A gróf Apponyi által 1920-ban vizionált organikus egység mai eszközei a NATO és az EU, nem a nemzetállamok.

A trianoni – valójában párizsi – békediktátummal összefüggésben azt ajánlotta január 16-án este az M5 tévécsatorna „Ez itt a kérdés…” című műsorában valamelyik történész:

Mindenkinek érdemes elolvasnia gróf Apponyi Albert, a magyar békedelegáció elnökének beszédét, mert az a szónoki okfejtés remeke.

Megtettem. És nem vitás, hogy formailag több mint figyelemre méltó ez a szöveg, amit a napokban elhunyt Gerő András által összeállított „Sorsdöntések” kötetben találtam meg. (Göncöl Kiadó, Budapest, 1989, 153–162. o.; az „Igazságot Magyarországnak!” 1923-as kiadásában Apponyinak csak egy cikke olvasható, de nem a beszéde.) A tartalom tekintetében a józan észre hatni akaró adatok mellett az érzelmek széles skáláján játszik a szónok a győztesek képviselőinek emberi és politikusi  felelősségére hivatkozásától már-már a siránkozáson át olykor szinte a megalázkodásig.

Eközben a szöveg egyes részei akár vérlázítók is lehettek a nem magyar hallgatóság számára, s talán az utódállamokban még ma is. Akárhogy, szerintem a beszéd több lényeges kitétele a Habsburg Birodalom részeként az önálló pénzügyi, külügyi, hadügyi döntésektől az 1867-es kiegyezéssel eleve megfosztott Magyar Királyságból kihasított, az első világháború győztesei által támogatott, új államok ésszerű érdekei iránti empátia hiányáról tanúskodik.

Nyilván sokan érzik sértőnek állításaim egy részét a mai Magyarországon is. De a környező államok gyors megszilárdulásának, fejlődésének példája azt mutatja: ma már végképp védhetetlen az az állítás, hogy a Kárpát-medencében mi vagyunk az államok összefogására igazán alkalmas nemzet. Ennek ellenére ilyesmit mondott korábban, és sugall olykor mostanában is a mai országvezető. Felvetésének gyökerei egészen a múlt század elejéig, sőt a még korábbi időkig nyúlnak vissza. Gróf Apponyi például ezt mondta 1920. január 16-án, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt:

„A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette.” (i. m: 159. o.)

Hagyjuk most az enyhén szólva túlzó értékelést az egyensúlyról, a biztonságról, Európa kizárólagosnak feltüntetett védelméről, inkább menjünk sorjában! Apponyi szerint „a Magyarországtól elszakítandó 11 millió léleknek 35%-a magyar, amely három és félmilliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezőtlenebb számítást vesszük is alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45 százalékát jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené”.

E számokat nem vetettem össze más adatokkal, de nagyságrendjük vélhetően tükrözte a valóságot. Ám a határainkon kívülre került magyarok, németek sorsa a saját államalapítás lázában élőket aligha foglalkoztatta. Az viszont érzékenyen érinthette őket, amikor a magyar delegáció vezetője a magyarságon belüli írni és olvasni tudók arányszámát csaknem 80%-ban, a magyarországi németeknél 82%-ban jelölte meg, viszont a románok esetében 33%-ban, a szerbeknél 59%-ban adta meg ezt az értéket. Hozzá, a beszéd szerint, az összes érettségizetten belül 84% a magyarok, 4% a románok, 1% a szerbek aránya. (i. m: 156. o.) Főnemesünk ezt a magyar kultúrfölény bizonyítékaként mutatta be. Eközben nem vette észre:

ezek az arányszámok éppen azt bizonyítják, hogy a magyar uralkodó osztály hátrányos helyzetbe hozta a nemzetiségeket az iskoláztatás terén. Ráadásul gróf Apponyi nevéhez fűződött annak az 1907-ben elfogadott törvénynek az előterjesztése, amelynek célja a nemzetiségi nyelvek háttérbe szorítása a magyar javára a közoktatásban.

Persze, a delegációvezető okkal mutatott rá arra, hogy az akkor már a környező országok hadseregei által megszállt területeken az egykori Magyarország nemzetiségi politikájához képest is rosszabb helyzet jött létre, miként azt az első intézkedések mutatták. (i. m: 158. o.) De azzal érvelni, hogy „E területek alacsonyabb kultúrájú nép alacsonyabb fokú adminisztrációja alá rendelve, elszakítva ennek az organikus egységnek többi részeitől, amelyekkel kapcsolatban újból virágzásnak indulhatnának, de nélkülök a stagnálásra, vagy valószínűleg a visszaesésre vannak kárhoztatva” (i. m: 161. o.), abban a helyzetben csak egyre volt jó: a korábbi nemzetiségekkel szembeni gőgös lekezelés kinyilvánítására. 

Amit mintha végképp nem érzékelt volna a szónok: kerül, amibe kerül, a háború utáni „rendezés” fő célja a nyugati tőkés terjeszkedés útjában lévő, avíttnak tekintett birodalmak feldarabolása. Ami aztán sokba is került, miként azt Apponyi megjósolta. A „szociális béke”, hiánya, a „bolsevizmus égő fészkéhez” való közelség, „a győzelmes nagy nemzeteknek az európai örökséget, erkölcsi fölényüket veszélyeztető” magatartásának néhány évtized múltán szörnyű következményei lettek. S Európa mintha még ma is ennek inná a levét…

Ha valamiért, talán leginkább ezért a mára utaló mondatért volt érdemes belefogni ebbe az eszmefuttatásba. Ugyanis gróf Apponyi Albert egyik érve az volt, hogy

„A történelmi Magyarország tehát Európában egyedül álló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részt sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. (… ) Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a faji egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a faji egységgel.” (i. m: 160. o.)

Ott és akkor Apponyi bizonyára őszintén hitt ennek az okfejtésnek a racionális voltában, jóllehet a Kárpát-medence adottságai nem a magyarságon múltak, hanem a természetén, vagy a Teremtőén. Ezen túlmenően, nem számolt azzal, hogy ezek a szempontok aligha érdekelték a győzteseket, s legkevésbé az éppen kibontakozó nagyhatalmat, az Amerikai Egyesült Államokat. Az USA azért lépett be a háborúba, hogy teret nyerjen Európában. Az először a Theodor Roosevelt által 1903-ban meghirdetett doktrína jegyében az orosz piac meghódítása volt távlati célja, jóllehet ennek a felismerésnek nyilvános taglalásával mindmáig adós a magyarországi értelmiség. Magam is csak az utóbbi egy–másfél évben fedeztem fel ezt az amerikai múltban rejtőzött mozzanatot, amely persze több, az USA történetével foglalkozó, magyar nyelvű kötetben is dokumentálva van.  

Vakságomban a néha általam is lelkesen idézett történésznek, Szűcs Jenőnek nagy szerepe volt. Ő ugyanis, miközben Magyarország és a térség történelmi folyamatait elemezte, azt állította – a múltra vonatkozóan helyesen –, hogy Európának három nagy régiója van: a nyugati, a keleti és a közöttük bizonyos értelemben hídszerepet betöltő, pufferzónát jelentő Közép-Európa. Részben gróf Apponyi beszéde is ezen, az addig valóban érvényes gondolaton alapult, amikor a fentebb általam már citált, a szerinte csak a Magyar Királyság által biztosítható „organikus” egységre hivatkozott.

Csakhogy e tekintetben az egykori delegációvezető ugyanúgy figyelmen kívül hagyta Washington hosszú távú, rejtett, európai terveit, miként benyomásom szerint a későbbi történészek, amikor Amerika európai szerepéről értekeztek, ha értekeztek. Pedig az USA-nak az 1. és a 2. világháborút lezáró békekötések körüli bábáskodása, még inkább a hidegháború utáni katonai terjeszkedése, a volt szocialista országoknak a NATO-ba, illetve az Európai Unióba való beléptetése mögött ez sejlik fel. És még inkább, ha a piacoknak, az ipari és élelmiszergazdasági termelésnek, a szolgáltató szektornak többlépcsős, a nyugati tőke érdekei alá rendelését tekintjük, amit rendre a demokráciával, az emberi jogokkal, a szabadság propagandaszólamaival fedtek és fednek el.

Lassan végére érünk az oktatási, a kulturális, az egészségügyi, a szociális rendszereink elsorvasztásának is. Ám még akkor sem ocsúdott fel az európai és a hazai értelmiség, amikor 2014 februárjában Washington már leplezetlenül megszerezte az Ukrajna fölötti ellenőrzést. Ezt követően meghatározó szerepet játszott az ország keleti részében kifejlődött polgárháború eszkalálódásában. Nyolc évvel később – Moszkva inváziója után, amit az orosz vezetők nemzettársaik védelmével, az országukat veszélyeztető nyugati katonai fenyegetéssel, az ukrajnai rezsimnek a náci múltra építő eszmeisége elleni küzdelemmel indokolnak – olyan hibrid, a Nyugat részéről egyelőre proxy-háború alakult ki, amelynek célja Oroszország térdre kényszerítése, lényegében az összes nyugati ország szankcióival, az ukránoknak szállított fegyverek tömegével. A Kreml szerint mindez igencsak hasonlít Napóleon 1812-es, majd Hitler 1941-es támadásának körülményeire. 

Ami ezen túlvan, s ami a ma az USA által vezett Nyugat oldaláról az eseményeket a történelmi múltból máig ívelő módon mozgatja: az 1903-ban meghirdetett, s azóta is szívósan képviselt, Oroszország piacának meghódítására, nyersanyagkincsének ellenőrzésére irányuló, egymásra épülő amerikai doktrínák sorozata. Ezekből legalább három mozzanat következik a mi jelenünkre és jövőnkre is:

Mindez geopolitikai értelemben a transzatlantista tengeri civilizáció, illetve az orosz eurázsinista kontinentalizmus közötti, évszázadokon áthúzódó küzdelem mai következménye. Eszmei alapja a nyugati modernizmus, illetve a tradicionalizmusra építő eurázsinizmus. Utóbbi politikai programja az eltérő civilizációk egymás mellett élését feltételező, többpólusú világrend, amivel Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök, továbbá a világ formálódó nagyrégióinak uralkodó rétegei is azonosulni látszanak. A velük szemben álló, a Washington által egyesített, atlantista Nyugat az imperializmus segítségével univerzális helyzetre tör — miként azt Alekszandr Dugin orosz filozófus is bemutatja műveiben.

A nyugati térfélen, az Apponyi által a Kárpát-medencével összefüggésben 1920-ban emlegetett, úgymond organikus egység egész Európában való megteremtésének mai eszköze a NATO és az Európai Unió. Ám ne legyenek illúzióink! Ebben a folyamatban nemhogy az európai kicsiknek, de a nagyoknak is egyre kevésbé osztanak lapot. Washington – meghosszabbítva a 2. világháború utáni megszállást, kihasználva a főleg a németekre vonatkozó, a fegyverkezést korlátozó előírásokat, újabb és újabb, úgymond az érintettek védelmét szolgáló, katonai bázisokkal nyomatékosítva jelenlétét – pénzügyi-gazdasági eszközökkel hozza függő helyzetbe a teljes európai térséget (is), megkísérli térdre kényszeríteni Oroszországot, hogy aztán az igazi ellenfél, Kína ellen forduljon.

Mindennek elfogadtatása érdekében az amerikai állammal szimbiózisban lévő magán tőkéscsoportok és intézmények közreműködése révén az okoskodó polgárok helyére NGO-kat, közvélemény-kutató intézeteket állítanak az itteni országokban, hogy megállapítsák milyen módosításokat kell végrehajtani a politikai kommunikációban a megrendelők céljainak eléréshez. S az is eléggé bizonyosra vehető, hogy önkéntes vagy fizetett ügynököket juttatnak a térség parlamentjeibe,

Washingtontól függő személyeket ültetnek akár a legmagasabb közjogi posztokra – természetesen, a lehető legtisztább választási ceremóniák keretében, a manipulált nép által szentesítve.    

A ráadás: az amerikai tudatipar által exportált médiatartalmak, a szórakoztatóipar termékei átalakítják, egységesítik, az amerikainak tekintett értékrendhez közelítik az európaiak gondolkodásmódját. Az új internetes technológiák és eszközök révén a szórakoztatóipar óhatatlanul háttérbe szorítja a tömegeknek a saját hagyományok, a nemzeti eszmék iránti fogékonyságát, érzékenységét. Természetesen, nem valamiféle mindenható mesterterv részeként, ami persze nem zárja ki a háttérben zajló egyeztetéseket, hanem a különféle folyamatok és a tömegbefolyásoláshoz eszközökkel, főleg pénzzel rendelkezők akaratának összhatásaként.

Ha pedig mégis homokszem kerülne a gépezetbe, az itt-ott felbukkanó nacionalista kezdeményezéseket, lázadásokat – az érintettek lejáratásától, egzisztenciális ellehetetlenítésen keresztül az állam által polgárai ellen alkalmazott erőszakig, s persze a háborúkig – számos módszerrel visszaszoríthatják. Ha másként nem megy, jön a fasizmus, a neonácizmus, miként ez máskor is történt a kapitalizmus válságainak leküzdése érdekében. 

Eközben Magyarországon – kormányzók és ellenzékük, no meg az általuk befolyásolt választók – még mindig a múltban élünk. Annak eseményein kesergünk, vagy éppen színezzük őket, ahelyett, hogy az itt és most érzékelhető folyamatokra figyelnénk, s ezekhez képest rajzolnánk fel a valósághoz mért jövőképet. Nem a nagy-magyarországi ábrándokat tükrözőt, hanem a mostani helyzetünket élhetőbbé tevőt.#

CÍMKÉP: Gróf Apponyi Albert akaratlanul is a magyar kultúrfölényről értekezett, jóllehet ez mit sem változtatott azon, hogy a háború utáni „rendezés” fő célja a tőkés terjeszkedés útjában lévő, avíttnak tekintett birodalmak feldarabolása, máig hatóan pedig az USA több mint száz évvel ezelőtt meghirdetett európai, oroszországi térnyerésének megalapozása (Fotó forrása: Wikipédia)