A kardcsörgetés, a hírek manipulálása, a kiberterek támadása folyamatos, de a legrosszabb talán még elkerülhető.

Kit, vagy mit védett meg az amerikai hadsereg a második világháború óta az USA tőkéseinek érdekein kívül? A retorikai kérdést azoknak teszem fel, akik arról álmodoznak, hogy az amerikai, az angol, a francia katonák és haditechnika Kelet-Európába ömlesztése bármitől is elrettentheti Oroszországot, s ez jót hozhat a térségben élőknek. Még egyszer hadd figyelmeztessem az ebben reménykedőket:

Gondoljanak a vietnámi szőnyegbombázásokra, a Szerbiában, Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában megölt civilek százezreire, földönfutóvá tett millióira, a lerombolt otthonokra, középületekre, ipari létesítményekre, gáz-, villany és vízvezetékre!

Ehhez képest számosan vannak, akik azért „szurkolnak”, hogy Washington tanítsa móresre Moszkvát anélkül, hogy számításba vennék, milyen következményei lehetnének ennek a saját és családjuk életére itt, Magyarországon is. Többségükhöz nyilvánvalóan el sem jut Vlagyimir Putyin elnök 2007 óta évente legalább kétszeri-háromszori figyelmeztetése: Moszkva kénytelen lesz felvenni az elé dobott kesztyűt, ha a Nyugat nem fejezi be az orosz határokra nyomulását, s nem adja jelét kézzel fogható megállapodásokkal, hogy kész figyelembe venni Oroszország biztonsági szempontjait.

Saját érdekünkben kell megérteni, hogy komolyan kell venni: provokáció esetén az orosz vezetők elszánták magukat a visszacsapásra, amihez országuknak megvannak a képességei. Ha ez bekövetkezik, Isten óvja azokat, akik célkeresztbe kerülnek akár Európában, akár az USA-ban! S mielőtt félre magyarázná valaki: ez a realitások higgadt figyelembevétele. Hozzákalkulálva azt is, hogy Oroszországban jelentős tábora van annak a gondolatnak, hogy elég volt a nyugatiak általi megalázásból. Rendszeresen hallgatom és olvasom az orosz állami és nem állami médiában megszólaló szakértők tucatjait, akiknek

többsége ma még csupán egy Ukrajna felől érkező, esetleges fegyveres behatolás elleni azonnali válaszcsapásban gondolkodik.

Ezt is lehetőleg úgy, hogy az orosz reguláris hadsereg egységei ne lépjenek a szomszédos ország területére, miközben az amerikai hivatalos és félhivatalos feltételezések ennek épp az ellenkezőjével riogatnak. Ezzel egy időben az orosz határok közelében lévő NATO-országokba folyamatosan áramlanak a nyugati katonák és felszerelések. Ukrajna északi és keleti–délkeleti részén pedig százezres katonai egységet és szabadcsapatokat összpontosítottak, amelyekhez a városok, falvak épületeiben hatalmas károk okozására képes sorozatvetőket, amerikai és angol páncéltörő lövegeket, páncélozott járműveket, tömérdek lőszert telepítettek, s hozzájuk nyugati kiképzőket, instruktorokat irányítottak. Nyilvánvalóan amerikai garanciák mellett hazatért önkéntes varsói száműzetéséből Petro Porosenko, a puccsal hatalomra került előző államfő is, aki ellen hazaárulás a vád, de nem tartóztatták le. Ha igazán forró lesz a légkör, feltehetően őt hozza helyzetbe Washington a komikusból lett elnök, a feladatra teljesen alkalmatlan Volodimir Zelenszkij helyett.

Talán épp ezek hatására, a milliók által nézett „Vasárnap Este Vlagyimir Szolovjovval” című orosz vitaműsor január 23-ai adásában már a megelőző csapás gondolatát is élesen felvetette a résztvevők egyik-másika. E tekintetben a fő szószóló Jevgenyij Szatanovszkij, a tekintélyes elemző volt, aki a műsorban „híres zsidónak” nevezve magát, emlékeztetett az 1967-es izraeli–arab háborúra, ami az izraeliek preventív hadművelete miatt mindössze hat nap alatt lezajlott. Utalt továbbá Joszif Sztálin 1941-es, a náci Németország Szovjetunióra támadása előtti hezitálására, ami azonnal 100 ezrek halálát és milliók földönfutóvá válását okozta. Köztük saját családjának fele veszett oda. Ilyen meggondolásból bűnnek tartaná, ha az általa nem ok nélkül fasiszták által uraltnak tekintett, amerikai bábállammal, vagyis az Ukrajnával való finomkodás miatt hasonló történne 2022-ben.

Az óvatosabb álláspont képviselői között volt a nyugalmazott vezérkari tábornok, több szovjet/orosz–amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalás résztvevője, a mai egyetemi tanár, Jevgenyij Buzsinszkij. Felidézte, hogy 1997-ben a NATO nem csak a keleti bővítés elleni orosz tiltakozást utasította el, de azt is, hogy mondjanak le atomfegyverek telepítéséről az új tagállamokban. Ugyanez ismétlődött 2009-ben, amikor Moszkva nevében az akkori államfő Dmitrij Medvegyev az európai stabilitás mellett szállt síkra. Mindezzel együtt Ukrajna lerohanása helyett a katonai infrastruktúra elektronikai eszközökkel történő megbénítását, köztük a légierő gépeinek távolról, a földön történő megsemmisítését tartotta valószínűbbnek, ha feltétlenül lépnie kellene a moszkvai vezetésnek. Vele szemben Szatanovszkij azt mondta: ha egy csomót nem lehet kibogozni, akkor azt el kell vágni. Következésképp

Ukrajnát szövetséges autonóm részekre osztva Oroszországhoz kell csatolni, hogy helyreálljon az itteni világ évszázados, sőt évezredes, természetes rendje.

Ennek tükrében érthető, hogy sokakat tart izgalomban, lesz-e háború Oroszország és Ukrajna között. S még inkább, összecsap-e Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok által vezetett NATO? A válaszom, és legyen igazam, a hagyományos értelemben vett háborúnak még Moszkva és Kijev között is igen kicsi az esélye, hiszen minden ellenkező látszatkeltés ellenére a két fél eddig még nem állt hadban egymással. Arról már nem is beszélve, hogy körülbelül három és fél millió ukrajnai állampolgár dolgozik Oroszországban. Róluk egyáltalán nem szólnak a kijevi és nyugati híradások, minthogy az emberi sorsokkal még az internet népének botcsinálta stratégái sem számolnak…

Oroszország rendre elhárítja magától, hogy közvetlen köze lett volna a nyolc évvel ezelőtt, eredetileg csupán autonómiát követelt Donyecki, illetve Luganszki Népköztársaság létrejöttéhez. Ugyanakkor felvállalja, hogy segélyezi, s nyilvánvaló, hogy katonai eszközökkel is támogatja a szakadárokat, akik ellen Kijev először büntető zászlóaljakat vezényelt, aztán kiéheztetéssel, a polgári jogoktól való megfosztással, a nyugdíjak visszatartásával és más pénzügyi szankciókkal lépett fel. Jó ideje pedig ezrek halálát okozó ágyúzással akarja térdre kényszeríteni azokat, akiket egyébként Ukrajnához tartozónak tekint. A világban, beleértve Magyarországot is, azonban nem gondolják végig:

ilyen előzmények után nehezen képzelhető el, hogy a Donyec-medencében élő négy milliónyi civil   kitörő lelkesedéssel fogadná a bevonuló ukrán csapatokat, amelyek nyilvánvalón azonnal tisztogatásba kezdenének…

A Moszkva és Washington közötti összecsapásnak, ami a földi élet megszűnéséhez vezethetne, még kisebb a valószínűsége. Ugyanakkor a felek közötti hibrid háború szüntelenül zajlik. Ebbe az Ukrajnában helyettesítőkkel folytatott, azaz mindkét oldalról proxy hadviselés ugyanúgy beletartozik, mint egymás kiberterének támadása, a számítógépes és telekommunikációs rendszerekbe való kölcsönös behatolás. Manapság Ukrajna a gerillaháborúra való felkészülést is meglebegteti.

Zajlik a média hagyományos és internetes formáin keresztül történő hírhadviselés. A küzdelem részei a Nyugatról Oroszországban támogatott NGO-csoportok, a moszkvai hivatalos beszédben ötödik hadoszlopnak nevezett, nálunk civilekként aposztrofált szervezetek. Újabban a bírálat középpontjába kerültek az úgynevezett „rendszerszemléletű orosz liberálisok”, akikre eddig a népszerűtlen gazdasági döntéseket hangoztató emberek szerepét osztották. A vasárnap esti televíziós vitában ketten is azt indítványozták:

„semlegesíteni kell őket”, hiszen az úgymond narkoelit, a nyugatos, Ukrajnával is zavartalanul kereskedő milliárdosok nem törődnek az állam szempontjaival, ők csupán saját anyagi érdekeiket követik.

A Washington és Moszkva közötti küzdelem egyik legfontosabb része a fegyverkezési verseny. Minden jel szerint ebben az orosz fél előnyre tett szert, s ennek következtében megnőtt érdekérvényesítő képessége. Ennek tudható be, hogy a washingtoni kormány képviselői tárgyalóasztalhoz kényszerültek az oroszországi vezetőkkel, miután utóbbiak 2021. december 15-én két ultimátumszerű megállapodás-tervezetet adtak át.

Az amerikai kormánynak szóló kezdeményezés lényege: a felek nem avatkozhatnának be egymás belügyeibe, beleértve az olyan egyének és csoportok támogatásáról való lemondást, amelyek célja a másik országban alkotmányellenes hatalomváltás elérése. Moszkva garanciát kér arra, hogy Washington nem használja fel más országok területét és infrastruktúráját Oroszország elleni támadásra, nem bővíti a NATO-t keleti irányban, lemond az ilyen országokkal való katonai együttműködésről, s kölcsönösen korlátozzák az egymás területét elérő rakétafegyverek telepítését, különös tekintettel az atomcsapás-mérő eszközökre. Mindez feltételezi az amerikai atomfegyverek kivonását Európából.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete tagállamainak tett indítvány szerint a felek nem tekintik ellenségnek egymást. Ennek jegyében javítani kell az információcserét, többek között forró telefonvonalak létesítésével. Bizalomerősítő intézkedésekkel kell elejét venni a fegyveres konfliktusoknak. Nem telepítenek más országok területére fegyvereket, s nem teszik lehetővé, hogy olyan földi telepítésű fegyverek kerüljenek országaikba, amelyekkel a szerződést aláíró más országokat lehet megtámadni. Lemondanak arról, hogy Ukrajna, Kelet-Európa, a Kaukázuson-túl és Közép-Ázsia területén bármilyen hadműveletben vegyenek részt.

Sok nyugati és hazai elemzőt meglepetésként, sőt hidegzuhanyként érhette, hogy Washington nem utasította el kapásból Moszkva javaslatait.

Eddig ugyanis azzal ámították közönségüket, hogy Oroszország gazdasági ereje jelentéktelen, ezért nem képes ellenállni a Nyugat részéről rá nehezedő katonai és gazdasági nyomásnak. Ehhez képest Genfben, Brüsszelben és Bécsben, több fórumon és fordulóban megkezdődtek a tárgyalások is. Legutóbb, január 21-én az amerikai külügyminiszter arról tájékoztatta orosz kollégáját, hogy a washingtoni adminisztráció egy héten belül ad írásos választ az orosz indítványokra.

Ez is jelzi, hogy a sokat emlegetett egypólusú, a Szovjetunió szétesése utáni, az USA hegemóniájára épülő világrend a múlté. Nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok a saját társadalmán belül létrejött szociális szakadékok, ellenérdekek, a népesség összetételének megváltozása, a demokrácia intézményeinek formálissá válása, s helyettük a tőkével összefonódott, mélyállami döntéshozatali struktúrák uralma miatt, illetve a nemzetközi gazdasági, fegyverkezési és politikai térben felemelkedett hatalmak által támasztott kihívások következtében egyik napról a másikra megrendülne. Arról viszont igen, hogy mindennek következtében

az Amerikai Egyesült Államoknak fel kell adnia, hogy kivételes hatalomként tekintsen önmagára.

Pillantson bárki a Közel-Kelet vagy Afrika térképére, amelyeken vonalzókkal jelölték ki az országhatárokat, tekintet nélkül a törzsi, a gazdasági megfontolásokra, a közlekedési s bármilyen más szempontra! Általában a Nyugat, s ezen belül az USA vezetői, sőt népe hozzászokott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja más társadalmak történelmi, kulturális-vallási sajátosságait, hagyományait. Mindent saját gyarmatosítási–újgyarmatosítási céljainak rendelt alá, s ezt azzal a szólammal leplezte, hogy feladata az egész világon a demokrácia és a republikanizmus elterjesztése, s úgymond a biztonság garantálása.

Ehhez képest egyre inkább szembesülnie kell azzal, hogy le kell mondania a szerinte nem demokráciák – Oroszország, Irán, Kuba, Venezuela, Észak-Korea, korábban Irak, Szíria, Líbia és mások – kiátkozásáról, kiközösítéséről, szankcionálásáról a nemzetközi szerződések felrúgásával csupán azért, mert nem fogadják el az USA hegemón szerepét. Eközben Washington kettős mércéje folyamatosan lelepleződik azzal, hogy más, az érdekeit szolgáló autoriter, sőt diktatórikus rendszereket hímes tojásként kezel.

De miként alakult ki ez a helyzet? Milyen előzményeket követően kényszerült arra az Amerikai Egyesült Államok, hogy három évtized elteltével kénytelen legyen legalább tárgyalóasztalhoz ülni az annyiszor lesajnált Moszkvával, ahelyett, hogy kapásból lepöckölné javaslatait az orosz állam – s talán az egész világ – érdekeit szolgáló biztonsági kérdésekről. Anélkül, hogy a teljes történelmi tablót felvázolnám, itt csak arra utalok, hogy

a II. világháború alatt az angolszász hatalmak összefogtak a Szovjetunióvá alakult Oroszországgal, a zsidó-keresztény civilizációt fenyegető belső rohadás, a náci Németország ellen.

A győzelmet követően a jaltai megállapodásnak megfelelően osztották fel maguk között a világot annak érdekében, hogy az USA, s részben Nagy-Britannia és Franciaország mellett a Szovjetunió gyakorolja fölötte a csendőri szerepet. Eközben persze, a tőke szükségszerű és szüntelen terjeszkedési kényszerétől hajtva, rivalizálásuk sem szünetelt, ami a hidegháború végén, vagyis a Szovjetunió összeomlása után a Nyugat, ezen belül mindenekelőtt az Egyesült Államok triumfálásába torkollt.

Az alkalmatlan, s ezért Nyugaton agyonsztárolt Mihail Gorbacsov, illetve az ismételt elnökké választását amerikai kampánytanácsadóknak köszönő, az ország kifosztásához asszisztált, teljesen alkoholistává vált Borisz Jelcin – nem mellesleg a tőkéssé lett korábbi állampárti-pártállami nómenklatúra – ténykedése következtében Oroszország társadalma, közigazgatása, gazdasága, hadserege romokban hevert az 1990-es években.

1992-től negyvenmilliónyi orosz került a határokon túlra, s jelentős termelési láncok szakadtak meg. A (trianoni jellegű) traumát fokozta, hogy főleg amerikai „tanácsadók” százai serénykedtek a szétesett Szovjetunió utáni Oroszországban, hogy közreműködjenek a bányák és az iparvállalatok elkótyavetyélésében, a hadsereg rakétáinak, repülőgépeinek, hadihajóinak bontásában, az orosz állam megrendítésében. Az első öt évben az infláció átlagosan száz százalék körül alakult, de volt olyan esztendő, amikor 500 százalékos volt.

Gyakran nem kaptak fizetést az állami alkalmazottak, köztük a tudományos intézetek, múzeumok, archívumok, könyvtárak dolgozói, a pedagógusok, az orvosok, a fegyveres erők tagjai, köztük az Afganisztánból kivont, szélnek eresztett katonák, no meg a Kelet-Európából hazahozott, családostul sátortáborokban elhelyezett tisztek, tiszthelyettesek. A csődbe jutott orosz állam gyakran még az értéküket vesztett nyugdíjakat sem volt képes kifizetni. Az éhezés, az éhhalál mindennapos volt, a városokat az újgazdagokkal összefonódott maffiák uralták zsarolásokkal, rablásokkal, gyilkosságokkal.

Az államfői székbe először 2000-ben került Vlagyimir Putyin egyik első feladata volt a Kaukázusban zajló, a Nyugat által támogatott, szélsőséges iszlamisták, főleg csecsenek által indított polgárháború leverése, az ország gazdaságának, pénzügyi helyzetének stabilizálása.

Később nagy infrastruktúrafejlesztési, oktatási, egészségügyi és szociális programokba, s ezzel párhuzamosan a vállalkozások ösztönzésébe kezdtek, amelyek mindmáig zajlanak. Ennek következtében
    – Oroszország mára a fegyverzet- és hadseregfejlesztés terén megelőzte ellenfeleit, akiket Putyin először 2007-ben, a müncheni biztonságpolitikai fórumon figyelmeztetett élesen: Moszkva nem fogja ölbe tett kézzel nézni Washington európai rakétatelepítési terveinek megvalósulását.
    – 2008 nyarán visszaverték a Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartó erők elleni támadást, amiről az Európai Unió jelentéstevője is azt állapította meg, hogy Grúzia kezdeményezte. Az ország államfője az USA által az államfői posztra segített Miheil Szaakasvili volt, aki később Ukrajnában kapott szerepet többek között odesszai kormányzóként. Ottani kudarcai után Lengyelországba menekült, s jelenleg hazájában előzetes letartóztatásban van sikkasztás vádjával.
    – Moszkva akkor is határozottan lépett fel, amikor a Kijevben, 2014 elején végrehajtott, Washington által előkészített és pénzelt államcsínyt kihasználva, visszacsatolta Oroszországhoz az 1954-ben Ukrajnához rajzolt Krímet. Itt addig is haditengerészeti bázist bérelt Ukrajnától az orosz hadsereg, aminek használatát az amerikai bábkormány megakadályozta volna, különös tekintettel arra, hogy már egyes katonai építkezésekre pályázatokat írt ki a Pentagon. A Krím visszatérését az anyaországhoz elsöprő erejű népszavazás erősítette meg, amit nyugati megfigyelők és közvélemény-kutatók is igazoltak.
    – Az ukrajnai események másik vonulata: az Oroszországgal határos, döntően oroszok által lakott donyecki és luganszki terület széles körű autonómiát követelve szembeszállt az kijevi kormány ukranizációs törekvéseivel, majd a rájuk küldött banderista-fasiszta irreguláris büntető zászlóaljakkal fegyveresen is felvette a harcot. Ehhez alighanem közvetett támogatást kaptak és kapnak Moszkvától. Az ottani gazdaság egyre inkább az oroszhoz kötődik, jóllehet a Kreml továbbra is köti az ebet a karóhoz: a Németország, Franciaország és az EBESZ által tető alá hozott minszki megállapodásokat tekinti érvényesnek. Ezek a helyzet rendezését a Kijev, illetve az érintett Donyeck és Luganszk közötti tárgyaláshoz, megállapodásukhoz, népszavazáshoz stb. kötik, s Moszkvát nem tekintik a konfliktus részesének.

A tágabb értelemben vett nemzetközi porondon Moszkva először 2015-ben, Szíriában mutatta meg, hogy egy adott térségben képes eredményesen érvényesíteni akaratát, ha kell, akár Washingtonnal szemben is.

    – Anélkül, hogy teljességre törekednénk, s elidőznénk a Navalnij-ügy, s a hasonlók felett, említsük meg, hogy 2020-ban a Nyugat már-már kiszakította Belaruszt Moszkva érdekköréből, ám végül nem ismétlődött meg a kijevi forgatókönyv. Ellenkezőleg, azóta a két ország az eddigieknél is szorosabbra fűzte, a katonai, a gazdasági egyezmények sokaságával, a jogszabályok harmonizálásával de jure szövetségivé fejlesztette kapcsolatait.
    – 2021 szeptemberében Azerbajdzsán és Örményország – Törökországnak az azeriek melletti szerepvállalásával kirobbant – fegyveres konfliktusában Putyin közvetített eredményesen, megakadályozva a még nagyobb vérontást.
    – Moszkva legutóbb – az ázsiai térség érintett országaival igen intenzív diplomáciai manővereket követően, életet lehelve az általa létrehozott, addig tetszhalott katonai szövetségbe, az ODKB-ba – 2021. január 6. és 19. között, a közelkülföldhöz tartozó nyolc állammal együttműködve biztosította, hogy Kazahsztánban véget vessenek a tömegek jogos szociális elégedetlenségére ráépült, a különféle klánok és az amerikai, a brit, a török érdekeltségek közötti hatalmi játszmák részeként országszerte kirobbant, véres zavargásoknak. Ezzel a Kreml megerősítheti pozícióját a posztszovjet Közép-Ázsiában.

A putyini kapitalista Oroszország legfőbb támasza a geopolitikai manőverekben a világgazdasági tényezővé vált Kína, e téren az Amerikai Egyesült Államok legfőbb kihívója.

Moszkva és Peking kapcsolata mindenekelőtt azon alapul, hogy Kínának egyelőre szüksége van az orosz fegyverek elrettentő erejére, egyúttal Oroszország területén haladnak át a kínai áruk Európába szállításához szükséges, meghatározó, folyamatos fejlesztés alatt álló vasútvonalak és autósztrádák. Egyedül Oroszország képes egész évben biztosítani az északi Jeges-tengeri hajózási útvonalat. Emellett hatalmas gázvezetékek épülnek Szibériából Kína irányába, hogy kielégítsék az ottani ipar mérhetetlen energiaigényét.

Hogy ez a kapcsolat mikor válik terhessé Moszkva számára, az a jövő zenéje. Most azonban Oroszországnak nem csak gazdasági és pénzügyi okokból van szüksége a kínai háttérre, hanem azért is, mert az Egyesült Államok ma sem csinál titkot abból, hogy amiként Hitler tervezte, az Oroszország területén lévő erőforrásokat a maguk javára akarják hasznosítani, s ennek érdekében részekre osztani az orosz birodalmat. Amerikai pénzügyi segítséggel, kongresszusi tagok támogatásával évente kétszer is konferenciát rendeznek Litvániában, aminek ez a témája. Peking és Moszkva pillanatnyilag kölcsönös érdeke tehát, hogy egymásnak vessék hátukat a globális tőkeküzdelmekben, amelyekben már nem egyszerűen egyes országok, hanem egész kontinensek feletti üzleti befolyás megszerzése a cél. Az USA pénzügyi körei nyilvánvalóan azért nyomják bele Európát, de talán az egész világot ebbe a könnyen katonai összecsapássá válható konfliktusba, hogy

megállítsák a térvesztést, amit az utóbbi másfél évtizedben elszenvedtek.

Ráadásul, ez a térvesztés gyorsuló ütemben folytatódhat, ha Washington nem képes semlegesíteni az ez ellen ható kínai törekvéseket, amelyek érvényre juttatásába Moszkva a vele jó kapcsolatokat ápoló Indiát, Iránt és másokat is bevonhat. Az amerikai kormányzat három évtizeden át visszautasította az oroszokkal való partneri együttműködést, s többek között az Északi Áramlat-2 gázvezeték beüzemelésének, a Covid-vírus elleni, talán leghatékonyabb vakcina elismerésének akadályozásával és számos szankcióval fejezi ki, hogy csak az erő nyelvén hajlandó beszélni.

Számos moszkvai szakértő ezért is fejezi ki kételyeit a most kezdődött orosz–amerikai tárgyalásokkal kapcsolatban. Úgy gondolják, mindez csak időhúzás és maszatolás, hogy annál eredményesebben rángathassák bele egy lokális fegyveres konfliktusba Oroszországot, aminek következtében újabb lépést tehetnének a környezetében lévő országok katonai, s ami ebből következik, gazdasági–pénzügyi–politikai ellenőrzése, s előbb-utóbb az orosz gazdaság erőforrásainak saját célokra használása érdekében. Nézetem szerint ez a valódi oka annak, hogy az orosz határok mentén évtizedek óta módszeresen szított feszültség mára közel jutott a robbanásponthoz.

A helyzeten csak ront, hogy az USA szemszögéből nagyon fogy az az idő, amelyen belül még érdemben veheti fel a versenyt Kínával. A fent említett moszkvai tévévitában Andrej Bezrukov, az oroszországi Kül- és Védelempolitikai Tanács elnökségének tagja öt pontba foglalta azokat a feladatokat, amelyeket a washingtoni adminisztrációnak mielőbb meg kell oldania, hogy a számára egyetlen igazán fontos célra, a Pekinggel való küzdelemre koncentrálhasson. Mint jelezte, ennek érdekében:

Első pillantásra is megállapítható, hogy a Biden-kormányzat egyik ügyben sem áll jól. Ezért ép ésszel a kívülállónak arra kell gondolnia: mi sem hiányozhat kevésbé Washingtonnak, mint beleragadni az ukrajnai dágványba. amit a kormányellenes amerikai hírtelevízió, a Fox News is egyre élesebben vet fel. De hát a tőke pillanatnyi érdekeit képviselő kormányoknak, így az amerikainak sem az ép ész, a közérdek határozza meg a lépéseit. Éppen ezért bármi megtörténhet, amikor a hatalmi körökben azt gondolják, hogy csak a falig fognak elmenni, hogy előnyt csikarjanak ki a maguk számára, de ott majd megállnak. Ám legyen így, mert más reménye aligha marad az itt élőknek, akiket egyébként szemrebbenés nélkül fel fognak áldozni, hogy aztán a tömegek előtt valamely bűnbakra, leginkább a gonosz Moszkvára, s annak jelenlegi vezetőjére hárítsák a felelősséget. A cinizmusnak ugyanis nincsenek határai ebben a minden világok legjobbikaként beállított világban.#

CÍMKÉP: A republikánusokat támogató amerikai Fox News január 20-i adásában Tucker Carlson támadta az ellenlábas Demokrata párti Biden elnököt, azt, hogy „Vezetőink Ukrajna NATO-csatlakozását szorgalmazzák”, s Oroszország érdekeinek figyelembe vétele mellett kardoskodott – A sztárriporter 2021 augusztusában Magyarországon is járt, többek között interjút készített Orbán Viktorral, s hamarosan ismét ide készül, hogy leforgassa a „Magyarország kontra Soros: harc a civilizációért” című dokumentumfilmet (Képernyőkép)