Az új világrendszerben a neoliberális modell mintaadó jellege feltehetően vissza fog szorulni.

Nemrégiben, egy interjúban a belarusz elnököt, Aljakszandr Lukasenkát magát hallottam némi derűvel beszélni arról, hogy a nyugati sajtó „Európa utolsó diktátora”-ként emlegeti őt. Mint mondta: ő csupán azt akadályozza meg, hogy a politikai-gazdasági hatalomra törő helyi erők a külföldi tőkés érdekeknek szolgáltassák ki a belarusz tömegeket, káoszt teremtve az országban az emberi jogok hangoztatása ürügyén. Amíg rajta múlik,

nem engedi, hogy kisemmizzék a közösen megteremtett, a többség érdekeit szolgáló állami vagyonból a lakosság jelentékeny hányadát, miként az a posztszovjet térség országaiban történt.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a Globális Kihívások (GK) nevű Facebook-oldal a belbiztonsági erők tagjai között látható, bevetési öltözékbe bújt Lukasenkával illusztrált cikket tett közzé december 28-án „Az újbaloldalisták” címmel. Ebben többek között az áll, hogy

»Kelet-Európa gazdaság- és kultúrtörténeti, kereskedelem-földrajzi és geopolitikai adottságait figyelembe véve megállapítható, hogy a „társadalmi tulajdonnak” és a „szociális biztonságnak” azon követelményei, amelyeket az újbaloldal minimum-elvárásként fogalmaz meg, csak egy olyan „szovjet-típusú” alkotmány által meghatározott jogrend keretei között lennének garantálhatók, mint amilyen a térségben egyedül Fehéroroszországban van érvényben.«

A szerző szerint Belaruszban a gazdaság főbb egységei „társadalmi tulajdonban” vannak, a közhatalom a „jóléti állam” elvei szerint szerveződik, így az egyszerre korlátozza a „kizsákmányolást”, miközben a „fejlett közszolgáltatások” által feltétel nélkül garantálja a „szociális biztonságot” az állampolgárai számára, akik így viszonylagos „jövedelemi egyenlőségben” élhetnek.

Ám van egy bökkenő: „egy ilyen alkotmányos berendezkedés összeegyeztethetetlen az Európai Unió alapelveivel és alkalmazása során logikusan kerül szembe a NATO-val. Az euroatlanti szövetség tehát rövid úton kiiktatandó tényezőként kezelne egy ilyen politikai-gazdasági rendszert”. Következésképp ez »olyan állambiztonsági lépésekre sarkallja az „újbaloldali” gazdasági vívmányokat megőrizni kívánó politikai erőket, amelyek a karhatalmi erőszakot határozott módon alkalmazó berendezkedéshez vezetnek.« Így áll elő a róka fogta csuka esete:

»Ha egy társadalom következetesen megtagadja a globális tőke kiszolgálását, akkor önvédelmi okokból „autoriterré” kell válnia, viszont, ha egy társadalom következetesen elutasítja az „autoriter” berendezkedést, akkor a globális nagytőke szervezi meg a társadalmat a saját szempontjai szerint.«

Kemény, de logikus! – kommentáltam a levezetést, amit kéretik még egyszer elolvasni, s a paradox helyzetet mélyen átgondolni! S persze azt is, amire a Milton Friedman Egyetem tanára így reagált: „bezárt logika. Autoriter, elzárt állam, adagolt jóléttel”. Ott már nem akartam erre is rátenni egy lapáttal, ezért ideírom, hogy ez az elzártság az autoriter vagy félig autoriter rendszerek tekintetében már ma is viszonylagos. Talán elég ehhez Magyarországra, Törökországra, Oroszországra és számos más államra, köztük akár vitathatóan Belaruszra gondolnunk. De indokoltak a kételyek az úgymond demokratikus választásokra épülő, valójában a háttérben születő alkukat a tömegekkel kifinomult befolyásolási technikákkal elfogadtató nyugati államok gyakorlatával kapcsolatban is. S akkor még nem említettük az általuk csak az utóbbi három évtizedben a világban véghezvitt háborús és gazdasági pusztítás tételeit.

A most formálódó, óriásrégiókra épülő, többpólusú világrendszerben az angolszász (?) neoliberális, modell szerinti társadalmi-politikai berendezkedés mintaként kezelése, feltehetően, ezért is fog visszaszorulni. Sokak reménye szerint, a jövőben az egyes kormányok tartózkodnak majd attól, hogy úgy viselkedjenek, amiként a gyarmatosítás régebbi és újabb formáit másokra erőltető hatalmak. Ezek ugyanis elsősorban az anyaország tőkéseinek, másodsorban az alávetett területek, államok középosztálya felsőbb rétegeinek, a komprádor társadalmi és gazdasági szereplőknek kedvezve olyan tetszetős elveket – demokrácia, emberi jogok, sajtó-, vélemény-, lelkiismereti, gyülekezési szabadság stb. – írtak és írnak a zászlajukra, amelyeket maguk sem alkalmaztak és alkalmaznak következetesen, sőt az anyaországon kívül végképp semmibe vettek és vesznek. Mindezt annak érdekében, hogy közreműködőket nyerjenek a nagy többség tőkeérdekek alá rendelésének, egyszersmind

szellemi kiskorúságba taszítva, állandóan a relatív szegénység határán tartva a tömegeket, s lényegében a társadalmon kívülre szorítva, magukra hagyva a legelesettebbeket még a legfejlettebbnek tekintett országokban is.

Ha egy értelmiségi, saját nyárspolgári életmódjának védelmében azt mondja erre, hogy a világ már csak ilyen; mióta világ a világ, mindig voltak szegények és gazdagok, s jobb ezzel a helyzettel megbékélni, s ha ez az értelmiségi már az érett Kádár-kori viszonyokat is átélte, arra legfeljebb azt tudom mondani, hogy amnéziában szenved. Neki ugyanis tudnia kell, hogy a tömegek szempontjából igenis létezett a korántsem tökéletes szocialista alternatíva, jóllehet, annak kereteit ő maga esetleg idővel szűknek érezve állt át a tőke pártjára, még ha családjának nincstelenségéből emelkedett is fel a Rákosi–Kádár-rendszerben.

Miként ez a két világháborúban és a polgárháborúban kivérzett Szovjetunióban is történt a pártállami, állampárti nómenklatúrával, ahol bár szörnyű áldozatok árán, amiben a nyugati hatalmak támadásainak, háborús pusztításainak épp olyan szerepük volt, mint a belső hatalmi küzdelmeknek, az 1914-es időszak viszonyaihoz képest a birodalom minden részében élőknek jelentékeny szociális és kulturális felemelkedésben volt részük a társadalom néhány százalékát kitevőkkel szemben.

Az 1991-es márciusi népszavazáson meghozott lakossági döntéssel ellentétben a Szovjetunióból kiszakított Oroszország első évtizedével, továbbá az önmagával mit kezdeni mindmáig nem tudó Ukrajnával ellentétben Belaruszban sikerült megőrizni a tömegek számára is élhető társadalmi-gazdasági rendszert. Legalábbis az említett cikkhez kapcsolódó csetelésbe bekapcsolódott GK megjegyzése szerint

Ki-ki úgy képviselje saját és osztálya érdekeiket, amiként lelkiismerete megengedi, feltéve, ha annak nem más államok elleni háború a következménye. De azt állítani, hogy nincs választási lehetőség, s a globalista imperializmus zászlaját lengetve olyasfajta filantróp álarcban, mint ami mögé Soros György is bújik, amellett érvelni, hogy jogos más országok belső rendjének megváltoztatásán ügyködni, kívülről szervezett lázadásokat szítani, s fegyverek tömegét felsorakoztatni a határai mentén, mint azt a NATO teszi például a belarusz határon, az több mint cinizmus. Minimum egy lépés a háborús bűnök igazolása felé. És van itt még valami. Az eszmecseréhez szintén hozzászólt Artner Annamária egyetemi tanár szerint

„Az autoriter/autokrata berendezkedés feltétel nélküli elutasítását, s ez alapján a fasizmus és kommunizmus azonosítását és elítélését Adorno és Horkheimer találta ki, akiknek tevékenységét a CIA és kapcsolódó alapjai finanszírozták.”

Ez az erős, van aki szerint a személyekre vonatkozóan túl erős, megjegyzés különösen fontos akkor, amikor az USA és a vele szövetséges államok, mindenekelőtt az EU tagállamai, köztük hazánk és Japán, nem szavazták meg a nácizmus dicsőítésének elítélését az ENSZ közgyűlésben. Miként az Eszmélet folyóirat kommentárjában is olvasható: „az atlantista szövetség más államokkal együtt azzal az érveléssel szavazta le a kezdeményezést, hogy a határozat Oroszország geopolitikai érdekeit szolgálja. Ezek szerint a Nyugatnak az áll geopolitikai érdekében, hogy ne ítélje el a nácizmus heroizálását a mai világban és mindenekelőtt régiónkban. Olyan katasztrofális fordulatra utal e jelentéktelennek látszó tény, amelyen érdemes mélyebben elgondolkodnunk az új év küszöbén”.#

CÍMKÉP: Aljakszandr Lukasenka felvállalja, hogy a nyugati sajtó „Európa utolsó diktátora”-nak nevezi, de szerinte csupán az vele a baj, hogy nem engedi a közösen megteremtett, a többség érdekeit szolgáló állami vagyonból a lakosság jelentékeny hányadának kisemmizését miként az a posztszovjet térség országaiban történt