Koncsalovszkij sem igazán érti, miért örülnek az oroszok az életnek, de legalább rögzíti ezt a filmjében.

Most vált hozzáférhetővé az interneten a szovjet–amerikai–orosz színész-rendező, Andrej Koncsalovszkij nyolcvannyolc perces, 2019-2020-ban forgatott dokumentumfilmje, „A nem csüggedő ember”, melyben az oroszországiság lényegét kutatja különféle tájakon, más-más nemzetiségű, hétköznapi emberek között. Végtelen horizontú, már-már kietlen vidékeken, az ezeket átszelő, hosszan elnyúló utak menti falvakban és kisebb nagyobb, hepehupás, kátyús utakkal bővelkedő városokban. De Karélitától a Krímen, Orenburgon, a Volga-vidéken, Magadanon át az isten háta mögötti Zsidó autonóm területig minden megszólaló azt mondja:

mindezt nagyon lehet szeretni.

Az átölelhetetlen távolságokat, a városok lelkét, a nyelvet, az orosz zenét, a tavakat, az Ermitázst, a hagyományokat, a dicső múltat, a mama házát, az udvart, ahol felnőttél… Kiürülő falvak már-már magukra hagyott, de tevékeny lakói. Ha másként nem megy, legalább ócskavasat gyűjtenek a gyerekek. Jön is érte valaki, aki az egykori kolhoz szétesett állattartó telepe körül szintén összeszedi a rozsdás holmikat. Pénzzé teszi őket, hogy anyagot vásároljon épülő házához. A barátai biztatják a leveleikben: „Ne csüggedj Artyom! Ne add fel!” Azt mondja: meg sem fordul ilyesmi a fejében. De persze a gyerekeinek már más lesz…

Festői környezetben, simára gyalult fenyőből házakat épít egy magányos vállalkozó. Ha sikerül elintéznie, hogy a villanyvezetékek betonoszlopait áthelyezzék, a környezet több mint festői lesz. Programozókat telepít ide. Vannak már néhányan. Külföldiek is. Bár az ő laptopja néha feladja, az iskolákban próbálja rábeszélni a szakmára a diákokat. A filmben csupa elszánt, fiatalabb, középkorú és idősebb ember. Mindenki tesz-vesz. Pénztartalék nincs, de amikor tele az udvar vendégekkel, azért érdemes élni.

Vidéki pópa kilenc gyerekkel. A két legkisebbel uborkát savanyít. Gondozzák a kecskéket, miközben apjuk pogácsát süt. Anya nélkül. Nem tudjuk meg, mi történt vele, de a mindennapi foglalatosságok közepette, egy-egy tekintetből, egy-egy elejtett szóból tudni, hogy hiánya fájdalmas. A kislány végül ki is mondja: hiányzik anya. De aztán azt is tőle halljuk: „Én mindig boldog vagyok…” Pravoszláv templom harangjainak játéka, templomi szertartás, körmenet. Isten szinte minden megszólalónak fontos valamiért. Áldása nélkül az elvetett magból sem lesz gazdag termés.

A gyerekek azt mondják: szabadnak érzik magukat, és ez itt a csodás Oroszország, ahol messze ellátsz, s horgászni lehet a tóban.

Egy nő szerint ma politikai értelemben is szabadság van. Mindent kimondhatsz, ami a szívedet nyomja. Más viszont azt gondolja: a demokrácia csak show-műsor. Egy harmadik szerint meg kellene fegyelmezni a népet. Hogy aztán mi lenne az élet értelme? Szívszorító hosszú csendek a film huszonhatodik percétől. Ha másba nem, ebbe a részbe nézzen bele, akinek módja van rá!* És figyelje az arcokat, a tekinteteket, a környezetet! Mígnem valaki azt mondja: „Senkinek nem engedném, hogy gondolkodjék ezen!”

Kubányban kukoricát vet egy bizakodó gazda a zsíros fekete földbe. Rákos, de bízik benne, hogy a munka meggyógyítja. S ha nem is, legalább csinál valami értelmeset. A film felirata jelzi: a termést már nem érte meg. Tőle ezer kilométerekre egy doktornő, aki maga sem régen szült, de száz meg száz kilométereket utazik, hogy bejárja a körzetét, ami ezen a vidéken nem is a legnagyobbak közül való. Vizsgálja az őt váró gyerekeket, gyógyítja a betegeket. Közben megszoptatja a magával vitt saját csecsemőjét. Maga mondja, hogy munkamániás. Miközben végre otthon, s a családja étkezik a konyhában, ő pedig a gyerekét eteti a szobában, az egyik betegének ad tanácsot a mobilján. Egyébként mobil telefonja mindenkinek van, következésképp térerő is mindenütt.

A kisvárosban, az eső utáni pocsolyákat kerülgetve első tanévét kezdi nyílt tekintetű tanítványaival egy fiatalember. Minden mozdulatából árad a lazaság, s némi cinizmus. Nevetve válogatja egykorú tanártársával a szertárban a szovjet időszak relikviáit. „Mindenütt változik minden, csak itt nem” – nézegeti a régi földgömböt, amelyen Csehszlovákia még egyben, a két Németország külön. „A himnusz, a címer? Miért jelentenének nekem ezek bármit is?” De mikor elkerékpároznak mellette az iskolások, s Nyikolaj Viktorovicsként köszöntik, ráébred, hogy mától nem az, aki tegnap volt. Aztán vidám lesz megint, amikor a kisváros aszfaltozott gyalogútján meglátja az ismeretlen szerző által a járókelők lába alá pingált feliratot:

„Ne feledkezz el arról, hogy örvendezz az életnek!”

„Talán épp ez az élet értelme” – mondja a kamerába. A pópa a tűrőképességet említi a gyerekeinek, amikor azt magyarázza nekik, mire van leginkább szüksége az embernek. Meghökkentően sokan utalnak erre. Mások a lelkiségről beszélnek. Többen pedig arról, amit a házát az ócskavas eladásából építő fiatal férfi: „Nem szabad csüggedni!” A repülőgép-tervezőmérnök ugyanezt vallja. Kritikus éllel jegyzi meg, hogy a kísérleti műhelyben szinten minden berendezés külföldi, de bizakodik: „Lesz ez még másként is, csak ne adjuk fel, ne engedjük le a kezünket!”

Ugyanaz fűti, ami a kisváros szegényes rádió- és tévéstúdiójában az úgymond vezérigazgató-riporternőt. A kilencvenes évek eleje óta csinálják a műsorokat, s nagyon büszkék rá. S ugyan miért panaszkodnának, ha a pincéjük saját készítésű befőttekkel van tele? A hiányérzet? Jobb utak, rendezettebb környezet, a kiürülő falvak lepusztult házai láttán az embernek elfacsarodik a szíve. Egy unoka, egy fiú utód, aki folytathatná a kézműves mesterséget. Csak stabilitás legyen! És béke! Minden mást ki lehet bírni…

Nézi az ember a filmet és nem érti: ha a hétköznapi tömegek körülményei olyanok, amilyeneknek mutatja a kamera, akkor miért annyira elégedettek mégis a megszólalók a tatár öregtől, a kamasz fiún, a honvédő háború veteránján át a zsidó rabbiig? Főleg, hogy a film végén Koncsalovszkij így ellenpontozza ezt a szinte határtalan optimizmust.

És mégis. Az utolsó felirat szerint: „Összességében az oroszok 81 százaléka boldognak érzi magát.” Van hát miről gondolkodniuk azoknak, akik kívülről akarják megváltani Oroszország népét! Itt Magyarországon is. Aki Oroszországgal összefüggésben véleményt mond, elemez, sőt politikai döntéseket hoz, először legyen tisztában azzal, milyen az a világ, amely a Kreml fényes termei, a világvárosi fényben pompázó nagyvárosok, elsősorban Moszkva és Szentpétervár, mögött húzódik meg. Óvnám attól magunkat, hogy lebecsüljük ezt a látszólag hangtalan, százmilliós tömeget, s csak azoknak a véleménye alapján ítéljük meg Oroszországot, akik képesek eljuttatni üzeneteiket a nyugati médiumokhoz, illetve erőteljesen hallatják szavukat az oroszországi ellenzéki sajtóban! A nép ugyanis, köszöni szépen, mintha nem kérne a külföldi megváltókból. Ott van ehhez ő maga, s végsősoron az Isten... Aki ezt nem látja be, amondó vagyok, vagy ostoba, vagy nagyon is tudatosan támogat sanda célokat.#

* MEGJEGYZÉS: A film megnézéséhez regisztrálni kell a legördülő párbeszédablak segítségével, a magyar zászlóval és a Венгрия szóval jelzett országkódnál a (mobil) telefonszám megadásával. Erre érkezik a kód, amit be kell ütni a megnyíló rovatba. A hirdetés a szokásos módon, pár másodperc múltán, átugorható a jobb felső sarokban megjelenő üzenetre kattintással.    

CÍMKÉP: Andrej Koncsalovszkij dokumentumfilmjéből a néző ráérezhet  az oroszokkal kapcsolatban, amit ésszel egyébként nem fogna fel. (Fotó forrása: a rendező honlapja)