A listázások a bölcs vezéri útmutatások időszakának eljövetelét készítik elő.

Bevándorlás, homoszexuálisok jogai és gendertudomány – ezek foglalkoztatják leginkább az MTA munkatársait – adta hírül hamisan június 19-ei cikkének címében a jobb napokat is látott Figyelő. A leadben, a bevezető összefoglalóban mindjárt helyesbített is a szerkesztőség. Pontosította az eredeti közlést: nem az egész akadémia, csupán a társadalomtudományi kutatóközpont intézeteinek publikációs jegyzékéből szemelgettek.

 A két hónappal ezelőtti, hasonló listázás után a lap annak kapcsán kezdett az újabb vállalkozásba, hogy „a Pénzügyminisztérium (korábban Nemzetgazdasági Minisztérium – a szerk.) eddig közvetlenül az Akadémiának juttatta a negyvenmilliárdos büdzséje fedezetét. Jövőre azonban a Palkovics László miniszter – az MTA rendes tagja – vezette Innovációs és Technológiai Minisztériumhoz kerül a negyvenből durván  huszonnyolcmilliárd forintnyi tétel. A fennmaradó tizenkét milliárdot továbbra is közvetlen módon kapja az Akadémia”. Nem kétséges, hogy a hetilap mostani tendenciózus szemelgetése azt hivatott sugallni a szélesebb közvélemény felé, hogy a kormány e területen is megnyilvánuló centralizálási törekvéseinek oka a közpénz szórásának megakadályozása. A kutya persze, máshol van elásva.

A propagandát szolgálja a Figyelő

Azt szuggerálja az összeállítás, hogy fölösleges az olyan témák kutatása, mint a szexuális kisebbségek, az LMBTQ-közösségek, a szexmunkások helyzete, a gender-problémák, az etnicitás kérdéseinek vizsgálata, a nők vagy éppen a romák diszkriminációja, a migráció kihívásai, a társadalmi egyenlőtlenség, a kirekesztődés, a posztkommunista osztályszerkezet feltérképezése, a külföldön munkát vállalt magyarok indítékainak megismerése, a civil szervezetek és a társadalmi felelősségvállalás összefüggései, a gyermekfelügyelet ellentmondásai. A propagandakiadvány szerkesztői talán arra gondolnak: ha ezekkel a problémákkal nem foglalkoznak a tudósok, akkor a közbeszédben sem esik szó róluk. Vagy ha mégis, egzakt adatok hiányában egy legyintéssel a szőnyeg alá lehet söpörni őket. Mert „Minek erre külön pénzt költeni?” Főleg, ha a kutatókat, mint a Figyelő névtelen szerzője kissé döcögősen fogalmazva összegzi: „a kutatások fő irányvonala ideológiailag telített, erős liberális szemlélet jellemzi”.

Rudas Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának igazgatója az intézmény honlapján válaszolt* a Figyelő listázására. Többek között azt írta:

„A Társadalomtudományi Kutatóközpontban a témaválasztás szabad, mert csak a szabad, kíváncsiság által vezérelt témaválasztásból származik igazi innováció. (…) A társadalomtudományi kutatás természeténél fogva kritikai jellegű, azaz a társadalom működésében, az emberek egymás közötti kapcsolataiban jelentkező problémák feltárására, ezek okainak megismerésére törekszik. Ezt a feladatát csak akkor tudja ellátni, ha ellentmondásos jelenségek vizsgálatától sem riad vissza. Az így feltárt és közzétett ismeretekre építve mindenki kialakíthatja a saját véleményét és segítséget kaphat a világban való eligazodáshoz”.

Az igazgató – ellentétben az újsággal – egy nem tendenciózusan összeállított jegyzéket is mellékelt nyílt levele kiegészítéseként arról, hogy az MTA TK kutatóinak 2018. január–májusa között 29 publikációja jelent meg kiemelkedő nemzetközi folyóiratokban, illetve kiadóknál. A teljesség igénye nélkül néhány témakör: a választási kampányok különböző aspektusai; a Magyar Nemzeti Bank szerepének átalakulása; az 1868–2013 közötti magyar költségvetés elemzése; az EU-támogatások hatékonysága; a politikai kormányzás és a média; a Béres Gyógyszergyár és a hagyományok; Orbán Viktor rezsim-építő politikája; a háztartáson belüli jövedelemelosztás nemi aspektusai; posztkommunista struktúrák; a nemek közötti egyenlőség a magyar elitben; a kommunizmus emlékmúzeumai Európában; a kettős állampolgárság háttere.

A harc minden fronton fokozódik

Csupa, a mai életünk különféle aspektusait húsba vágóan érintő téma az utóbbi mindössze öt hónapból. Ha hiányérzetünk lehet, az azzal függhet össze, hogy a kutatási eredmények miért nem kerülnek a nyilvánosság elé közérthető feldolgozásban. Ez persze költői kérdés. A mai politikai rendszer csúcsán lévők láthatóan mindent elkövetnek azért, hogy eltereljék az emberek figyelmét a társadalom valóságos gondjairól. Ráadásul abban az országban, ahol az állami pénzen fenntartott médiumoknak ma már leplezetlenül a pártpropaganda közvetítése a fő feladata, ahol a médiumok többségét az állampárt holdudvarával einstandoltatták annak érdekében, hogy kiszorítsák azokból a hatalmon lévők gondolkodásmódjától eltérő megközelítéseket, ott a valóság csupán egyfajta nézőpont szerint jeleníthető meg, s ott érdemi viták semmilyen kérdésről nem folytathatók.

Tény azonban, hogy a társadalomtudományi kutatások jóval sokoldalúbbak, mint azt a Figyelő el akarta hitetni. Ráadásul ezek értékét a publikációk mennyiségét, minőségét és visszhangját is összevető, úgynevezett impakt faktoros módszerekkel számszerűsítik, nem pedig hasra ütéssel, amint azt a hetilap tette. Ám a kutatóközpont igazgatójának válasza nyomán akár azzal is lezárható lenne az ügy: a támadás visszaverve, fölösleges több szót vesztegetni rá.

Ahogy mondani szokás, egy normális országban ez így is történne. Csakhogy a Figyelő ma már az önmagát nem mellesleg társadalomtudósnak tekintő Schmidt Mária tulajdonában van, aki a Fidesz oszlopos tagja, és a Soros-ösztöndíjazottak körébe tartozóként ezer szállal kötődött és kötődik Orbán Viktorhoz és társaságához. A közösen indultak véd- és dacszövetsége ma is működik. Lám, ha kell, a tudomány iránti elkötelezettség rovására is. Ha az ő hetilapjában jelenik meg egy efféle támadás, az úgy értelmezhető, sőt értelmezendő, hogy az része a hatalom kisajátítását célzó állampárti játszmáknak.

Konkrétan, itt és most nem másról van szó, mint a politikai harc kiélezéséről, amelynek célja, hogy a társadalom mind nagyobb része hódoljon be annak a – most épp, már-már blaszfémiával, kereszténydemokrata jelzővel illetett – hatalomgyakorlási módnak, amelynek jegyében minél nagyobb tömegek lelkét és tudatát akarja uralni az élcsapat. No, nem valami nagy találmány ez! Ha az ember szinte bárhol felüti Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja fő-, majd első titkárának beszédgyűjteményeit, ugyanezzel a szándékkal találja magát szemben.

Rákosi szövegei már 1947-ben tele voltak a reakció elleni felszólalásokkal, merthogy azok úgymond felnagyítják a bajokat, nyugtalanságot, pánikot igyekeznek előidézni a lakosságban. 1949-ben pedig, az alkotmány elfogadása előtt, Sztálinra hivatkozva, többek között a tervezetnek azt a passzusát idézte, amely szerint

„A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a dolgozó nép ügyét szolgáló tudományos munkát, valamint a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet, s minden rendelkezésre álló eszközzel elősegíti a néphez hű értelmiség kifejlődését”.

Ha csak ezt olvassa az ember, s nem gondol arra, hogy a gyakorlatilag kontrollálatlan, egyszemélyi döntések révén végül hogyan zajlott mindez, azt mondhatja: gyönyörű idea. A Magyar Népköztársaság szót Magyarországra cserélve, a „nép”, „a dolgozó nép” helyébe a „nemzet” kifejezést állítva, akár Orbán Viktor is gondolhatta, írhatta-mondhatta volna a fenti szöveget. Lényegében mondja is, bár cinikusan egykor maga figyelmeztetett arra, hogy ne arra figyeljünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. És hiába a figyelmeztetés, hiába tudjuk, hogy mi minden következett a bolseviki rákosista rögeszméből, vagyis abból, hogy a társadalmat úgy kell átszervezni, amiként azt az élcsapat kiváltságos vezetői, félresöpörve minden ellenvéleményt, kigondolták, már megint itt tartunk. A nemzeti együttműködés, valójában a kirekesztés, rendszerének lelkes hívei ma ugyanazt vallják, mint anno a Rákosinak éljenezve tapsolók: „Majd bölcs vezérünk megmondja mi a helyes út!”

El a másként gondolkodókkal!

Csaknem hetven éve, s aztán évtizedeken át, ennek a felfogásnak az lett a következménye, hogy az akkori diktátum szerint a dialektikus materializmust ismerték el az egyetlen tudományos filozófiának. Az 1951-ben kiadott Idegen szavak szótára a szociológiát olyan tudományként kezelte, amely a burzsoá ideológusok osztálykorlátai miatt nem képes a társadalmi élet törvényeinek és jelenségeinek tudományos megértésére. A pszichológia területén csak a marxista-leninista tükrözési elmélet alapján, a léttől való függőség jegyében zajló vizsgálatok létjogosultságát fogadták el. Még a nyelvtudományban is kötelező volt (lett volna) figyelembe venni Sztálin útmutatásait. Az egyetemi tanszék könyvtárában ott voltak az ezzel foglalkozó kötetek, bár a hetvenes években, amikor én jártam oda, már a kutya sem vette kézbe őket.

Felmérhetetlen, hogy az alkotó gondolkodás lefékezésével milyen károkat okozott ez a szemlélet. Egy zárt világban való forgolódásra kényszerítettek több nemzedéket. Ennek bénító hatásával magam is csak azt követően szembesültem, amikor – részben már elvesztegetve a tudásom megalapozásának éveit – néhány jeles személyiség felhívta a figyelmemet arra: más megközelítések is lehetségesek ahhoz képest, amire a tanulmányok során addig dresszíroztak. Ezt az árat fizettük azért, hogy nemzedékem, de még az orbáni nemzedék alsóbb néprétegei előtt is, megnyíltak az egyetemek, a főiskolák kapui. Annál hihetetlenebb, hogy most épp azok az Orbánék ügyködnek a társadalom oktatáson keresztüli szegregálásáért, akiknek többsége, az általuk teremtett mai rendszerben még gimnáziumba sem igen juthatna, ha azok lennének őseik, akik voltak.

A most kiépülő világunk – a tévedhetetlennek kikiáltott vezető által meghatározott mechanizmusokkal – kísértetiesen kezd hasonlítani a meghaladottnak gondolt diktatúra legrosszabb időszakára, annak a rétegek, osztályok közötti átjárást, az elesettek felemelését célzó társadalmi, gazdasági és kulturális missziója nélkül. Bár a mostaniak a hatalmi célok elfedésére, a ködösítésre más megközelítéseket használnak, az érdekérvényesítés kíméletlen elszántsággal folyik most is. Amikor az egyetemi autonómia korlátozása után, szűk látókörű politikusok és sameszeik kezdik kikezdeni a tudományos kutatási szabadságot, sőt – amint az Operaház műsorpolitikája körüli hangulatkeltés mutatja – a művészi kísérletezés lehetőségeit, az alapokat rombolják, bár ép ésszel érthetetlen, mi viszi rá őket a hatalom érdekében ekkora pusztításra.

A végén a haza rendül meg 

Természetesen, mint mindig, a félművelt, a részben hitelből és virmanolásból élő, valójában bizonytalan jövőjű, ám a tutit annál inkább hirdető kisegzisztenciák támogatását a mostaniak is megkapják. A hízelgő és hamis szavakkal elvakított kétmilliónyi ember ugyanis nem vet számot azzal, hogy a tudomány és a művelődés hordozóinak tönkretétele közvetve kihat gyermekei és unokái pallérozására is, de egyáltalán nem előnyösen. Ahol lerombolják a tudomány fellegvárait, ahelyett, hogy erősítenék őket, ott lassanként csökken a pedagógusképzés, majd, akár egy-két évtized elteltével, az iskolai oktatás színvonala az egyetemektől egészen a legtávolabbi települések iskoláinak alsó tagozatos osztályaiig. A végén pedig, szellemi erő híján, a beszédekben szentségként emlegetett haza rendül meg oligarchástul, középosztályostul, kisemberestül. Mindenki számára élhetetlenné válik az ország.

Az elmúlt egy–másfél évtizedben az oktatás terén tapasztalható – a világban zajló más folyamatokkal együtt ható  – rombolás következményei máris riasztóak. De ez láthatóan nem számít a politikai hatalmat öncélúan használóknak. Őket mindig zavarták, és most is zavarják, a bonyolultabb tudományos és esztétikai megközelítések, és a gondolkodó fők, mert a társadalmi folyamatok leegyszerűsített értelmezésében érdekeltek. Abban, hogy a dolgok feketében, illetve fehérben jelenjenek meg, s aszerint legyenek osztályozhatók az emberek, ki a feltétel nélküli támogató, s ki az ellenség. Ez az egyetlen szempont, ami igazán fontos a számukra. Ami ezen túl van, arról is maguk akarják megmondani, bekerülhet-e vagy sem a közbeszédbe. Minden másról hallgatást parancsolnak, ennek összes következményével. Ezért látott hozzá az orbáni garnitúra, a kutatók elefántcsonttornyokba való visszaparancsolásához. Ugyanis a tudósok – ebbéli mivoltukból eredően – olyan társadalomképet, olyan, akár vitatható megközelítéseket vázolnak fel, ami szűkíti a propaganda mozgásterét.

Orbán Viktor most még azzal is tetézte az eddigieket, hogy az elhallgattatást a jövőre is kiterjesztette. Beszüntettette a kormányülések hangrögzítését. Így nem csak a ma élők nem tudhatják meg, milyen valóságos indítékok húzódnak meg a közpénzek ilyen-olyan felosztása, egy-egy súlyos nemzetközi döntés, vagy éppen a magyarországi intézményrendszer átszervezése, sőt a társadalom – a külföldi tőkét, a néhány tucat oligarchát, a nyerészkedő nagyegyházakat szolgáló – gyökeres átalakítása mögött, de ezek utólagos kiderítése az elkövetkező idők társadalomkutatói számára is lehetetlenné válik. Mi több, a ma kormányzati pozícióban lévők bármit is vétenek, később sem lehet névhez kötni a döntések előkészítésében és a döntések meghozatalakor elkövetett hibákat.

Emberek, egykor rendszerváltozásban reménykedők! Tényleg nem látjátok ezt? #

*MEGJEGYZÉS: A poszt megírását követően a Magyar Tudományos Akadémia is tiltakozását jelentette be. Lovász László elnök az Indexnek adott interjújában annak adott hangot, hogy veszélybe kerülhetnek az alapkutatások és attól tart, hogy a bizonytalanság miatt több kutató mehet külföldre, vagy maradhat ott.

CÍMKÉP: Orbán Viktor rajongói körében (Forrás: Index)