Szívesen népszerűsítem Böröcz József, az USA-beli Rutgers Egyetem immár emeritus professzorának könyveit, tanulmányait. Ugyanis a hazai közeg nem, vagy alig tartott és tart igényt a gondolataira. Holott nagy szükség lenne arra, hogy a globális történelmi-gazdasági folyamatok feltárására irányuló szemléletmódja áthassa az értelmiségi vitákat, s ezen keresztül a magyar társadalom kiszabaduljon bénító bezártságából. A történeti szociológus az Eszmélet folyóirat 142., 2024 nyári, csak most megjelent számában egy meghökkentő állításhoz kapcsolódó kérdést tesz fel nem különösebben terjedelmes, viszont annál súlyosabb tanulmányának címében:

„A fontolva fejlesztő EU lenyeli keleti-délkeleti szomszédait – s akkor mi lesz?”

Elöljáróban egy megjegyzés. Ha valakit nem hoz lázba a fenti állítás és a jövőt firtató felvetés, ám szeretné, ha érzékeltetnék vele azokat a folyamatokat, amelyeket az Unióval kapcsolatos, naponta ömlő hírek inkább elfednek, mint megvilágítanak, akkor is hasznos lehet számára a dolgozat. Böröcz a világrendszer-elemzés fogalmi eszközeivel, az EU-országok gazdasági teljesítményét a globális adatokkal ütközteti, s ezekkel felvázolja azokat az eddigi lépcsőfokokat, amelyeken át eljutottunk a szervezettel kapcsolatos mai, nyugtalanító kérdésekig.

E kérdések elsősorban abból az ellentmondásból fakadnak, hogy annál inkább gyengült az Európai Uniónak a világgazdaságban betöltött szerepe minél több államot csatolt magához. (Ezt mutatom be az általam összeállított, részben a professzor adataira támaszkodó, 2. sz. függelékben, jóllehet nyilvánvalóan az erőltetett bővítés mellett más tényezők is szerepet játszottak az európai centrumországok mai, egyre kevésbé biztató helyzetének kialakulásban.) Egyúttal – a politikusok és a propagandisták állításaival ellentétben – Böröcz tanulmánya azt bizonyítja, hogy az EU nem igazán tett és tesz annak érdekében, hogy a markánsan alacsonyabb jövedelmű országok a régebbiek szintjére emelkedjenek – akár a közösség egészének gazdasági teljesítménynövelése érdekében. Mert nem csak az újonnan belépett országok teljesítménye nem nőtt, de a közösség egésze sem profitált a bővítésekből. A szerző nem kertel, amikor megjelöli az okot:

»az EU nem KGST… – nem a szegény tagjelöltek-tagországok „megsegítésére” hozták létre. Eddigi tudásunk szerint az Európai Unió neoliberális gazdaságpolitikai logika szerint szervezett, a nyugat-európai nagytőke, a nyugat-európai államok (és bizonyos, korlátozott értelemben az e két csoportozattól függő társadalmak, főkent a nyugat-schengeni államok polgárai) érdekeinek érvényesítését globális súlyával és belső, egyenlőtlen piacának hierarchikus működtetésével elérni kívánó, geopolitikai-geoökonómiai kísérlet. Szupraállam – a fogalom tételes meghatározása a tanulmányban – KDL –, amely – eddig – nem vált sem birodalommá, sem állammá.«

Böröcz szerint az EU, az eredeti tagok »globális helyzeti előnyének védelmére jött létre a második világháború okozta károk és a gyarmatbirodalom-vesztés közegében, az „európai rendteremtő” szerepet betöltő Egyesült Államok hathatós unszolására. E logikában föl sem merül a „szegényebb új tagországok gazdaságfejlesztésének” problémája.« Tanulmányának keretei között a szerző csupán felvillantja, de nem vizsgálja tüzetesen az USA érdekeltségét ebben a folyamatban. Ezzel együtt is beszédes következtetése, hogy a kezdetben csak centrumországokat egyesített EU, illetve az Egyesült Államok tőkés körei eltérő eszközöket használtak és használnak saját globális súlyuk megtartására–növelésére. A szerző szerint »az USA – globális hegemón lévén – nagyobb súllyal használta a nyílt katonai erőszak, az imperialista kényszer eszközeit, míg az EU kreatív, új, látszólag „erőszakmentes” megoldást talált« erre. Hozzáteszem: minden jel szerint egyik is, másik is sikertelenül. Ezt itt az 1. sz függelékben érzékeltetem. Ez, egy általam Böröcz alapján már korábban is közölt, a jelenlegi tanulmányában a kilenc grafikon között szintén szerepeltetett, az USA, az EU, Kína, Japán, India GDP-jének 1960 és 2020 közötti alakulását a világtermelés százalékában bemutató ábrán tanulmányozható.

Miként a szerző maliciózusan megjegyzi: a kontinentális terjeszkedési időszakban »francia–német vezetés alatt, brit „atlanti közvetítéssel” (…) az EU és észak-amerikai szövetségesei mintegy mellesleg, némileg szórakozottan „lemenedzselték” az egykori államszocializmus felszámolását-lenyúlását-megrendszabályozását.« Azt már én teszem hozzá, hogy főleg a volt Szovjetunióból kivált több államban – a belső feszültségek mellett – ezek a műveletek a társadalmi-gazdasági ellehetetlenítés érdekében akár terrorakciók támogatását is magukban foglalták és foglalják a hosszú évtizedekre visszanyúló amerikai törekvések részeként, amelyek célja végső soron az oroszországi erőforrások megszerzése az immár több mint száz évre visszamenő washingtoni kormányzati doktrínák alapján.

Ha valaki, mint én is, ezt dokumentumokkal alátámasztva felemlegeti, rendszerint zsigeri dühöt vált ki a középosztálybeli-értelmiségiek transzatlantizmus iránti rajongóiból. Mert szembe kellene nézniük azzal, hogy viszonylagos jólétünk forrása a volt gyarmattartó országokhoz az euro-fehérségünk révén való kapcsolódásunk. Közülünk nagy számban tartanak attól, hogy az ily módon a honfitársaink többségének rovására (is) megszerzett kiváltságokról, a kiegyensúlyozott életmódról, sőt a luxust biztosító anyagi javakról, le kell mondaniuk. Nem mellesleg, főleg ezzel magyarázom, hogy miközben Böröcz az USA sokszínű egyetemi világában megtalálhatta helyét, nálunk, a kelet-európai periférián, ahol a meghatározó külső erők világértelmezéséhez való igazodás egzisztenciális kérdés, csak hellyel-közzel. Neki és a hozzá hasonló maroknyi értelmiséginek ezért nem osztanak nyerő lapot a lényeget forró kásaként kerülgető akadémiai-egyetemi közegben, no és sekélyes médiumainkban. Ennek az az egyik következménye, hogy

nincs elég muníció a ténylegesen szabad gondolkodáshoz, ezért óhatatlanul torzkép alakul ki a világról az emiatt a Cipollák által könnyedén rángatható választók tömegeiben.

De térjünk vissza a centrumországok gazdasági térvesztéséhez, ami az ottani lakosság számára  az 1950-es évektől tömegesen kialakult jólétet fenyegeti! Böröcz úgy látja, hogy ezt a már korábban is érzékelt, a 2000-es évektől gyorsuló, mind szélesebb rétegeket érintő folyamatot az USA agresszívebb, illetve a nyugat-európai kormányok erőszaktól mentesebb stratégiával próbálták lassítani. E társadalmak irányítói pótlólagos erőforrásokhoz akartak jutni, hogy képessé váljanak a feltörekvő versenytársakkal – mindenekelőtt a kínaiakkal – szembeni eredményes küzdelemre. Ebben az összefügésben a hegemón szerepet betöltő Washington egyik opciójaként látom a Brüsszel által szorgalmazott kelet- és délkelet-európai terjeszkedést is.

    ♦ Egyrészt Böröcz is megemlíti, hogy a II. világháború utáni nyugat-európai rendteremtés, aminek része volt a NATO létrehozása, mindenekelőtt az USA érdekeit szolgálta.
    ♦ Másrészt lehetetlen nem felfigyelni arra, hogy az EU-hoz való csatlakozást a legtöbb esetben megelőzte az adott országnak a Washington által uralt NATO-ba való beléptetése, amit a 2. számú függelékben az országok neve után zárójelbe tett évszámmal érzékeltettem.
    ♦ Harmadrészt, a posztszovjet térségben, ezen belül a Szovjetunióból kivált országokban, Washington az információs hadviseléstől, az egyébként marginális ellenzéki csoportok pénzelése mellett, Oroszországban főleg a kaukázusi szélsőséges iszlamista terrorista erők támogatásán, saját állampolgárainak vagy az USA-val szoros kapcsolatban lévő, Nyugaton, főleg Amerikában felkészített személyek hatalomba juttatásán át, akár – miként ez, Belorussziával ellentétben, Ukrajnában is történt – államcsíny szervezéséig igyekezett és igyekszik érvényre juttatani az érdekeit.
    ♦ Negyedrészt, most, amikor az Ukrajna területén végső soron amerikai projektként kirobbantott háború kifulladóban van, Washington egyre kevésbé leplezi, hogy az Európai Unióra kívánja terhelni az újabb amerikai háborús kudarc következményeinek anyagi terheit, s Brüsszelre testálja az addig is rettenetes viszonyok, ám a háború következtében a teljes társadalmi-gazdasági összeomlás katasztrofális hatásainak legalább tüneti kezelését. (Mintha arról lenne szó, hogy az USA most számlázza le azoknak a befektetéseinek a kamatát, amelyeket a II. világháború után invesztált Nyugat-Európába...)   

Böröcz kitér az összképet az egyes országok által némileg árnyaló részletekre, amelyek szétfeszítenék ennek az ismertetőnek a kereteit. Mindent egybe vetve azonban így foglalja össze a 2004-es keleti bővítés első körébe került országcsoport egészének belépés utáni helyzetét: »az érintett országok többsége a „szinte érzékelhetetlen” és a „mérsékelt” pozíciójavulás sávban maradt. (…) A volt államszocialista országok szabadelvű értelmiségének az EU-s tagsághoz fűzött, messanisztikus várakozásait semmiképpen nem támasztotta alá a belépés utáni első húsz év. Eközben az Európai Unió (–2,87% / éves meredekséggel) továbbra is lecsúszóban van, ami értelemszerűen csökkenti az új tagok „fejlesztésére” fordítható eszközök körét. (…) A „Keleti Bővítés” első lépésében bekerült tíz ország csatlakozása döbbenetes mértékben, egyetlen év alatt másfélszeresére – 0,44-ról 0,65-ra – nyomta fel az EU-n belüli egyenlőtlenségek mértékét, s ez a második fázissal tovább emelkedett 0,69-ra.«

Akárhogy is, kudarccal járt az egykori gyarmattartó országok tőkés köreinek – az Európai Unió elit klubjának – az az elképzelése, hogy a korábbi gyarmataikon folytatott szabadrablásból származó gazdagságukat fenntarthatják az Európa keleti–délkeleti részére való terjeszkedéssel. Bár a munkaerő, az áruk, a szolgáltatások, a tőke szabad áramlásának mágikus hatású lózungként való ismételgetése mögött valójában a képzett, illetve az olcsó munkaerő, a piacszerzés, a profit keletről nyugatra áramoltatása folyt és folyik, ez nem segített Nyugat-Európán. Miként a szerző számos adattal bizonyítja: ezzel a teljesítménnyel az EU nincs versenyben sem az USA-val, sem Kínával. A tanulmányának címében feltett kérdésre három forgatókönyvet vázol fel:

    (1) Az EU feladja a további bővítést, aminek egyrészt súlyos hitelvesztés lesz a következménye. Másrészt összeroppanhat az egykoron »a világgazdaság 26%-ka fölött „teljesítő” – jelenleg 16%-át kitevő – szervezet«.
    (2) Törökország kivételével felveszik ugyan a tagságra várakozókat, de nemhogy fejlesztenék őket, hanem a régebbi és újabb tagok – köztük a lengyel és a magyar tőkés érdekeltségek (!) – révén pillanatok alatt lerabolják, kifosztják őket, aminek a nacionalizmusok, az erőszakkultusz szárba szökkenése lesz a következménye. (Ha jól értelmezem, e szcenárió szerint visszaállhat a térség történelmileg jól ismert – bár az Osztrák-Magyar Monarchiában betöltött kettős, egyrészt gyarmatosított, másrészt gyarmatosító szerepek miatt szemérmesen, sőt kemény visszautasítással kezelt – megosztottsága… – KDL)
    (3) Böröcz a legkisebb esélyt annak adja, hogy az EU egészének állammá válásával, a gazdagabb országok rovására és/vagy jelentős eladósodásával a szegények valódi felzárkóztatására kerül sor.

Ismét csak én teszem hozzá: a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az imperialista hatalmak küzdelmében az Európai Unió centrumországai – a kelet-európaiakkal együtt – immár maguk is az USA fokozódó erőforrás-elszívásának, a szabadkereskedelmet protekcionista intézkedésekkel korlátozó magatartásának áldozatai, s alighanem még inkább azok lesznek. De itt és most legyen elég ennyi! A részletek az Eszméletben megjelent tanulmányban…#

Kabai Domokos Lajos

FÜGGELÉK
(1) AZ USA, AZ EU, KÍNA, JAPÁN, INDIA GDP-JÉNEK ALAKULÁSA A VILÁGTERMELÉS SZÁZALÉKÁBAN 1960 ÉS 2020 KÖZÖTT

(2) AZ EU ELŐZMÉNYEI, BŐVÍTÉSEI A NATO-TAGSÁGGAL VALÓ ÖSSZEFÜGGÉSEI
Böröcz József megjegyzi, hogy a kutatómunkát rendkívül megnehezíti a Világbank által indoklás nélkül változtatott módszertanok szerinti adatközlése. (Meglehet, tévedek, de mintha az államszocializmusban a nemzeti jövedelemre épülő adatközlés helyére a rendszerváltozás után, az országgyarapodás – netán szegényedés mértékét  – elfedő GDP-re váltáshoz hasonló történne időről-időre a Világbanknál is – KDL) Ezzel együtt a tanulmány adatai, a magyarázatokkal együtt, alkalmasak az orientálásra. Az erre általam legfontosabbnak tartott értékeket egy olyan táblázatban tüntettem fel, amely bemutatja az Európai Unió kialakulását, időrendben a belépő országokat, mögöttük zárójelben feltüntetve NATO-tagságuk kezdetét. Utóbbival azt igyekszem érzékeltetni – miként ezt a cikkemben is megjegyeztem –, hogy mindent egybe vetve az EU is egyfajta washingtoni projekt, ami különösen megmutatkozik most, amikor egyre több jel mutat arra, hogy az USA érdekcsoportjai a kudarcnak bizonyuló, Oroszország ellen irányuló Ukrajna-művelet anyagi és más terheit az EU-ra kívánják terhelni.