Öltözékével is kifejezte Hszi Csin-ping, hogy nem adta fel a világszocializmus ügyét.

Peregtek előttem a kínai világtévé adásában a grandiózus – a Guardian szerint: gigantikus – katonai parádé és népi felvonulás képei. A kommunista párt vezetésével kikiáltott népköztársaság hetvenedik évfordulóját ünnepelte Kína október 1-jén. Minden olyan klisé jelen volt az eseményen, amely anno a szocialista világrendszerhez tartozó országok legnagyobb állami ünnepeit jellemezte. Persze sokszoros nagyításban, többszörös embertömegekkel. S amit a mondandóm szempontjából külön ki kell emelnem: az 1917-es októberi forradalom utáni minták alapján, amelyek kialakításához az orosz-szovjet avantgárd művészeinek formai megoldásai szolgáltatták az alapot.

Ezt akár paradoxnak is tekintheti a száz évvel későbbi olvasó. Ám ettől még tény, hogy az azóta is ünnepelt Vlagyimir Tatlin, Alekszandr Rodcsenko szerkezetei, Vlagyimir Majakovszkij, El Liszickij és mások grafikai megoldásai azonnal beépültek az új, a közösségi társadalom létrehozására irányuló kísérlet eszköztárába. És nem csak Szovjet-Oroszországban. Például már 1919. május 1-jére ezek jegyében öltöztették drapériába, látták el feliratokkal Budapest néhány közterét a korabeli művészek, akik közül számosan álltak a Tanácsköztársaság oldalára a nincsteleneket emberszámba nem vevő, Magyarországot véres háborúba és döbbenetes veszteségekbe sodró, feudális uralkodó kaszt ellen fellépve. Jóval később, 1989 nyarán, a Hősök terén megtartott újratemetésen Rajk László ugyanebből a kelléktárból dolgozott, amikor az installációt megtervezte. A mai kiadványok, igényes katalógusok egy része szintén az akkoriban keletkezett avantgárd formanyelvet használja, sokszor talán nem is tudatosan.

Témánk szempontjából ez persze mellékszál, amiről a mostani százezernyi (!) pekingi felvonuló többsége feltehetően mit sem tudott, amikor különféle makettek, élőképek alatt, csoportonként változó, színes ruhákba öltözve, vidám arccal integetett a tribünön álló vezetőknek. Hol pattogó indulókra, hol európai keringőket, polkákat idéző zene ütemére meneteltek, haladtak, önfeledten ugrándoztak, alakzatokban bicikliztek, tánclépésekben mozogtak át a 440 ezer négyzetméteres Mennyei Béke terén. Láttam már ilyet eleget, ezért inkább a tribünt fürkésztem. És hiányérzetem támadt.

A tévéadást követően több helyen is rákerestem az interneten: fotókat, videókat néztem, angol nyelvű kínai közleményeket böngésztem, de csak kínai arcokat, kínai neveket tudtam azonosítani. Hasonló esetben mindig élek a gyanúperrel, hátha tévedek, de ezúttal azzal nyugtattam meg magamat: ha valakinek, hát Vlagyimir Putyin orosz elnöknek, mint a kvázi szövetséges Oroszország vezetőjének, aki Hszi Csin-pinggel, a Kínai Népköztársaság elnökével, a Kínai Kommunista Párt főtitkárával szoros kapcsolatokat ápol, ott kellene lennie. De mert ő sem volt jelen, ez több mint beszédes.

Ha jól gondolom, a kínai vezetés mindenki értésére kívánta adni, hogy a világszocializmus ügyének  egyedüli folytatójaként tekint önmagára. Mint a kínai államfő a beszédében is hangsúlyozta: a fő cél, hogy ne térjenek le a szocializmus útjáról. Ennek az a lényege, hogy a hetven évvel ezelőtti nyomorúság után úgy kell alakítani az elosztási viszonyokat, hogy minden kínai és minden Kínában élő nemzetiségi jó létben éljen, tehát mindenekelőtt a teljes népességet érintő szociális programot kell megvalósítani. Persze a brit The Guardian nem állta meg, hogy ne vigyen be egy oldalvágást, s azt írta: „a Kínai Kommunista Párt (KKP) hét évtizedes uralma alatt hatalmas lépéseket tett előre az ország, ám borzalmas áldozatok árán”. Mintha nem ugyanilyen borzalmas áldozatok kísérték volna a nyugati államok felvirágzását? Ráadásul, sok más terület és nép mellett, Kína kirablása révén. A kínai vezető azonban nem adott hangot ilyesfajta hátramutogatásnak. Viszont beszédének egyik részében lényegében azt fejtette ki:

Alighanem ez a gondolat a kulcsa a dilemmám feloldásának. Ha jól értelmezem, azért nem hívták meg a világ kapitalista országainak vezetőit a pekingi ünnepségekre, mert velük ellentétben – beleértve az immár kapitalista Oroszországot is – a Kínai Kommunista Párt a világszocializmus ügyének egyedüli képviselőjeként tekint magára. Pekingben utoljára a sztálini Szovjetuniót tartották követendő példaképnek, ahonnan főként a nehézipari, a hadászati és nukleáris fejlesztéshez szükséges technológiához, illetve szaktudáshoz jutottak. De már ekkor is átszőtte bizalmatlanság a kapcsolatokat, amelynek egyik meghökkentő megnyilvánulása volt, hogy a legfőbb kínai vezető, Mao ce-tung fiát sokáig nem engedték vissza Pekingbe miután befejezte egyetemi tanulmányait Moszkvában. Minden eshetőségre, lényegében túszként tartották a Szovjetunióban.

A Sztálint követő Hruscsovot, majd Brezsnyevet, Gorbacsovot, vagyis a szovjet vezetést, és a szocialista országok pártvezetőit aztán már kifejezetten élesen bírálták a kínaiak, mert azok, szerintük, egyre inkább letérítették az általuk irányított országot a szocializmus építésének útjáról. Ennek jegyében a magyarországi ’56-os felkelést követően a bekövetkezetthez képest is jóval nagyobb megtorlást követelt Mao Ce-tung és köre. 1969-ben az ellentétek fegyveres összecsapáshoz is vezettek a kínai–szovjet határon. Mindennek tükrében érdemes értelmezni, hogy Hszi Csin-ping a 70. évforduló alkalmából elmondott beszédében, anélkül, hogy név szerint utalt volna rá, az államalapító, az élők sorából 1976-ban távozott Mao ce-tung gondolatát elevenítette fel, amikor a szocializmus sajátos, kínai útjára utalt. Mao, akinek kultusza Kínában töretlen, nacionalizmustól sem mentes egyik iránymutatása szerint:

Ahogy elnézi az ember, ma már Kína meglehetősen közel áll az akkoriban nagyzolásnak tetszett kijelentés igazolásához. Ami azonban eltérőnek látszik a nyugati társadalmi modellektől: mintha nem adták volna fel a nagy tömegek felemelésére irányuló, az alsóbb néprétegek tehetségeinek is esélyt adó szociális társadalom megteremtésének programját, még ha ezzel mára lényegében egyedül is maradtak a világban. Egyelőre úgy látszik, hogy az ország vezetése felvállalja azt a magányt, ami valamiféle szocializmus eszméjének fáklyavivőjeként osztályrésze. Nem mintha olyan szokatlan lenne ez a viszonylagos elkülönültség a Mennyei Birodalom örököse számára, amely lényegében mindig is öntörvényei szerint, a világ más részeitől elkülönülve létezett. Ezúttal beszédesen utalt a hetven, illetve százkét évvel ezelőtti kínai, illetve szovjet-oroszországi eseményekből következő folyamatokhoz kapcsolódásra az, hogy Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke, a Kínai Kommunista Párt főtitkára, mindenki mástól eltérően, a Sztálini–Maoi öltözékben jelent meg a díszemelvényen, a mostani ünnepségen.

Nem becsülném le az ebben rejlő ideológiai-világnézeti üzenetet! Annál kevésbé, mert mindenki tudja, hogy a Föld 7,5 milliárd lakosából csaknem 1,4 itt él. Emellett az ország súlyát, tekintélyét a tömeges, magas szintű iskoláztatással, az egyre fejlettebb egészségügyi ellátással, általában véve az életkörülmények javításával alapozzák meg. Az ipar és az élelmiszer-gazdaság rohamléptékű fejlesztése mellett nagy erőfeszítéseket tesznek a katonai képességek növelésére, nem utolsó sorban az űrhajózás, az űrkutatás terén. Mindezek miatt, bár ebben már igen kevesen kételkednek, Kína viszonylag belátható időn belül általában is a legfejlettebb országok sorába kerülhet. Ez ma a legtöbb fejtörést okozó, aktuálpolitikai kihívást jelenti a nyugati társadalmak, köztük az USA számára.

Ami ezen is túlmutathat: igazolhatja-e a kínai szerves fejlődés Marx kommunizmusra vonatkozó vízióját a következő évszázadban, netán évszázadokban, vagy megmarad mindez a Marx kifejezéseivel palástolt torzításnak a geopolitikai hatalmi játszmák elfedésére, amint az már megtörtént, s amint az most is jelen van az életünkben az eredeti jelentésüktől elszakított fogalmakkal vívott propagandaharcban? Akár igen, akár nem, nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk: ami Kínában zajlik, nem egészen a fejlett világ kapitalizmusának megfelelő mentalitás szerint történik. Ráadásul, vegyük számításba azt is, amit az oroszországi, nemzetközi Valdaj vitaklub idei, éves jelentése tartalmaz:

Persze, ahogy Lugosi Győző, kedves történész ismerősöm reagált a fentebb olvasható, megérzésekre alapuló, újságírói eszmefuttatásomra: ember nincs, aki megmondhatná, helyes-e a jelenségeknek ez az értékelése, vagy inkább azoknak van igazuk, akik szerint Kína túl van a magántőkének, a magánfölhalmozásnak s vele a (túl)fogyasztás-központú egyéni gazdagodásnak tett engedményeknek azon a pontján, ahonnan már nincs visszatérés a közösségi éthoszú társadalmi gyakorlathoz. Szocialista-e még Kína, s ha igen, akkor mért nem? Jó alkalom lesz ennek körbejárására a Világpódium november 15-i beszélgetése a Kossuth Klubban, ahol Kusai Sándor Kína-kutató, volt nagykövet és Eszterhai Viktor történész-sinológus lesz a vendég. Mindketten ebben a (világtörténelmi horderejű) dilemmában élik mindennapjaikat – írta nekem küldött üzenetében az ELTE nyugalmazott egyetemi docense. #

CÍMKÉP: Hszi Csin-ping kínai vezető mellett mindenki más nyugati öltönyben és nyakkendőben jelent meg, bár kivétel nélkül ugyanolyan szabásút, színűt és mintázatút viseltek