Szinte határtalan szabadságot ígértek a neoliberális próféták, de már a Mozgó Világ szerzői is kongatják a harangot.

Egy bhutáni filmet néztem előző este. A Himalája dél-keleti oldalán fekvő, egymilliós ország életébe engedett bepillantást a történet. A Bhutáni Királyságról szóló leírások szerint a természet védelme minden más célt megelőz, s ennek következménye, hogy ez az egyetlen ország a Földön, amely

több szén-dioxidot nyel el a légkörből, mint amennyit kibocsát.

Földrajzi és politikai elzártsága miatt soha nem gyarmatosították. 1961-ig gyakorlatilag nem fogadtak külföldieket, és ma is szigorúan korlátozzák az idegenforgalmat. 1998-ban Dzsigme Szingje Vangcsuk király jelentős politikai reformokat vezetett be. Minden végrehajtó hatalmat átadott a minisztertanácsnak és lehetővé tette, hogy a nemzetgyűlés kétharmados döntésével a király ellen is büntetőeljárást lehessen kezdeményezni.

1999-ben a kormányzat feloldotta a televízióadások és az internetszolgáltatás tilalmát. Ezt a király Bhután fontos modernizációs lépésének nevezte, amely jelentősen hozzájárul a nemzeti összboldogsághoz. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy a televízió alá is áshatja a hagyományos bhutáni értékeket. A lépést a helyiek közül sokan értékelték úgy, hogy rossz útra tévedt az ország. 2005 elején új alkotmány lépett hatályba. 2006. december 14-én a király bejelentette, hogy lemond a trónról fia javára. A Wikipédián található értékelés szerint 2007 decemberében és 2008 márciusában

az első parlamenti választásokkal Bhután belépett a demokrácia korába.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy az olvasó képet alkothasson arról a helyről, ahonnan a Lunana: Jak a tanteremben című film főszereplője, a fiatal bhutáni tanító Ausztráliába vágyik. Énekes akar lenni. Ám felettesei egy elzárt hegyi faluba, Lunanába küldik. Sem villanyáram, sem falitábla nincs az iskolában, ahogy füzet és papír sem. Jaktrágyával fűtenek. A falu lakói és a gyerekek szeretettel fogadják a fiatal férfit, ő azonban legszívesebben feladná, csakhogy apránként leveszi őt a lábáról a kicsik tanulási vágya és családok kedvessége.

Végül Ausztráliába is eljut a tanító, ám nem a filmről magáról szeretnék írni, hanem abból csupán egy mozzanatot kiemelni. Amikor egy falubeli dicséri a fiatalembert, hogy milyen odaadással tanítja–neveli a gyerekeket, a tanító így reagál: az előző életemben juhpásztor lehettem. Több annál – hangzik a válasz. Jak voltál, hiszen az lát el bennünket mindennel, ami az élethez kell. Ez az első hallásra jelentéktelen párbeszéd, amiben a sokunk számára talán szokatlan gondolkodásmód tükröződik, számomra megragadhatóvá tette, mi a civilizációs háttere annak, hogy

a nemzeti összboldogságot (gross national happiness) hivatalosan is mérik Bhutánban, s ahol – ha hihetünk az elbeszéléseknek – még mindig az ember által alkotott világ és a természet egysége, az embernek a természet iránti felelőssége a kultúra alapja.

Másnap reggel még a filmélmény hatása alatt voltam, amikor az orosz állami rádió műsorában Mihail Hazin oroszországi közgazdász mondatára lettem figyelmes: „A liberalizmusnak nem a konzervativizmus az ellentéte, hanem a felelősség”. Először felötlött bennem, hogy helyénvaló-e egymással szembeállítani az egyén gazdasági, kulturális, politikai stb. tevékenységére vonatkoztatott szabadelvűséget a koronként változó etikai normákkal. Egyrészt azonban tudom, hogy a szabad akarat gyakorlati érvényesülésével kapcsolatos filozófiai vitáknak része az erkölcsi felelősség taglalása, másrészt nagyon is érteni véltem, miért fogalmazódik meg éppen Oroszországban az effajta felvetés azt követően, hogy immár másutt is nyilvánvalónak kellene lennie, milyen pusztítást okoztak a földkerekség legkülönfélébb részeiben a neoliberalizmus eszméi jegyében szinte vallásos hevülettel cselekvők.

Az USA vezető körei által elsősorban a gazdasági és politikai befolyás növelése érdekében erőltetett, a liberalizmust zászlajára tűző, úgynevezett demokráciaexport következményei véres államcsínyek, szőnyegbombázások, milliók halála, rokkanttá válása, tömegnyomor lettek Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, a nálunk alig számon tartott egyes afrikai és ázsiai országokban. Európában a neoliberális megváltási őrület első áldozata Jugoszlávia lett. És alig kászálódott ki Oroszország az 1991–2000 között nyomort és fegyveres összecsapásokat, merényletek tömegét generált szabadpiaciságnak nevezett rablássorozatból,

felgyorsultak az ellene előbb a baltikumi államok, velük párhuzamosan a posztszovjet térség közép-ázsiai részének, majd Belorusszia, aztán Ukrajna Oroszország elleni felhasználására irányuló törekvések, amelyekre aztán Moszkva az ismert, a nyugati részről elítélt, bár a Washingtonétól nem igazán különböző módokon reagált.

Az elmúlt három–négy évtizedben az egyén szinte határtalan szabadságának, a vállalkozás, a piac korlátozások nélküli versenyének ígéretével házaltak a neoliberális próféták. Eközben gazdaságban, a pénzvilágban tombolt és tombol a protekcionizmus, a mindenekelőtt az Egyesült Államok kormányzata és tőkéskörei által uralt nemzetközi szervezetek évtizedek és évek óta szankciók tömegével béklyózták és béklyózzák meg azokat az államokat, amelyek nem hajlandók betérni az újvallásba. Ha ez sem hoz eredményt, akkor jön a katonai szövetségbe terelés, a fegyveres beavatkozás, a megszállás...

A következmény azonban magukra a kezdeményezőkre, a társtettesekre is drámai hatással van. Egyre több a jele annak, hogy az Európai Unió eddigi centrumországai az USA (s egy többpólusú világban talán másként Kína) félperifériájává lesznek. Az olyan félperifériák pedig, mint például a kelet-európai országok, melyek közé Magyarország is tartozik, a perifériára sodródnak. Mindenesetre, immár ott tartunk, hogy a Mozgó Világ idei 10. számában két ismert liberális kutató, Bozóki András és Fleck Zoltán is azzal vezeti be a Beágyazódó autokrácia című cikkét, hogy

Bármennyire is zavaros az utolsó mondat – ráadásul a tanulmány több csúsztatását is szóvá kellene tennem –, kihámozható belőle, hogy a liberalizmus e két prófétája kénytelen-kelletlen konstatálja:

a földi paradicsom helyett nagy tömegek szociális lecsúszása, létbizonytalansága, a társadalom peremére sodródása, az osztályok, a rétegek közötti átjárhatóság megszűnése, érdekeik semmibe vétele lett a következménye a színes, a bársonyos forradalmaknak, a véres vagy vértelen, kelet-európai rendszerváltozásoknak.

De nem ám átmenetileg, hiszen már látható, hogy jön az újabb feketeleves. S mindez azért is, mert a tőkeérdekek miatt, tőkésként vagy a tőkések szolgálatába szegődve a társadalom vezető rétegeiben fel sem vetődött, hogy felelősséggel is tartoztak volna és tartoznának a közösségnek, miközben a fene nagy egyéni szabadság jegyében mások rovására hajszolták és hajszolják a gazdasági sikert, a politikai befolyásért vagy a hivatali pozíciókért küzdöttek és küzdenek átgázolva bármin és bárkin, ha érdekeiknek ez felel meg. Legfeljebb a szemfényvesztés érdekében beszélnek arról, ami a Himalája Bhutáni Királyságában forgatott film szereplőinek még magától értetődő: felelősségünk van a természet és a közösség előtt a tetteinkért, a kimondott vagy ki sem mondott szavainkért. Ha másért nem, a gyerekeink jövője érdekében.

Azzal a felelősséggel, amire az említett Mihail Hazin oroszországi közgazdász, korábban az orosz elnöki hivatal munkatársa is felhívta a november 28-ai, fent említett rádióadásban a figyelmet: „A liberalizmusnak nem a konzervativizmus az ellentéte, hanem a felelősség”. Vlagyimir Putyin egyik előző napi kijelentése volt a kiindulópontja. Az államfő az oroszországi VTB Bank vezetőjével találkozott, akitől többek között arról érdeklődött: hol tart a pénzintézet égisze alatt létrejövő, öt nagy és több kisebb hajógyár egyesített korporációjának szervezése. Merthogy Putyin szerint „A bank nem csak egy doboz, ahol pénzt tárolnak, hanem a gazdaság része”. Erre, vagyis a társadalom egésze iránti felelősségre hivatkozva készteti-kényszeríti az oroszországi vezetés a legnagyobb pénzintézeteket arra, hogy

egy-egy meghatározó nemzetgazdasági ágazatban a lakosságtól, a vállalatoktól beszedett pénzeket munkahelyteremtésre, a technológiák megújítására, új üzemek, gyárak építésére, szakemberek képzésére forgassák vissza – a konkrét esetben az új, korszerű hadi- és polgári hajók iránti hatalmas kereslet kielégítésére használják a tőkéjüket.

Nem vitás, a módszer nem a brosúrákban ajánlott szabadpiaci elveket követi, és alkalmas arra, hogy a kettős mércét használó, bigott módon liberális ismerőseim prüsszögjenek tőle, utálkozzanak miatta. De mutasson nekem valaki akár egyetlen országot, ahol a gazdaságot nem szüntelen állami beavatkozások mellett működtetik!

Lehet, hogy az eszement és kettős mércés  putyinozás helyett hozzá kellene látni annak feltérképezéséhez, miért maradt talpon Oroszország a Nyugat részéről ellene megnyilvánuló gazdasági-pénzügyi elszigetelési törekvések, a bankoktól az oroszországi cégekig kiterjesztett több mint ezer szankció ellenére, ami egyformán érintette az oligarchák befektetéseinek, valamint a középosztály Nyugaton tartott megtakarításainak és ottani ingatlanjainak zárolását, nemkülönben a művészek a sportolók, a tudósok külföldi szereplését, hogy az ország ellen előkészített proxy és hibrid háborúról ne is beszéljek?

Nem utolsó sorban végre ahhoz is hozzá kellene látni, hogy feltárjuk, kik voltak a nyugati világ meggyöngüléséhez is vezető helyzet létrehozói! Kik sodortak bennünket a mai helyzetbe a társadalmaink, sőt az emberiség iránti felelősségre való legcsekélyebb érzékenység nélkül? Mindenesetre, én azzal kezdtem el, hogy kicseréltem a címben eredetileg szerepelt „és” kötőszót „vagy”-ra. Mert az első lépés, hogy véget vessünk a ködösítésnek!#

CÍMKÉP: A Lunana: Jak a tanteremben című film Bhutánban játszódik, ahol, a jelek szerint, egyelőre nem csak üres szó a természet és a közösség iránti felelősségérzet, s ahol a nemzeti összboldogságot (gross national happiness) hivatalosan is mérik – A neoliberalizmus két magyarországi apostola végre leírta: „Az a feltételezés, hogy a piacgazdaság és a demokrácia kéz a kézben jár, súlyos következményekkel járó túlzás volt”. Eközben a putyini Oroszországban, a társadalom iránti felelősségre apellálva arra késztetik-kényszerítik a nagybankokat, hogy a kulcsfontosságú ágazatok gyökeres megújítására használják a nálunk felhalmozódott tőkét