes tablója jelenik meg. A főhős, Kada Józsi bácsi, a nyugdíjas villanyszerelő IV. Béla és Dzsingisz kán leszármazottjaként Árpád-házi I. József néven tart igényt a magyar trónra. Ám egészen a kötet utolsó jelenetéig úgy jelenik meg, mint aki irtózik mindenféle erőszaktól. Talán a háborús élményei hatására. Egykori Wehrmacht-tisztként (?) olyan repeszdarabot hordozva koponyájában, amely nem okozott maradandó következményekkel járó sérülést az agyában. Már ha nem okozott...

Mindenesetre, nem akar belekeveredni a politikába. Ezért él – vegetál – az isten háta mögötti, hegyvidéki településen, aminek az orvos kivételével minden lakóját – a falu félbolondjától a zugkocsmároson, a postásokon, a szembeszomszédon át a polgármesterig –, nemkülönben a szerzésvágy által hajtott lányát és vejét a kicsinyesség, a rosszindulat, az áskálódás, a mások rovására garasos nyerészkedés mocsara húzza le.

De nincs ez másként a messzi Budapesten és környékén sem. Ezt a világot is a sorsukkal elégedetlen kisemberek – teljes körű villanyszerelők, autófényezők, ősifajta-mentő ménesgazdák, tanácsadó könyvelők, kényszerleszerelt katonatisztek és tiszthelyettesek, biztonsági őrök, biztonságikamera-szerelők, akik korábban rendőrök voltak, tanárok és önjelölt történészek – népesítik be. Bennük legfeljebb Wass Albert mondatai, vagy a „Jaj, de szép szeme van magának”, a „Krasznahorka büszke vára”, meg a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” melódiái mozdítanak meg „igaz” érzéseket, s 

a királyság akár fegyveres felkelés kirobbantásával történő visszaállításában látják az orbáni Magyarország rosszra fordult helyzetéből való kitörést.

Hiába az önként vállalt remeteség, a Szent Korona Tan megszállottjai rábukkannak Kada Józsi bácsira, aki háttérben maradó erők révén, többféle fordulat után eljut az Országházba. Talán a Mákosbajszos, vagyis az Elnök Úr megbízásából, a legfelsőbb szinten veszik kézbe az ügyét, amihez a Nemzet ébresztését „Tónira bíztuk, és ez azt is jelenti, hogy a siker garantálva van”. Hogy aztán ki mit ért siker alatt, az viszonylagos. Olyannyira, hogy a társaság tagjainak nagy része börtönben köt ki.

Magát Józsi bácsit a börtön-gyengélkedőkben zajló, hosszú megfigyelések után az akkor még létezett, de már egy macedón (?) befektető által kinézett Lipótmezőn rejtik el a világ szeme elől. Alig talál rá a még őt a Kozma utcai börtönben megkedvelt, mélyen istenhívő medika, hogy enyhítsen körülményein. Jólelkűként előkerül még a Krasznahorkai László nevet viselő, XIII. kerületi, segítőkész, tehát a nem e világra való zenetanár-vándorzenész is, akitől régimódisága miatt a diákjai és tanártársai egyaránt távolságot tartanak. Az álmoknak a TEK-kommandósok rajtaütései, a kihallgatások, a letartóztatások, a bulvársajtó gúnyolódásai, mindent egybe vetve 

a hatalom hamis játszmái vetnek véget, s ezért nem válhat valóra a király programja e sokat szenvedett országban, pláne hogy már egy Gerő nevű történész sincs, bár „ő valójában egy kiüresített, hatalom nélküli királyságot képzelt el”.

De mi is volt, lehetett volna, annak az egyébként valamiféle középkorias helyzetre, tehát életszerűtlen konkrétumokból álló „királyi” programnak az értékrendje?

Csupán megjegyzem: Magyar Pétert, aki a NER-en belülről, vélhetően az ország immár bármi áron kiszámítható szövetségessé tételében érdekelt külső erők támogatásával jelentkezett a soros megváltót váró tömeg élére, még nem írhatta bele regényébe a szerző...

Viszont belekerült ebbe a forgatagba, sőt a regény címébe Zsömle, a kutya. De miért? A fülszövegen kívül egyetlen műismertetést, kritikát, interjút nem olvastam a könyvről. Ha melléfogok, kizárólag magamnak tehetek szemrehányást. Mindenesetre, úgy gondolom, hogy a történetfolyam összes szereplőjét, beleértve a főhőst, talán még azokat is, akiket első pillantásra mintha az önzetlenség jellemezne, vagyis a világunk minden élőlényét egyrészt a perspektívátlanságból való kitörés vágya, másrészt az önzés hajtja. A kivételek ez alól: Kada Józsi bácsi mindig Zsömle névre hallgató kutyái.

A kutyák, akik felnőve, egyfajta „legénnyé avatásként” megkapták az előzőek láncát, úgymond igazi házőrzővé válásuk szimbólumát, amely lánc onnantól az övék. Az a nyakukból többé, lényegében, már soha nem kerül le. Akkor is arra vannak kötve – mint a regényben, mikor Józsi bácsi távollétében, ilyen-olyan kikunyerált összegekért – „a bokáig érő csirkeszarban a hátsó udvar rézsűjén” fekszenek. Mert az ember lelketlenségének, öncélú kegyetlenségének nincs határa. Csak a kutyák, a „csillogó szemű” Zsömlék azok, akik önzetlenül hálásak még az őket láncra verő embernek is. Zsömle az, aki

„mindent elfogadott, nyilvánvalóan csak az volt a fontos a számára, hogy végre a gazdáját megtalálta, mivel ő úgy élte meg, hogy ő talált rá az elkóborolt gazdára, és pár nap, élénk lett, mint régen,” (...)

Amikor Józsi bácsi a III. rész legelején kijelenti, hogy „Zsömle odavan”, az olvasó a regényben egy addig alig jelenlévő kutya elpusztulására gondolhatott. Ám a végén, amikor az öreg Zsömle utóda, a következő Zsömle, karácsony éjszakán, Józsi bácsival együtt a mélybe hullik, az maga az összes szereplő jövőtlenségének jelképe. Mintha az emberségnek nevezett érzelem veszett volna el a világból, amelyben az őszinte ragaszkodást, s boldogítani akarást már csak a kutya képviselte.

A kutya – „minden magyar hűséges társa, és az embernek egyik-másik úgy a szívéhez tud nőni, hogy meggyászolja, ha elviszi a lelkét a Jóisten" –, akiről a királyságra aspirált, egy légynek sem tudna ártani Józsi bácsi úgy döntött: kövesse őt a halálba is! „Mivel Zsömle nem tartozik ehhez a világhoz az én szememben, ő hozzám tartozik" – mondta még korábban. Ennek megfelelően, úgymond rangjához méltóan húzta alá az eddigieket, s „jó szorosan magához ölelve a boldog izgalomban remegő Zsömlét, vele együtt felmászott a nyitott ablakba, vett egy mély levegőt, és azt mondta neki, kapaszkodjál". 

Mintha az ősi uralkodók alattvalók fölötti birtokvágyának a temetési szertartásokban is megtestesült rítusa éledt volna fel szörnyűségesen kicsinyes, mai formájában. Az olvasóban ennek nyomán támadt nyomasztó hangulatot az író Krasznahorkai a zárszóban fel is oldja, meg nem is. Mert egyrészt azt írja: „Ez a könyv a képzelet terméke, mely – maga is a valóság részeként – ezúttal is a valóságból táplálkozik, ám innentől fogva ehhez a valósághoz, mely közvetetten táplálta, az itt olvasott művészi formában már nincsen semmi köze". Másrészt azonban hozzáteszi azt is: „Sajnos." De mi sajnos, és mi nem? – kérdezem...#

Kabai Domokos Lajos