Nemzetközileg jegyzett, hazai társadalomtudósoknak a mai világgal foglalkozó mély gondolataival ünnepelte 35. születésnapját az Eszmélet folyóirat. Aki lemaradt a december 5-én megtartott összejövetelről, némileg kárpótolhatja, hogy

az előadók cikkei – részben nagy ívű tudományos kötetek meghatározó részei – elolvashatók a kiadvány legfrissebb, immár 142. számában, de a rendezvényről készült videófelvétel is elérhető lesz az interneten.

A József Attila költeményének címével a Lukács Györgyék után 1989-ben újraalapított folyóirat szerkesztőinek gondolkodásmódja szöges ellentétben áll a magukat reakciósnak tételezőkéjével – tehát a ma ellentmondásaira, feszültségeire a megoldást a múltba való visszafordulástól, a kapitalizmustól, a rendiségtől, a „Legyen úgy mint régen volt”-tól és a Wass Alberti hamisságtól várókéjével.

„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja összefogja /egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – írja Eszmélet című versében a költő. Akinek van füle és lelke hozzá, érti, hogy a folyóirat megalapítói a szüntelen mozgásában, a fennálló megújulásának-megújításának jegyében akarták és akarják megragadni a világ bonyolult folyamatait. Szerintük ezt csak olyan fórum képes megtenni, mint amilyenről Krausz Tamás történész ír a lap egyik internetes oldalának beköszöntőjében:

„Magyarország egyetlen rendszerkritikai (antikapitalista) elméleti-tudományos kiadványa, mely 1989-es első megjelenése óta szemben áll a globális tőkerendszerrel, annak társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeivel, természet- és emberromboló jellegével, hierarchikus viszonyaival, az állami elnyomással és önkénnyel.”

Miként az alapítás évfordulóján Krausz is mondta: ma nincs nagy tábora e felfogásnak. A marxista társadalomtudomány hatása csak a peremen, sőt a periférián érzékelhető, de mégiscsak létezik. Utóbbiban meghatározó szerepe volt és van az Eszméletnek, amely a fennálló rend és a bukott államszocializmus között keresi az elméleti harmadik utat. Szerkesztői szerint, létezésének titka, hogy sikerült a párttáborok vitáin kívül tartani a többek társadalmi munkájával kiadott folyóiratot.

„A rendszerkritikai baloldaliságot képviseli a lap azóta is, hogy eldőlt: modellváltás helyett rendszerváltás történt 1989-1990-ben” – mondta Agárdi Péter irodalomtörténész a jubileumi esten. Szoboszlai György politológus azt idézte fel, hogy már a fordulat előtt leszögezte a kádári ideológus, Aczél György kérdésére válaszolva: „Ha a politikai akarat megszűnik, az államszocialista rendszer összeomlik, s ezt követően csak az elméleti munkának marad terepe”. Az ifjabb nemzedék képviselője, a Helyzet Műhelyes Csányi Gergely szociológus arról beszélt: kortársaival együtt akkor fedezte fel az Eszméletet, amikor kiderült, hogy

az egyetemeken olyan tudást kaptak, amivel nem lehet érvényesen értelmezni a világ jelenségeit.

Nevetségesnek tartja például, hogy a polgári elméleti műhelyekben – megjegyzem: az Európai Unióban (KDL) – még ma is az úgynevezett fenntarthatóságban látják a túlhasznált glóbusz megmentésének kulcsát. Abban, ha némileg visszaszorítják a fogyasztást, anélkül, hogy a mértéktelenül egyenlőtlen elosztási viszonyokat támadnák. Az a szűk kör, melyhez magát is sorolja, ezért fordult a globális kapitalizmust a világrendszer-elméletekkel elemző, az ebben a folyóiratban megjelenő, hazai és nemzetközi szerzők tanulmányai felé.

Még akkor sincs más érvényes út, ha a beteljesülés csak az idő beláthatatlan messzeségében sejlik fel. Wiener György előadására reflektálok ezzel. Az alkotmányjogász-politológus a marxi értékelméletnek az USA társasági szektorában való igazolásával foglalkozó tanulmányának, a folyóirat 142. számában megjelent Bevezetőjéhez fűzött szóbeli ajánlót. Többek között azt mondta, hogy az USA-ban a kizsákmányolás fokának kiugró éveit (például 1950 – 54,49% 40,85%-os profitráta mellett), hosszabb távon mindig kiegyenlítődés követte. Például 2014-ben az 54,18%-os értéktöbbletráta ellenére a lekötött állótőkéhez viszonyított jövedelmezőség mindössze 26,62%-ot tett ki. Tehát,

a gazdasági válságok idején a tőkének a dolgozókra irányuló már-már kibírhatatlan nyomása következtében kialakult társadalmi elégedetlenséget megnyugvási-elfogadási időszakok követték.

Wiener megemlítette azt is, hogy 1928 Magyarországán a kizsákmányolás rátája 150 százalékos volt, a rendszert mégsem söpörte el a társadalmi elégedetlenség. Ezzel is azt az általa közölt számos, további adatból leszűrt következtetését támasztotta alá, hogy „A profittömeg egyre gyakoribb csökkenése csakúgy, mint a maximum- és a profitráta gyorsuló tendenciális esése a kapitalizmus (…) újabb fejlődési szakaszának jellegzetességei közé tartoznak, s így a közeljövőben még nem válnak a tőkés termelési mód leküzdhetetlen korlátaivá (noha – KDL) egy világméretű társadalmi formaváltás kezdetét jelzik. Ezek kifejlődése nélkül viszont nem nyílik lehetőség a polgári társadalom meghaladására”.

Értelmezésem szerint a fent vázolt „formaváltás” egy olyan „tényleges szocialista átalakulás” feltétele, amely Wiener szavaival, kizárja „a kapitalizmus visszaállítását”, méghozzá „nem a politika felhőrégióiban, hanem kizárólag a tőkés termelési viszonyokon túlnövő termelőerők bázisan valósulhat meg”. Ebből akár azt is leszűrheti valaki, hogy életszerűtlenek az olyan szervezkedések, mint amilyenről 2024. október 27-én, a Bekiáltáson, Kapitalizmuskritikus mozgalom szerveződik címmel adtam hírt.

Ezért is kell megjegyeznem, hogy a magához az Eszmélethez tartozó körben is vita van Wienernek a tőkés termelési módról, a társadalmi formaelméletről való, úgymond „zavaró tényezők nélküli, tiszta gondolkodásmódjáról". Például Szigeti Péter jogfilozófus, politológus egy vitában azzal érvelt, hogy miközben a tiszta formáknak mint a gondolati absztrakció termékeinek fontos szerepük van a megértésben és a megértetésben, a valóságban

mindig több termelési mód és forma létezik ott is, ahol a tőkés forma maga alá tudja gyűrni a nem tőkés termelési formákat, módokat. Tehát, egy némiképp vegyes, komplexebb gazdaságban ellentmondásosabb a rendszer.

Emellett, Szigeti szerint, azt is célszerű figyelembe venni, hogy a XIX . századi marxi elmélet korszakában a társadalmi integráció nem piaci közvetítésű, úgymond egyéb formái alig-alig voltak jelen. Például az állami újraelosztás kevesebb mint 10%-át jelentették csupán, eltérően a későbbi korszakokétól. Wiener viszont „vaslogikával védi a termelési mód uralkodó és végső meghatározó szerepét”. Ezért szerinte, „csak ha a tőke válik önmaga korlátjává, éspedig a profitráta süllyedő tendenciájának végkifejletekor, akkor lehet a politikai felhőrégiók játszmáin túllépnie a cselekvő ágenseknek e termelési mód meghaladásában”. 

Magam szintén ennek ellenében gondolom, hogy egyáltalán nem hiábavalóak a kapitalizmuskritikus mozgalmak szervezésére irányuló, mai – egyelőre gyenge – törekvések. Pedig az önvédelem ösztönének is erre kellene indítania bennünket. A társadalmaknak ma már nem egyszerűen a kapitalizmusban törvényszerűen bekövetkező – Rosa Luxemburg kifejezésével – barbarizmus uralmától kell tartaniuk, hanem azzal is számolniuk kell, hogy egyrészt a tőkés érdek minden erőforrást kész felemészteni, másrészt az erőforrások megszerzésért bármit, a világ teljes megsemmisülését is hajlandó kockáztatni. Tehát,

rá kell döbbenteni a szűkebb környezetet, s végső soron magát az emberiséget, annak azt a részét is, amely a mértéktelen túlfogyasztással rövid távon a rendszer kedvezményezettje, hogy milyen rendszerbeli okok miatt kell  sürgősen változtatni a viszonyokon!

Az Eszmélet-esten a kapitalizmuson belüli végtelen lehetőségek illúziójával szállt szembe Böröcz József történeti szociológus, akinek a folyóirat friss számában megjelent tanulmányát Az Európai Unió tündöklése és agóniája című, viszonylag sok olvasó érdeklődését felkeltett, Bekiáltás-cikkemben részletesen ismertettem. A rendezvényen azt érzékeltem, hogy még az értő közönség egyes tagjait is szinte sokkolták azok a grafikonok, amelyek szerint  többek között az utóbbi években az Európai Unió azért válhatott tényezővé a világban, mert a kelet-európai terjeszkedéssel képes volt erőforrásokat bevonni. Ugyanakkor két nagy problémával is szembe kell néznie.

Az egyik: Kína nagy ütemben állítja helyre a gyarmatosítás előtti gazdasági teljesítményét, amivel évszázadokkal ezelőtt világelső volt. Ennek egyik következménye, hogy az EU-nak, nemkülönben az USA-nak rohamosan csökken a világgazdasági GDP-ből való részesedése. Az EU másik alapproblémája, hogy egyre szegényebb országokat képes csak bevonni, ezért elviselhetetlenné kezd válni a nyugatabbra, illetve a keletebbre lévő országok fejlettsége, életszínvonala közötti különbség.

Minthogy a felzárkóztatáshoz nincsenek meg az anyagi források, illetve a gazdagabb társadalmak népessége aligha viselné el lázadások nélkül az ezzel járó, személyes anyagi áldozatot, mindinkább a gyarmatbirodalom–gyarmatosított viszony jellemzi a helyzetet. S még inkább jellemzi majd, ha a gazdasági teljesítményük alapján a félperifériához, a perifériához tartozókat felveszik a tagok közé. E tekintetben, a Brüsszel által EU-tagsággal kecsegtetett

Ukrajna okozhatja a legnagyobb terhet, amely már az önállóvá válása előtt a félperifériás Szovjetunión belüli tagköztársaságként a világperifériához tartozott, amin tovább rontott az 1990 utáni oligarchikus hatalom, no meg a már 2014-ben kezdődött háborúság…

Nem hozott jó hírt Melegh Attila szociológus sem, akinek A migrációs fordulat és Kelet-Európa című, angolul megjelent kötetének magyarra fordított Bevezetőjét tette hozzáférhetővé az Eszmélet. A szerző kiindulópontja szerint „a globális kapitalizmus nem képes működni migráció nélkül, ugyanakkor nem tudja kezelni a befogadás problémáit.” Az ellentmondás a polgári gondolkodás számára azért feloldhatatlan, mert kritizálnia kellene a tőkés rend piaci viszonyait, ám ettől mi sem áll távolabb tőle. Ebben a helyzetben kulturális alapon, rasszista módon bélyegzi meg azokat, akiket a háttérbeli tőkeérdek mozgat országok, sőt kontinensek között. Ezzel viszont a befogadó társadalmak lakosságára olyan terhet ró, amitől nő frusztráltságuk, mert nem ismerhetik fel a feszültségek valódi, a kapitalizmusban rejlő okát.

Egyrészt, ezért nyílik tér a szélsőségesen nacionalista, rasszista gyökerű mozgalmak, pártok, a rájuk építő autoriter kormányzók előtt. Másrészt, ettől az utolsó tőrdöfést is megkapják a baloldali erők. Utóbbiak közül sokan, fennmaradásuk érdekében, szövetséget kötöttek a piacpárti blokkokkal. Elfedték, elrejtették a társadalmi és a történeti összefüggéseket, „majd pedig a hibás premisszákból kiindulva vagy rasszista, kirekesztő módon védték a lokális közösségeket, miközben figyelmen kívül hagyták a gazdasági újratermelés alapszerkezeteit, vagy éppen liberális utópiákat és a bevándorlók gazdasági rendszerről elválasztott emberi jogait hangoztatták”.

Melegh Attila azt gondolja: ezt a szellemi zűrzavart kettős kritikával lehet csökkenteni. Megmutatni, hogy a liberális piaci utópiák és a neoliberális gazdaságmenedzsment technikák miképpen vezettek el az autoriter nacionalizmus felemelkedéséhez, a nacionalista őrjöngéshez, mint hamis vagy éppen csak színlelt ellenmozgáshoz. Arra a kérdésre, hogy Európa általában vett hanyatlása közepette „Miért éppen Kelet-Európa és azon belül miért Magyarország vált a migránsellenes történeti és politikai blokk egyik motorjává és megalkotójává?” többek között az a válasza, hogy
    ♦ „Kelet-Európa feladta a nem kapitalista vegyesgazdasági kísérleteit, és ráállt a szabadpiaci modellre már a késő szocializmus korában”;
    ♦ „az egyik legnyitottabb, de migrációs súlyához képest gazdasági erejét és népességét tekintve jelentőségét vesztő térségbe integrálódott Kelet-Európa (…) a Kelet–Nyugat lejtő szerinti diskurzív hierarchiák mentén”;
    ♦ „a vegyesgazdasági szocialista rendszer (…) demográfiai szuverenitásban gondolkodott; (…) azok a társadalmak (Magyarország, Csehország, Szlovákia) váltak erősen bevándorlóellenessé, amelyek magas fokú biztonságból és jólétből érkeztek a kilencvenes évek átalakulásába…”

A szociológusnak a rendezvényen elhangzott véleménye szerint ebben a helyzetben, amit itt csak erősen leegyszerűsítve ismertethettem, egyetlen járható út van: a humanista, antirasszista érvelést el kell szakítani a fennálló rendtől, ki kell menteni a csapdahelyzetből.#

Kabai Domokos Lajos